Mélyre ásni a múltban

Nemrég az egyiptomi Luxor nyugati partján egy régészeti misszió rálelt a 3000 éves „elveszett aranyvárosra”, mely III. Amenhotep fáraó korába nyúlik vissza. A hivatalos „reklámmondás szerint a rejtett települést korábban sok expedíció kereste, ám a próbálkozások sorra kudarcba fulladtak. A szolidabb valóság az, hogy a rommező már korábban a kutatók látóterébe került, de igazán intenzív feltárása csak most kezdődött. Az viszont biztos, hogy emberes feladat – interjú Horváth Zoltán egyiptológussal, a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Osztályának munkatársával.

– Nemrég az ókori Théba temetőjében egy régészeti misszió rálelt a háromezer éves „elveszett aranyvárosra”, mely III. Amenhotep fáraó korában kezdte életét. Mi segíthette a kutatókat a rejtett település „leleplezésében”?

– A felfedezés nagyszerű – de csak részben újdonság. A települést már az 1930-as években megtalálta egy francia kutatócsoport. Igaz, ők eredetileg Tutanhamon halotti templomát keresték, de az ásatások során mintegy véletlenszerűen előkerültek a „város” maradványai is. A közelben számos épület/épületkomplexum van. Itt található az uralkodó két trónutódjának, Ajnak és Horemhebnek a halotti temploma. Illetve itt fekszik apjának, III. Amenhotepnek nagyrészt elpusztult temploma, valamint – déli irányban – a malkatai palotakomplexuma.

Úgy tűnik, ezekkel az újonnan feltárt épületek közvetlenül határosak. A felfedezés médiavisszhangja így szándékosan túlzó, hisz a rommező minden, csak nem „elveszett aranyváros”. Egyrészt nem elveszett, másrészt nincs aranyból, harmadrészt az épületek és a leletek jellege nem egy városra, sokkal inkább egy gazdasági létesítményre enged következtetni. Persze érthető, hogy manapság minden régészeti felfedezést tanácsos szenzációként tálalni, hogy így vonzzanak külföldieket Egyiptomba. Pláne most, amikor a járvány hatalmas csapást mért a turizmusra.

– Egy ilyen expedíció esetében fontos, hogy több tudományterület is képviseltesse magát?

– Pontosan, hiszen bizonyos típusú leletek és lelőhelyek más-más összetételű expedíciós csapatot feltételeznek. Éppen ezért a régészeti kalandozások, amelyeket a regényekből és a kalandfilmekből ismerünk, nem feltétlenül nyújtanak hiteles képet. A valóságban nem egy magányos főhős indul útnak egy csinos hölggyel az oldalán, hogy aztán kettesben felfedezzenek egy piramist vagy ráleljenek egy sírkamrára. A tényleges régészeti vállalkozások egy sereg szakembert igényelnek, akik különböző tudományterületekről érkeznek. Maga az egyiptológia is széttöredezőben van a különféle specializációk mentén, ezért napjainkban már egyetlen kutató sem állíthatja magáról, hogy a terület háromezer éves történetének és kultúrájának minden egyes szegmenséhez egyformán ért.

A terepi kutatásokban másfelől komoly szerepet kapnak a természettudományok képviselői is. 2008-ban például, amikor a Szépművészeti Múzeum égisze alatt régészeti kutatásokba kezdtünk a Fajjúm-oázis szegélyénél, El-Lahun falu mellett, egy lengyel szakembergárda végzett számunkra magnetométeres feltérképezést. Ezek a vizsgálatok tették lehetővé, hogy még az ásatás megkezdése előtt képet kapjunk a felszín alatt húzódó iszaptégla-maradványokról anélkül, hogy akárcsak egy kapavágást is ejtettünk volna. Így pontosan tudtuk, hol érdemes a feltárást kezdenünk.

– Milyen szakemberekből áll össze egy ideális régészcsapat?

– Első körben egy szakképzett, gyakorlott régészre van szükség, nélküle a terepmunka elképzelhetetlen. A specialisták köre pedig mindig a feladatok jellegétől függ, így a csapat összetétele változhat. De vegyük alapul a legelső ásatási szezonunkat: folyamatosan dolgozott velünk egy keramikológus, hisz az agyagedények nagyon jó korjelzők, aztán jelen voltak földmérők, térképészek és építészek is, akik a feltárt maradványok dokumentációjával foglalkoztak. De olykor antropológust is hívunk, ha az ókori sírhelyeken emberanyagot találunk, míg az állati és növényi maradványok esetében archaeozoológus, illetve archaeobotanikus kerül a csapatba.

– Mondana példát olyan kutatásra, amikor más tudományterületeket is segítségül kellett hívni?

