Előfizetés

Nullák

Mint tudjuk, a kormányzatnak minden élet számít, ezért ma, a koronavírus-járvány harmadik hullámának tetőfokán, több mint 25 ezer megfertőződött honfitársunk halála után kinyithatnak az óvodák és az általános iskolák alsó tagozatai. Több százezer kisgyermek térhet vissza az intézményekbe, óvónénikkel, tanítóikkal együtt. A járványadatok még mindig rosszabbak, mint március elején, amikor zárásra került sor, de nem baj, az adatok lehetővé teszik az iskolák részleges, az óvodák teljes nyitását. Nem értik, ugye? Nincsenek egyedül. Az elmúlt egy-két hétben egyetlen szakértő, érdekvédő, kormánypárti vagy akár ellenzéki politikus sem tudta hiteles, minden kétséget kizáró szakmai érvekkel alátámasztva megvilágítani, mi alapján dönthetett a kormány amellett, hogy az oktatási-nevelési intézmények megnyitása éppen most időszerű, és teljesen biztonságos is. Senki nem tudta megnyugtatni a szülőket, hogy nem lesz baj, ha beküldik a gyerekeket. Senki nem tudta megnyugtatni a pedagógusokat, hogy az első csokor “sárkányfű”, amit a többség nemrég megkapott, tényleg elegendő, hogy elriassza a sárkányt. A miniszterelnök magyarázkodása is csak fokozza a kétségeket. Először a “zemberekre” akarta kenni a felelősséget, mert a nemzeti konzultációban azt mondták, először az iskolák nyissanak. Csakhogy erről nem is kérdezték őket. Ezután az Egészségügyi Világszervezet, a WHO protokollját hozta fel, amiben állítólag olyasmit írnak, hogy nyitáskor elsőként az iskolákat kell kinyitni. Csakhogy a WHO ajánlásaiban ilyen javaslat nincs. Hallhattuk azt is, még egy félig-meddig hitelét vesztett doktor szájából is, hogy a Covid-19 a gyerekekre nem annyira veszélyes. Miközben gyűlnek a vírusmutációk, és egyre több fiatal kerül kórházba, lélegeztetőgépre. A pénteki adatok szerint 27 fertőzött, 14 év alatti gyerek volt kórházban, ketten lélegeztetőgépen. Statisztikailag minimális, a nullához közli arány. Emberileg viszont tragikus. Egy is sok lenne. A döntések tekintetében ők mégsem gyerekek. Hanem nullák.  

Kínzó kérdések

Ön hány ezer fertőzött, hány lélegeztetőgépre kerülő ember, hány honfitársunk élete árán nyitná újra az országot? Vagy hány elbocsájtott munkavállaló, becsődölt kisvállalkozás, tönkrement egzisztencia feláldozásával tartaná még sokáig szorosan a zárlatot? Az ön toleranciaszintjébe hány Covidban megbetegedő pedagógus, iskolai, óvodai dolgozó fér bele? Vagy hány olyan szülő, akinek a munkaadója éppen most vesztette el a türelmét az otthon maradt gyerekek miatt kényszerből kivett szabadságok meg a táppénz miatt? Csak azért, mert ezeket a kérdéseket mindenkinek fel kell(ene) magában tennie, amikor a nyitás-nem nyitás, iskola-nem iskola ügyeiben állást foglal. Nem olyan bonyolult képletek ezek. Gyorsabb nyitás: több beteg, több halott. Lassabb nyitás: több kár a gazdaságban. Mert persze lehet bírálni a konkrét gazdaságmentő lépéseket, a válságban a profi sportra elszórt pénzeket, de olyan sehol nincs, hogy egy kormány sérülésmentesen vezényli át az adott országot a járványon. „Csak” ezeket kell mérlegelniük a döntéshozóknak. És meggyőződésem, hogy ezek a számítások léteznek is valahol – hiszen bármely felelős kormány asztalán ott a helyük. Más kérdés, hogy semmit nem tudunk róluk. Talán ott kezdődne a választók felnőttként kezelése, hogy ezeket az ügyeket elmagyarázzuk nekik. Netán „nemzeti konzultációt” indítunk a kérdésekről. (Én magam mindenesetre nagyon kíváncsi lennék az eredményre.) De ehelyett azt látjuk, hogy a harmadik hullám tetőpontja a magyar közbeszéd mélypontját hozta csak el a kormány részéről az ellenzék „halálpornózásával”, az ellenzéki politikusok szájából pedig a kabinet obligát „halálkormányozásával”. Egy évvel a választás előtt a magyar politika ott tart, hogy kölcsönösen tömeggyilkosozza a másik oldalt. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy ezt hová lehet még fokozni.

20 év múlva

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás nyomán az Egyesült Államok teljesen jogosan támadta meg az al-Kaidát bújtató Afganisztánt. De nem lett volna szabad két évtizedre ott ragadnia, magával húzva a szövetségeseit is. George W. Bush védelmében: az egész nem így indult, azt hitte, hogy mandátuma végére haza tudja vinni a katonákat. De nem tudta, amint aztán Barack Obama és Donald Trump sem, pedig mindkettő eltökélten kezdte, hogy azután ernyedten a katonákra hagyja a dolgot, maradjanak, ha annyira akarnak. Ők pedig maradtak, pedig egy idő után már senki sem hitt a csodában. Az eddig vídia keménységűnek bizonyult Joe Bidenre volt szükség, hogy kimondja: vége.  A kezdeti illúziókra jellemző, hogy Bush egy huszonéves, szakértelem helyett csupán „rendes keresztény” fiatalembert küldött Kabulba a tőzsde (!) megszervezésére. Az is emlékezetes marad, ahogyan nyoma veszett egy komplett raklap dollárnak – ma se tudja senki, hová lett a milliárd. A katonák, mint ahogyan egy öt éve készült, de három évig titokban tartott jelentésből kiderült, tudatosan hazudtak, amikor azt mondták a politikusoknak, hogy karnyújtásnyira a győzelem. Valójában tisztában voltak vele, hogy esélyük sincs, már csak azért sem, mert senki sem határozta meg, mi is lenne a győzelem. Az egymást váltó tábornokok pedig nem vállalták annak felelősségét, hogy az Egyesült Államok Vietnám után másodszor is háborút veszítsen. Inkább majd a következő parancsnoksága alatt. Ahogy Vietnám esetében, Afganisztánban is sok oka van a kudarcnak, de ha egyet kell kiemelni, akkor az Pakisztán. A tálibok oda húzódhattak vissza, ott voltak a kórházaik és fegyverraktáraik, onnan kaptak hírszerzési adatokat és pénzt. A konfliktusban 150 ezer afgán, köztük 40 ezer civil halt meg. Az Egyesült Államok eddig 2488 katonát veszített, a nemzetközi erők összesen több mint 3600-at, Magyarország hetet. Álljon itt a nevük is: Kovács Gyula, Nemes Krisztián, Pappné Ábrahám Judit, Kolozsvári György, Róth Orsolya, Dálnoki András és dr. Borbély Csaba.