Bár apámat senki sem tartotta fecsegő, szószátyár, vagy pláne hazudós embernek, a történeteit hallgatva nem egyszer vélekedtünk úgy a háta mögött, hogy az öreget elragadja a fantáziája, és néha bizony – finoman szólva – konfabulál.
Eleinte csak a családi legendákkal szórakoztatott bennünket. Például azzal, hogy volt egy ősünk, nekem talán az ük-, vagy éppenséggel a szépapám, akit Körmenden csak a „mesüge Blau” néven emlegettek. (A „mesüge” jiddisül annyit tesz: féleszű.) Nos, ennek a férfiúnak, úgymond, két asszonytól harminckét gyereke volt, és ha megharagudott valamelyikre, fogta magát és feldobta a háztetőre. Ezt azonban apám is csak legendaként adta elő. Azt viszont tényként emlegette, hogy volt két neves focista a családban, a Blau I. és a Blau II, a századeleji MTK oszlopai. Ezen mi már csak mosolyogtunk, akárcsak azon, hogy családunk egy hölgytagja kínai hercegnő lett.
Atyám szeretett dicsekedni azzal, hogy neki alvilági haverjai is vannak: afféle jasszok. Ennek annyi alapja lehetett, hogy amikor 1932-ben kommunista szervezkedés gyanújával letartóztatták (a bíróság aztán jogerősen felmentette), a budapesti főkapitányságon heteken át mindenféle kétes elemmel, jasszal, zsebtolvajjal, csalóval együtt ült előzetesben egy népes cellában. És valóban – ezt a család is tényként könyvelte el –, amikor ezeknek a majdnem-martalócoknak a babái később bajba kerültek, az említett elemek nem egyszer fordultak segítségért a nőgyógyászatról a pszichiátriára éppen akkoriban átnyergelő apámhoz, aki többnyire segített a problémáikat megoldani. Amit ők, ha tudtak, készséggel viszonoztak.
A háború alatt Magyarországon statáriumot hirdettek az elsötétítés idején elkövetett bűncselekményekre. Ennek értelmében rögtönítélő bíróság elé állították és néhány órán belül fel is akasztották azt, akire ilyet rábizonyítottak. Apám egy este azzal jött haza, hogy a villamoson egy zsebtolvaj kiemelte a tárcáját, amelyben egy százas bankó lapult. Száz pengő nagy pénz volt akkoriban! Az öregem szinte abban a pillanatban észrevette, hogy meglopták, de a zsebes már ugrott is lefelé a villamosról. „Csak egyetlen pillanatig haboztam, hogy elkezdjek-e kiabálni" – mesélte apám –, "de aztán arra jutottam, hogy ha a pasast elkapják, minden bizonnyal fellógatják, az pedig egy százasért sok lett volna.” Másnap reggel eszébe jutott az óberhén (főkapitányágon) megismert alvilági becsületkódex (egymás rokonaitól, haverjaitól nem szajréznak), és felkereste egy hajdani zárkatársát, hátha tud segíteni. Estére a közvetítő már hozta is a tárcát, benne a százpengőssel. „Hogy tudtad megtalálni az emberemet ilyen gyorsan?” – csodálkozott apám. Kérdésére kérdés volt a válasz: „Dokikám, hát minek nézel te engem? Hogy még azt sem tudom, ki melózik este hét és nyolc közt a 6-os villamoson?”
Jó duma – így könyveltük el a családban. Vagy egy fél évvel később, egy hétvégén a vurstliban az óriáskerék kezelői fülkéjéből egy számomra ismeretlen férfi rikkantott rá apámra: „Szevasz, doki! Rég nem láttalak.” Ezután megengedte, hogy három meneten át ingyen foroghassak a keréken. Mielőtt továbbálltunk volna a dodzsem irányába, ezzel búcsúzott apámtól: „Aztán ha legközelebb benyúl valaki az ahrem fickódba (hátsó zsebedbe), bátran szóljál megint. Most is láthattad: estére hoztam a degeszedet.”