– 2011-ben rendeztünk a Szépművészeti Múzeumban egy múmiakiállítást, mely egy előzetes vizsgálatsorozat eredményeire épült. Az Egyiptomi Gyűjteményben őrzött emberi maradványok vizsgálatához egyebek között modern orvosdiagnosztikai módszereket is igénybe vettünk, de sor került pollenanalízisre éppúgy, mint mikrobiológiai elemzésekre, és együtt dolgoztunk egy arcrekonstrukciót végző szakemberrel is. A projektben tehát számos intézmény seregnyi kutatója vett részt, hogy végül a kutatási eredményeket, akár egy kirakós darabjait, egymáshoz illesszük, és levonjuk belőlük a következtetéseket, majd az eredményt a nagyközönség elé tárjuk.

– Akkor a kutatás megkezdésekor tényleg az ismeretlenben tapogatóztak.

– Igen, a régészeti kutatást sokszor hasonlítják a detektív munkájához, hiszen számunkra a legfontosabb szempont nem a kiásott tárgy esztétikai értéke, hanem az információ, amelyet hordoz. Ennek az adatnak a kinyeréséhez pedig manapság egy sor technológiai fejlesztés áll rendelkezésre, melyekkel mindenképpen tanácsos élni, amennyiben lehetőség nyílik rá.

– És melyek a legújabb technológiák?

– Felsorolni is nehéz lenne. De sokan hallottak már a régészeti kormeghatározás eszközei közül a radiokarbon módszerről, mellyel a szén 14-es izotópjának sugárzását mérve a szerves anyagok abszolút korát lehet meghatározni körülbelül hatvanezer évre visszamenően. Bár a történeti korok mércéjével mérve a kapott eredmények túlságosan nagy szórást mutathatnak, az eszköz segíthet eldönteni, hogy egy ókori lelet eredeti-e, avagy ügyes hamisítvány. Nem véletlenül éltek ezzel a módszerrel a torinói lepel vizsgálatakor. Hátrányai közé tartozik viszont, hogy a mintavétel roncsolással, azaz a lelet károsodásával jár.

– Milyen sűrűn esnek meg a hamisítások?

– Gyakrabban, mint gondolnánk. Egészen jó hírű gyűjtemények is belefutottak már abba, hogy horribilis összegekért vásároltak meg míves szobrokat, melyekről utóbb kiderült, hogy roppant profi hamisítványok. Egy óegyiptomi királyportré faragott felületén például olyan ötvözet nyomait mutatták ki a laboratóriumi vizsgálatok, melyek az ókorban még nem is léteztek, noha a szobor látszólag minden tekintetben megfelelt az adott kor művészi előírásainak.

– A számítógépes technológiák hogyan segítik a régész munkáját?

– A virtuális rekonstrukció például lehetővé teszi, hogy a meglévő töredékek alapján és biztos ismeretekre alapozva háromdimenziós modellek formájában keltsünk életre olyan részben vagy egészben elpusztult épületeket, melyek visszaépítése manapság nem lenne lehetséges vagy ajánlatos. Persze a közönség elvárása, hogy az ókori épületeket a teljes egészükben, mondhatni a maguk „tömegében” láthassa, hiszen az nyűgözi le őket, attól válnak életszerűvé, nem pedig attól, hogy három-öt centi magas peremek között sétálva kell elképzelniük, hogy azok egykoron egy-egy fal alapozását képezték.

Az épületek hiányzó részeit azonban nem mindig érdemes visszaépíteni, hiszen azzal beavatkozunk az eredeti építészeti struktúrába, melytől az építmény egy új, mesterséges értelmezést kap. Az új technológia viszont kikerüli ezt a csapdát. Egy kellően értő szem és egy jó építész virtuálisan létre tudja hozni az épületeket, melyek később az újabb tudásunk birtokában ismét átalakíthatók, és még a realitás illúzióját is nyújtják.

– Amikor összeáll egy régészcsapat, mi alapján keresik fel a helyszínt, vagyis hogy kezdik el az ásatásokat?

– A mélyben rejlő maradványoknak mindig van felszíni jele. Olyan sosincs, hogy csak állok az előttem elterülő, végtelen homoksivatagban, és találomra leszúrom a karót, hogy na, akkor itt kezdjünk el ásni. Manapság senki sem dolgozik intuíció alapján. Ehelyett a kutatók előzetesen hatalmas területeket járnak be, és rögzítik azokat a gyanús vagy bizonyított felszíni nyomokat, amelyek alatt valószínűleg maradványok lehetnek.

De szintén nagy segítségünkre vannak a légi fotók és műholdas felvételek, utóbbiak lehetővé teszik, hogy magas felbontású képeket kapjunk az adott területről, valamint a régészeti topográfiák, melyeken a szakemberek igyekeznek minden lényeges információt feltüntetni.

– A kutatás viszont nem elegendő feltétel, az ásatás megkezdéséhez engedélyre is szükség van.

