Kubai mérleg

Castróék végérvényesen és visszavonhatatlanul győztek. Már csak azt kéne megmondani, hogy forradalom esetén mi a győzelem. Több mint hatvan éven keresztül ellen tudtak állni az Egyesült Államoknak és az emberi kor végső határáig megőrizték a politikai hatalmukat, de ehhez diktatúrára volt szükségük, amely egy idő után nyilvánvaló módon nem élvezte a többség támogatását. De még ha élvezte volna is, a diktatúra az diktatúra, a választás jogának elvétele, és mint ilyen, idegen a néphatalomtól. Pont ellentéte annak, amiért a gerillák annak idején bevették magukat a hegyek közé.

Ebben az értelemben Castróék már hatvan éve veszítettek, amikor az ígért szabadság helyett egypártrendszert vezettek be, és elfojtották a bírálatot. Amit nem lehet elvitatni tőlük, az a politikai érzék és Fidel esetében a karizma. Mexikóban egyszer megálltunk egy útszéli narancsléárusnál. Középkorú nő működtette az egy szál prést, s megtudván, hogy Havannából érkeztünk, áradozni kezdett, mennyire szeretné, ha Mexikóban is lenne egy Fidel. Kénytelenek voltunk kiábrándítani: a bódéját, a karos léfacsarót és alighanem a néhány ládányi narancskészletet is államosítanák, aminek következtében Mexikóváros és Guadalajara között többé nem lehetne narancslevet kapni. Csóválta a fejét, és magában biztosan megállapította, hogy az amerikai propaganda uszályába került gusanók (férgek) vagyunk.

A rezsimnek Kubában is van (volt) támogatottsága. A falusiak, akik azelőtt alig láttak orvost, és a gyerekeik iskolába se nagyon jártak, felemelkedésként élték meg a Latin-Amerikában párját ritkító egészségügyi és oktatási rendszert. Imponált az arrafelé hagyományosan jenkiellenes nacionalizmus. Sokaknak tetszett a korábbi diktatúrák alatt meggyűlölt vagyonbeli különbségek eltüntetése, az egyenlősdi, amelyben ugyan szegények maradtak, de legalább mindenki más is. A rezsim első harminc évét még lehet a szovjet támogatással magyarázni. A másodikat már nem. Abban a fő érdem a fafejűen rugalmatlan amerikai politikáé.