Hogyan nem keltettünk gyöngytyúkot?

Tucatnyi gyöngytyúktojást kaptunk a minap, műanyag dobozban érkeztek, amire az volt írva: friss halászlé pontyszellettel, adalékanyagot nem tartalmaz. A tyúkjainkéihoz képest apróbb, vastagabb héjú, és amazok kerekded formája helyett inkább alul gömbölyödő piramishoz hasonló alakúak voltak ezek, négy sört fizettünk értük, ez volt az alku.

Mióta falun lakunk, már nem csodálkozunk azon, hogy errefelé megmaradt a cserekereskedelem hobbiméretű formája. A pénzt még nem váltotta fel, és a boltban sem lehet kopasztott tyúkért egy karton hipót venni, de az üzleti világon túl bizony létezik a természetben való fizetés ilyen-olyan módja. Ha csak magunkat nézzük, cseréltünk már motorhibás gyepszellőztető gépet két kiló marhaszegyre és egy termetes farokra, adtunk kakast annak, aki megtanított baromfit pucolni, és rendre „fizetünk” házi tojással apróbb szívességekért: a bácsinak, aki körmölni jön a kecskéket, a szomszéd falubeli fuvarosnak, aki mindig időre hozza meg a szénát, szalmát, szomszédnak, ha segít lefogni a rackát, mert egyedül nem bírunk el vele, és a barátnak, aki két kiló gombát tesz a kapura hajnalban, mert sok volt az eső, és ennyit már nem tudnak megenni.

Ha tardi asszonyok lennénk, a „gyöngyike” tojásait szépen feltörnénk, és gyönyörködnénk annak elképesztően mély színű sárgájában, gyúrnánk egy jó levél tésztát, azt csíkokra vágnánk, majd elővennénk a nagyanyánktól ránk hagyott kopott „bordát” meg a hegyes végű sodrópálcát, és elkezdenénk csigatésztát gyártani. De nem vagyunk azok, se időnk, se tudásunk, pláne türelmünk az ilyesmihez. Keltetési céllal csencseltük a halászlédoboznyi adományt, csakhogy mivel gyöngytyúkot még nem keltettünk sosem, előbb a szakirodalmat próbáltuk átnézni, s addig a tojásokat a kamra hűvösében helyeztük biztonságba.

Megtudtuk, hogy a gyöngytyúk ijedős, minden szokatlan zajra rémült menekülésbe kezd. Ha nem ijesztgetik, akkor sincs nyugton, időnként fülsértően rikácsoló, kellemetlen hangot ereszt ki, ami akár egy kilométerre is elhallatszik. Félig-meddig vadmadár, a bezártságot rosszul tűri, akár a háztetőre is felrepül, onnét száll le a nyakunkba váratlanul. Jelez, ha idegent lát – ilyenkor is rikácsol -, s mivel a mi házunk előtt reggeltől estig rendre elhalad valaki – közel van a helyi pincesor –, folyamatos riasztásban lenne részünk. Veszekedésre hajlamos, a tyúkokon, kakasokon uralkodik, ólban aludni nem szeret, inkább a bokrokon, fákon „gallyaz” fel.

Igaz, van egy nagyon jó tulajdonsága: olyan húsleves kerekedik belőle, amilyet utoljára tán fácánból főztünk, amíg volt apánk, s lőtt nekünk ilyet. Cserekereskedelemhez szokott észjárásunk napokig mérlegelte az előnyöket és a hátrányokat, de az utóbbi mellett felsorakoztatott észérvek végül legyőzték a húsleveles iránti sóvárgást. Már csak a csigacsináló készletet kellene elővenni valahonnét a padlásról, ne menjen kárba mégse az a szép, sárga, kicsi, apró tojás, hisz a mérleg nyelve errefelé pazarlásba, tékozlásba nem billenhet sose.