„Szinte lehetetlen függetlennek lenni ma Magyarországon”

Politikai pszichiátriáról, szellemi örökségről, a belső ellenállás módszereiről, a Halassy-film tervéről, illetve a közönyös és erőtlen magyar filmszakmáról beszélgettünk Sopsits Árpád rendezővel.

Az idegek játéka címmel készített dokumentumfilmet az 1956 utáni politikai pszichiátria áldozatairól. Őszintén meglepődtem, hogy ez pont a Hír TV-n debütált.

Miután a Magyar Média Mecenatúra pályázatán nyertünk rá pénzt, adáskötelesek vagyunk, így a producernek muszáj megállapodnia egy országos lefedettségű tévécsatornával a sugárzásról. Én speciel örülök, hogy pont a Hír TV-n ment le, mert a filmem valóban más szemléletű, mint ami ott szokott menni. Nekik sok szempontból klappolt a téma, mivel a múltkritika mindegy, melyik csatornán megy, az 1989 előtt történt események kapcsán abban nincs konfliktus, hogy kritizálható. A vita a rendszerváltás utáni korszak megítélése kapcsán van leginkább, ott alakult ki jobb- vagy baloldali nézőpont, ám én nem vagyok kibékülve egyikkel sem. Azért hozzátenném: nagyon nehéz, szinte lehetetlen függetlennek lenni ma Magyarországon, de én ezt próbálom.

Ami nemrég a tévében lement, vágott verzió.

Olyan szempontból igen, hogy a három ember története közül az egyik ki lett szedve, mert igazodni kellett a tévés keretek által megszabott 52 perces játékidőhöz. A teljes mű 82 perces, ez a verzió fog nemzetközi fesztiválokra menni. Utóbbiban a jelenleg is élő, így a filmben megszólaló Pákh Tibor és Rusai László mellett még Medve András története is benne van, akit a „szellemi örökséget” megtestesítő fiai szempontjából tartok különösen fontosnak. A legszomorúbb pedig talán Rusai sorsa, aki ellenzékiként sokat tett a rendszerváltásért, és aki ma egy szociális otthonban él fillérekből... Ez a rész a jelen valóságunkra is reflektál. A filmhez a kiindulópontot Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós Őrjítő mandragóra című könyve szolgáltatta.

Megdöbbentő, hogy a nyolcvanas években emberéleteket lehetett tönkre tenni, miközben akkor már puha diktatúráról beszélünk.

Sok időbe telik, mire egy újfajta szemléletváltás beépül egy rendszerbe. A modern pszichoterápiás módszerek már az 1970-es évektől kezdődően megjelentek elsősorban Budapesten. Vidéken sokkal lassabban halad a fejlődés, Hajnóczy 1975-as szociográfiáját, Az elkülönítőt három évvel korábban kezdi írni. A rendszerváltás környékére értek be a reformok. Az elmegyógyintézetekben korábban nem létezett a betegjogi képviselet, még fogalom szintjén sem.

Akkor tökéletes terep volt ez a politikai pszichiátriának: ideológiai meggyőződés miatt elmebajosnak nyilvánítani embereket és ezzel az indokkal bebörtönözni.

Ne feledjük, hogy a Kozma utcai fegyház és börtönben a rendszerváltás után is volt még pszichológiai megfigyelő és elkülönítő, ami nonszensz. Ezért indult is ellenünk kötelességszegési eljárás.

1959-es Hruscsov idézettel kezdi a filmet: akik a kommunizmus ellenzőiként kezdenek fellépni mentális állapotuk nem normális.

Azt nem állítom, hogy Magyarországon ugyanolyan önkényuralom lenne, mint Oroszországban, ahol a mai napig előfordulnak ilyen esetek, gondoljunk csak a Navalnij-ügyre. A pszichiátria politikai célú felhasználása most itthon és Európában afféle stand by, vagy alvó üzemmódban van. Ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ez nem bevethető bármikor, ha úgy hozzák a körülmények.

Manapság a karaktergyilkosság a trendi módszer.

