Hatvan évvel ezelőtt, 1961. április 17-én az Egyesült Államok szervezésében 1500 fölfegyverzett kubai emigráns szállt partra a Disznó-öbölben, Kuba délkeleti részén, a fővárostól, Havannától mintegy 160 kilométerre. A Kennedy-adminisztráció által támogatott kísérlet azon az ékegyszerű elgondoláson alapult, hogy a Castro-ellenes emigránsok hídfőállást építenek, és maguk mellé állítják a lakosságot, pontosan úgy, ahogyan Fidel Castro, Camilo Cienfuegos és Ernesto „Che” Guevara, egyszóval, ahogyan a gerillák csinálták évekkel korábban. A CIA kockázatosnak minősítette tervet: a mára nyilvánosságra hozott értékelések szerint a hírszerzők kételkedtek a tömeges népi felkelés kitörésének esélyében, és a partra szállás helyszínét is elhibázottnak tartották. Kennedy azonban zöld utat adott a kezdeményezésnek.
Sokan a mai napig hajlamosak – érthetően – a hidegháború logikáján keresztül szemlélni a világ minden konfliktusát 1945 és 1989 között. Ebben a felállásban az egyik oldalon a „szabad világ” áll, a másikon pedig a kommunista (vagy szocialista, mindegy) világ. Csakhogy ez a kép rettenetesen torz. Latin-Amerikában milliók másként értékelték Castro és társai, a Granma hajó utasai forradalmát, és magát Castrót. A comandante lett sokak szemében az amerikai kontinens Jerry egere, aki túljár az észak-amerikai Tom macska eszén. És abban, hogy ez a narratíva polgárjogot nyert, maximális felelőssége volt az Egyesült Államok vezetésének, sőt mindazoknak a karibi, közép- és dél-amerikai vezetőknek, akik szolgalelkűségben és USA iránti túlbuzgó lojalitásban nem győztek túltenni egymáson.
Mert az, hogy Castro diktátor lett, kétségtelen. De miért vált csodálat tárgyává 1959-ben? Nyilván nem Castro két évvel későbbi kommunista fordulata miatt (első nyilvános beszédében leszögezte, hogy nem akar „sem imperializmust, sem szocializmust” Kubában), hanem azért, mert sokan Fulgencio Batista elűzéséből azt a tanulságot szűrték le, hogy saját hazájukban így is föl lehet lépni az önkény ellen. A külföld nagy botlása volt, hogy nem vette észre a jogos népi elégedetlenséget a karibi és közép-amerikai térségben. Az amerikaiak aztán rossz választ adtak a térség népeinek elégedetlenségére. Olyasmit védelmeztek, amit az USA-ban két napig sem tűrtek volna el.
Nehéz eldönteni, melyik diktátor feszítette legtovább a húrt. Talán a guatemalai Jorge Ubico, akit a „Trópusok Kis Napóleonjának” neveztek, mert előszeretettel vágott napóleoni pózokat, hitt a számmisztikában, és az 5-ös számot szerencseszámnak tekintette, mivel az „Ubico” név is ötbetűs? Vagy a nicaraguai Somoza dinasztia, amely négy évtizeden és két generáción keresztül a legfőbb önkényúr volt a közép-amerikai államban? Vagy a haiti François Duvalier, aki civilben varázslónak képzelte magát, saját magát dicsőítő Miatyánkot olvastatott föl az iskolákban, és ellenfelei fejét jégtömbbe fagyasztva gyűjtögette, a segélyek 80 százalékát pedig zsebre vágta, miközben az oktatás és egészségügy katasztrofális állapotba került? Vagy a szomszédos Dominikai Köztársaság elnöke, Rafael Trujillo, a mulatt rasszista, akinek az országa „kifehérítése” volt a mániája, és jó példával elöl járva mindennap fehérre púderoztatta az arcát, az 1937-es ún. petrezselyem-mészárlás során pedig haiti civilek tízezreit ölette meg, döntően bozótvágó machetével, példát mutatva a későbbi ruandai mészárosoknak?
Mindezen diktátorok uralma mögött a mérhetetlen szegénység, alulfejlettség és az Egyesült Államoknak, valamint általában a világpiacnak való gazdasági kiszolgáltatottság ténye állt. Nem csoda, hogy sokak számára a valódi populista (értsd: népbarát) politikusok – az argentin Juan Perón és felesége, Evita, a brazil Getúlio Vargas, a kubai Castro és a mexikói Lázaro Cárdenas – nagyságrenddel imponálóbbak voltak. Bár ezekről is kiderült, hogy nem kevésbé gátlástalanok, ha érdekeik úgy kívánják, de legalább azt elmondhatták, hogy importhelyettesítő iparosítással egy olyan „fejlesztő államot” hoztak létre, amely elindította a modernizáció programját.