Jó néhány évvel később apám áttette a székhelyét Izraelbe, ahol egy elmekórház igazgatójaként, majd az egyetem pszichiátriai klinikájának professzoraként működött. Többé vagy kevésbé rendszeresen leveleztünk. Egyik levelét ezzel zárta: „Hamarosan olvasni fogsz rólam a világsajtóban.” Pszichiáter vajmi ritkán fedez fel olyasmit, amiért odaítélik a Nobel-díjat – véltem levonni a konzekvenciát azzal, hogy apám megint a kelleténél nagyobbat állít. A következő levelemben mindenesetre kifejeztem azt a reményemet, hogy a világhírnév érdekében nem rabolja ki a Bank of Israelt. Nem kellett volna. Bankrablásra ugyanis valóban nem adta a fejét, de az Eichmann-perről tudósító világlapok kisvártatva beszámoltak arról, hogy a vádlott beszámíthatóságát tanúsító pszichiátriai szakvélemény elkészítésére a bíróság Kulcsár professzort kérte fel, aki többhetes vizsgálat után pozitív válasszal szolgált.
1965-ben meglátogattam apámat Izraelben. Autón vitt körbe az országban, és ez sokszor idegtépő volt, mert úgy vezetett, mint mindenki, aki a hatvanadik évén túl szerzett jogosítványt. Ő maga is tisztában volt ezzel és kellő humorral kezelte. Elmesélte például, hogy egy alkalommal nem adta meg az elsőbbséget egy másik autósnak, aki éppen nyitotta a száját, hogy ledorongolja, de ő megelőzte: „Hogy ki a hülye, azt én mondom meg, nekem ez a szakmám”. Jó sztori volt, de persze nem hittem. Néhány nappal később hármasban autóztunk, apám (harmadik) felesége a hátsó ülésen foglalt helyet. Az előbbi történetben szereplő jelenet megismétlődött: apám egy mellékútról lassítás nélkül hajtott be a főútvonalra, méghozzá közvetlenül egy teherautó elé, amely csak nagy csikorgással tudott megállni. A sofőr leengedte az oldalablakot és éppen szóra nyitotta volna a száját, de az öregem odaszólt neki valamit, mire a fickó legyintett és szó nélkül továbbhajtott. Apám felesége elnevette magát, majd lefordította nekem, hogy mivel hűtötte le az öregem a másik vezetőt: „Hallgass! Ha én mondom valakinek, hogy idióta, az nem becsületsértés, hanem diagnózis.”
Valamikor a ’80-as években a munkahelyemen megszólalt a telefon. Egy Edit néni néven bemutatkozó hölgy keresett. Azt állította, hogy ő a nagyanyám másodunokahúga és szeretne velem találkozni. Soha nem hallottam róla, ezért egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy a hölgy szélhámos. A keresztkérdéseimre adott válaszaiból azonban csalhatatlanul kiderült, hogy valóban az, akinek mondja magát. Felkerestem. A Rákóczi úton lakott, a Corvin Áruházzal szemben. Hajlott kora ellenére szellemileg teljesen frissnek mutatkozott. Kérdésemre, hogy miért nem jelentkezett korábban, azt felelte, hogy egyszerűen nem akart alkalmatlankodni. Gondoltam: itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy lebuktassam apám történeteit. Óvatosan közelítettem rá a témára: volt-e valaki a családunkban, aki külföldre házasodott?
– Volt bizony – erősítette meg Edit néni. – Róza, az unokanővérem. Még a ferencjóskás időkben Bécsben megismerkedett egy kínai mandarinnal, férjhez ment hozzá és elutazott vele Kínába. Egészen a második világháborúig leveleztünk.
Ezek után a focistákra kérdeztem rá.
– Tíz perce sincs, hogy a Józsi kilépett az ajtón. Ha egy csöppet előbb jössz, találkozhattál volna vele. Ő volt a Blau II. Nálam éppen egy évvel idősebb, a múlt héten ünnepeltük a kilencvenötödik születésnapját. A bátyja, a Sándor szegény, a centerhalf, már vagy tíz éve, hogy nincs közöttünk.
Ismételten megözvegyült apám nem sokkal a halála előtt ellátogatott Budapestre. Sokat mesélt a munkájáról, a kollégáiról, a munkatársairól, és eközben mintegy mellékesen megjegyezte:
– Volt a klinikán egy nővér, akihez…, hogy is mondjam…, viszonylag szoros kapcsolat fűzött. Tavalyelőtt váratlanul kilépett és áttelepült Kanadába. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy nem volt állapotos.
Nyolcvanon túl? Dicsekszik az öreg – vélekedtem. Azután gondolatban végigvettem azokat az eseteket, amelyekről utóbb rendre kiderült, hogy amit mi nagyotmondásnak hittünk, valójában a legkevésbé sem volt nagy. Azóta is rettegve/reménykedve várom, hogy egyszer csak betoppan hozzám egy fazon azzal, hogy „Hi, I am your brother from Canada.” (Szevasz. Én vagyok a kanadai testvéred.)