Így van, de azért ez egy kicsit könnyebben viselhető. Nem szakítanak ki a környezetedből, a családod körében tudod megélni – persze ez néha rosszabb –, és önkéntesen le tudsz mondani dolgokról. Annak idején Pákh Tibor egyetlen eszköze az éhségsztrájk volt. A szabadságtól való megfosztottságnak különböző szintjei és fázisai vannak. Magyarországon például vannak olyan régiók, ahol nem fogható olyan tévé vagy rádió, mely ellenzéki: azok az információk nem jutnak el emberekhez, melyek egy másik álláspont megfogalmazásához szükségesek lennének. De ez sztenderd kelet-európai probléma. Épp kihalóban van az a generáció, aki még tanúskodni tudna a múltról, de nem nagyon szeretnek beszélni. Az én apám is, akitől nagyon sokat elvettek a kommunisták, alig beszélt ezekről a dolgokról, másodkézből tudtam meg az ő tönkretételéről dolgokat. Az „elhallgatás” errefelé alapvető magatartási modellé vált, ezek a görcsök mai napig érvényesek – bár nem vagyok a társadalmi folyamatokat megítélő bíró. Ezeket a szembenézéseket nem lehet elvégezni politika nélkül. Voltak jószándékú politikusaink, de Magyarországon nincs, nem volt olyan eszme, ami ne torzult volna el. Nem kicsit, nagyon. Meg kellett próbálnom megkopogtatni az emberek tudatát.

A kultúra erejével.

Az ember ösztönvilága és az erre való politikai ráhatás mindig elementárisabb, mint a gondolkodásmódok tisztasága. A legalantasabb ösztöneinket tudják néha kiváltani, felszínre hozni. A legkulturáltabb nép, ami a filozófiát, az irodalmat és a zenét illeti, a német volt, és mégis itt lett, alakult ki a fasizmus. Úgy, hogy előtte a weimari köztársaság volt. Nagyon nehéz úgy ítélkezni, hogy valamit nem élsz meg. Például hogyan sodorta az első világháború utáni munkanélküliség a németeket Hitler karjaiba? Illetve, hogyan szolgálta ki őt az „úri osztály”, arisztokraták és nagytőkések egyaránt? Nem sokan tudják, de például a Hugo Boss készítette és szállította a fasiszta barna ingeket, majd az egyenruhákat. Hitler alatt lettek nagyok. Ma büszkén hordjuk a márka ruháit. Krupp a fegyverekkel tette ugyanezt.

Az idegek játékában a végén fogalmazza meg a kérdést: képesek vagyunk-e mindent feladni az ellenállásért. Azért voltak mostanában biztató jelek: például a fiatalok ellenállása az SZFE autonómiájáért.

Az emberben van egyfajta hűség azon intézmények iránt, ahol kapott némi tudást. Én sokat tanultam Makk Károlytól, Fábri Zoltántól, Illés Györgytől, Poszler Györgytől, Petrovics Emiltől, Szöllősynétől az SZFE-n függetlenül attól, hogy akkor éppen milyen politikai széljárás volt, vagy éppen ki mit gondolt erről, mert ez sosem vetődött fel. Az nagyon nem szép, ha valakik hatalomvágyból és sértettségből hoznak kiváló tanárokat lehetetlen helyzetbe a saját diákjaikkal szemben. De még súlyosabb tett, hogy a fiatalokat kényszerítették most politikai állásfoglalásra, akik nem ezért jelentkeztek az SZFE-re, hanem azért, hogy szakmailag fejlődjenek. A kormány a modellváltással megengedhetetlen helyzetet teremtett. Régen és ma is mind a jobb-, mind a baloldal politikai zűrzavarba sodorta az országot. Én próbálok független maradni és a belső ellenállás módszerével élni.

Ez mit jelent?

Nem keresek meg olyan embereket, akiket nem érdemes. Illetve nem kötök erkölcsileg vállalhatatlan kompromisszumokat – főleg művészeti szempontból.

