Ön hány ezer fertőzött, hány lélegeztetőgépre kerülő ember, hány honfitársunk élete árán nyitná újra az országot? Vagy hány elbocsájtott munkavállaló, becsődölt kisvállalkozás, tönkrement egzisztencia feláldozásával tartaná még sokáig szorosan a zárlatot? Az ön toleranciaszintjébe hány Covidban megbetegedő pedagógus, iskolai, óvodai dolgozó fér bele? Vagy hány olyan szülő, akinek a munkaadója éppen most vesztette el a türelmét az otthon maradt gyerekek miatt kényszerből kivett szabadságok meg a táppénz miatt?
Csak azért, mert ezeket a kérdéseket mindenkinek fel kell(ene) magában tennie, amikor a nyitás-nem nyitás, iskola-nem iskola ügyeiben állást foglal. Nem olyan bonyolult képletek ezek. Gyorsabb nyitás: több beteg, több halott. Lassabb nyitás: több kár a gazdaságban. Mert persze lehet bírálni a konkrét gazdaságmentő lépéseket, a válságban a profi sportra elszórt pénzeket, de olyan sehol nincs, hogy egy kormány sérülésmentesen vezényli át az adott országot a járványon.
„Csak” ezeket kell mérlegelniük a döntéshozóknak. És meggyőződésem, hogy ezek a számítások léteznek is valahol – hiszen bármely felelős kormány asztalán ott a helyük. Más kérdés, hogy semmit nem tudunk róluk. Talán ott kezdődne a választók felnőttként kezelése, hogy ezeket az ügyeket elmagyarázzuk nekik. Netán „nemzeti konzultációt” indítunk a kérdésekről. (Én magam mindenesetre nagyon kíváncsi lennék az eredményre.) De ehelyett azt látjuk, hogy a harmadik hullám tetőpontja a magyar közbeszéd mélypontját hozta csak el a kormány részéről az ellenzék „halálpornózásával”, az ellenzéki politikusok szájából pedig a kabinet obligát „halálkormányozásával”.
Egy évvel a választás előtt a magyar politika ott tart, hogy kölcsönösen tömeggyilkosozza a másik oldalt. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy ezt hová lehet még fokozni.