A modernizálódó rezsimek törekedtek arra, hogy oldják a régió függését a centrumországoktól. Latin-Amerikában a populista rezsimek az 1930-1950-es években megvalósítottak egyfajta modernizációs és emancipációs programot: államosításokkal és iparfejlesztésekkel csökkentették a függőséget a Nyugattól, növelték a lakosság iskolázottsági szintjét, és igyekeztek háttérbe szorítani a mezőgazdasági érdekeket képviselő földbirtokos oligarchiát. Perón, Vargas, Castro nem a mintakövetést választották, hanem igyekeztek saját modelljük alapján egy új mintát nyújtani, mintegy receptként ajánlva azt más „harmadik világbeli” országok számára.
Amikor ezek az importhelyettesítő, iparfejlesztő diktatúrák kibontakoztak, Magyarország éppen három rendszerváltozást ért meg: a Horthy-korszakot, majd az 1945-1948 közötti rövid többpártrendszerű időszakot a szovjet típusú szocializmus követte. Az államszocialista rendszerek bizonyos vonatkozásokban hasonló vonásokat mutatnak, mint a latin-amerikai populista rendszerek, a két modell között fönnálló markáns ideológiai és kormányzati különbségek ellenére. Közös vonások az elitellenesség, illetve egy alternatív, népből jött elit kialakításának igénye, a társadalmi emancipáció (de csak ellenőrzött szinten és mértékben), valamint a „fejlesztő állam” víziója, annak minden technokrata és bürokratikus következményével együtt.
Míg a szocialista rendszer évtizedeken keresztül fönnmaradt Közép- és Kelet-Európában, Latin-Amerikában a populista rendszerek – Kuba kivételével – előbb-utóbb megbuktak. (Tulajdonképpen a maga módján a kubai is megbukott, hiszen Castro 1961-tól kommunista fordulatot hajtott végre, szakítva a két évvel korábbi önmagával, de eszméjében a populista tartalom – vörösre festve - megmaradt.) Ekkor sok országban katonai diktatúrák alakultak, míg Közép-Amerikában, amely hagyományosan közelebb fekszik az Egyesült Államok érdekszférájához, a régi oligarchia uralma maradt fönn. Innentől kezdve ideológiailag Latin-Amerika és Közép- és Kelet-Európa fejlődése eltérő úton haladt. Gazdaságilag is eltérően alakultak az utak, hiszen míg a szocialista közép- és kelet-európai rendszerekben a tervezés, a katonai diktatúrákban a szabad piac érvényesült.
Mindezeket a történelmi fejleményeket figyelembe kell venni, ha meg akarjuk ítélni, miért váltotta ki Castro és Guevara sokak rajongását a tágabb hazájukban, Latin-Amerikában – anélkül persze, hogy fölmentést adnánk számukra.
Castro és az Egyesült Államok között elkezdődött egyfajta egymásra licitálás. Mindkét fél belekerült egy spirálba, ami elvezetett a kapcsolatok megromlásához. 1960-ban a Castro-kormány államosította az észak-amerikai vállalatokat. Erre válaszul az Egyesült Államok embargót hirdetett Kuba ellen. Castro erre ismét lépett: a Szovjetunióhoz fordult támogatásért. Tekintettel arra, hogy a környező közép-amerikai és karibi államok vezetőinek mind volt okuk gyűlölni a kubai rezsimet (ti. a jó viszony fönntartása az USA-val), nem lehet csodálkozni azon, hogy a kis sziget egy másik nagyhatalom segítségét kérte. Ez az ókori görög sziget, Mélosz története óta a kis államok sorsa.
A két szuperhatalom azonban végső soron leosztotta a lapokat a világban: a Szovjetunió szilárdan uralta Közép- és Kelet-Európát, az Egyesült Államok pedig Latin-Amerikát. 1956-ra mindkét szuperhatalom – ha kellett, csatlósai révén, ha nem ment másként, közvetlenül – eltiporta az ellenállást: ez évben a nicaraguai antisomozista és a magyarországi antisztálinista küzdelmet csak egy hónapnyi különbség választotta el egymástól. Moszkva azonban fölrúgta az érzékeny status quót Kuba támogatásával, hiszen ezzel Hruscsov a világ olyan részére tévedt, amely deklaráltan észak-amerikai felségterület volt. A Disznó-öbölbeli incidens azonban nem rendítette meg a Castro-rendszert, hanem megszilárdította társadalmi bázisát. Mindkét oldalon hibák és ballépések sorozata vezetett el oda, hogy 1962-re Washington és Havanna kapcsolata végletesen megromlott.