Miután a Nemzeti Filmintézet elutasította a Vitéz Halassy Olivérről szóló, 42 karcsapás című filmtervét, kihirdette a 2X12 pontját, melynek kapcsán kifogásolta, hogy a döntőbizottság mögött egy operafilm áll. Akkor velük szemben szakmai kifogásai vannak?

Alapvetően igen, de nem lehet függetleníteni a politikától, mivel ők a jelenlegi hatalom által lettek kinevezve. Nem szakmai választások, megfontolások révén. Ráadásul öt döntnökből három gazdasági szakember. Nem mondom azt, hogy ne legyen egy ilyen bizottságban politika, mert így is, úgy is benne lesz, de legyenek mások az arányok. Legyen mondjuk héttagú a bizottság, legyen benne egy jobb-, meg egy baloldali komisszár, a többi meg szakmailag vagy művészileg elismert szakember. Ideák helyett reáliákban kellene gondolkodni. Az én legnagyobb problémám azonban az, hogy a szakma, néhány ember kivételével nem reagált a 2x12 pontomra, ami a filmszakma jelenlegi helyzetének strukturális, szervezeti, működési és finanszírozási ellentmondásaira, illetve eszmei, ideológiai következetlenségeire hívta fel a figyelmet, pedig a Magyar Filmművész Szövetség körbe küldte mindenkinek. Ha ilyen erőtlenek és közönyösek vagyunk, megérdemeljük, azt, ami van.

Volt olyan korszak, mikor a filmesek egységesek voltak?

Talán. Igen, a filmtörvény megszületése idején.

A Vajna-korszak szakmai szempontból legitim volt?

Andy Vajnával az volt a legnagyobb probléma, hogy ő teremtette meg az egyablakos támogatási rendszert – és ez nem egészséges. Ebben a rendszerben megfullad, lehetetlenné és tehetetlenné válik az az alkotó, akinek elutasítják a filmtervét, mert nincs hova fordulni. Ha legalább két szakmai alapú döntőbizottság lenne, akkor kialakulhatna valamiféle versenyhelyzet. Régen öt filmstúdió volt, ez már persze nem jön vissza, nincs is rá pénz, de más volt az arca a filmeknek, nem volt mindegy, hogy az Objektívben, a Budapestben, a Hunniában, a Dialógban vagy a Társulásban készült.

Ha megkapta volna a pénzt a Halassy-filmre, nem lett volna skrupulusa, hogy azt az aktuális rezsimtől kapja?

Nem, mert nem az a fontos, hogy én mit gondolok filmpolitikusként, hanem az, hogy a 42 karcsapás című film elkészüljön... Mert megmutatta volna nagyon sok fiatalnak, hogy van esély a sikerre még fél lábbal is, ha kitartó, szorgalmas és tehetséges vagy, ha van benned ehhez megfelelő kurázsi és erkölcsi tartás. A film etikája, esztétikája a fontos, abban nem szabad kompromisszumot kötni. A létrehozás körülményei nem mindig kedvezőek... Sőt: a filmszakma szinte mindig széllel szemben hozta létre legjobb alkotásait.

De most, úgy látom, a legfontosabb üzenet, hogy a készülő film „magyar” legyen.

Értem, de hát ez pont „magyar” lett volna. Vitéz Halassy Olivérnél kevesebb magyarabb magyar volt.

Akkor az lehetett a baj, hogy zsidókat mentett?

Vajnának eleinte ez probléma volt, de miután belátta, ahogy utána Havas Ágnesék is, hogy én nem sport-, hanem sorsfilmet szeretnék készíteni, utolsó döntésükben a projektet támogatták. Szerintem ennek az embernek hozzátartozik az ethoszához, hogy zsidókat mentett. A Horthy-rendszer megbecsülte őt, ennek ellenére vállalkozott erre. Nagyon kevés „magyar” élsportoló tett akkoriban ilyet. Annyit megjegyeznék, hogy ez a filmterv valójában nem a pénzen, hanem a szisztémán, és a megváltozott szándékokon, érdekeken csúszott el.