– Így igaz, a régészeti tevékenység a világ civilizált részén mindenhol hatóságilag szabályozott, mivel a lelkes amatőrök, kincsvadászok és áltudományos eszméiket igazolni vágyó elhivatottak borzalmas károkat okozhatnának a terepen.

Ma Egyiptomban kizárólag tudományos intézményi háttérrel rendelkező, megfelelően kvalifikált szakember kaphat ásatási engedélyt az erre illetékes régiségvédelmi hatóságtól, melyet évről évre meg kell újítani. A koncessziós kérelemnek tartalmaznia kell a lelőhely pontos helyét, a kutatás célját, programját, az alkalmazandó módszerek és eszközök repertoárját, valamint a misszió tagjainak listáját és adatait. A régészeti munkát pedig az elejétől a végéig a Régiségek Legfelsőbb Tanácsa által kirendelt egyiptomi felügyelő ellenőrzi.

És ami a legfontosabb: minden, az ásatás során előkerült lelet az egyiptomi állam tulajdonát képezi, így az országból ki nem vihető. Vagyis mindenkorra leáldozott annak a világnak, melyben a Nyugat múzeumai ásatások útján gyarapították egyiptomi gyűjteményeiket.

– Előfordult már olyan eset, amikor valaki csak úgy, találomra kezdte el az ásatásokat?

– Meglepetések mindig vannak. Mondok egy magyar példát. Amikor 1983-ban megindult az első modern magyar ásatás Egyiptomban, Kákosy László professzor, az ELTE Egyiptológiai Tanszékének vezetője Dzsehutimesznek, egy II. Ramszesz uralkodásának idején élt tisztviselőnek a sírját szemelte ki az ókori Théba temetőjében. Ez a munka több mint húsz éven át tartott, konkrétan három generáción át, és a professzor halálát követően fejeződött be. Maga a sír első látásra nem tűnt különösnek, később azonban kiderült, hogy a thébai nekropolisz egyik legsajátosabb temetkezésére sikerült rátalálni. Az ásatások előrehaladtával ugyanis megtudtuk, hogy egy hatalmas komplexumról van szó, hosszú, spirálisan maga alá forduló lejtős folyosóval, előudvarok sorával, gazdag leletanyaggal és a sziklába vájt sírt megkoronázó téglapiramissal. Ez minden kezdeti várakozást felülmúlt.

– Mi az, amit az egyetemen megtanult, de kinn, a terepen felülíródott önben?

– Szakmai helyett egy személyes példát hoznék. Hiába olvas össze az ember mindent Egyiptomról, és fogyasztja fanatikusan a könyveket, az országba lépve jó eséllyel kultúrsokk éri. Amikor például először jártam 1999-ben a Nílus völgyében, a repülőtértől a szálláshelyig tartó egyórás autóút alatt rá kellett döbbennem arra, hogy egy egészen más világban járok, mint amelyet korábban a filmekből vagy a könyvekből megismertem. Továbbá, angol szakos tanárként azt gondoltam, Egyiptomban nem lesznek nyelvi problémáim, hisz angolul a világon mindenhol beszélnek. A kijózanító valóság azonban az, hogy az arab segítőink és munkásaink csak és kizárólag a saját nyelvükön értenek, így nekem is meg kellett tanulnom arabul, legalábbis konyhaszinten.

– És miket tanult meg az első ásatásokon, melyekre a tanulmányai nem készítették fel?

– Viccesen szólva, az egyetemi képzésen nem tanítják meg, hogyan nyersz világosságot egy sziklasír belsejében, vagy miként oldod meg, hogy a legközelebbi távvezetékről eljuttasd az áramot a munkaterületet megvilágító kis égőkig. Hasonlóképpen, kevésbé tűnik lenyűgözőnek a gízai nagy piramis, ha az embert közben magas láz, émelygés és az arcát ellepő legyek százai kínozzák. De komolyra fordítva a szót, azt hiszem, az alapos anyagismeret a legfontosabb, amit csak a terepen, élesben sajátíthat el az ember. Fontos, hogy a maguk fizikai valójában találkozzunk a különféle tárgyakkal, maradványokkal, hogy apró töredékeiben is felfedezzük a hajdan volt egészet.

– Milyen érzés volt először belépni egy feltárás alatt álló sírboltba?

– Sokan gondolják, hogy egy ásatás alatt álló sírba belépve csodálatos, több méter magas falakat és festett domborműveket fognak látni, miközben ezen építmények többsége a valóságban iszonyú állapotban, koszosan és töredékeikben maradtak fenn, és ember legyen a talpán, aki újra összerakja azokat. Nagyon fontos továbbá, hogy a kutató elfogadja és szeresse azt az országot és azt a miliőt, amelybe megérkezik annak minden bájával és kellemetlenségével együtt. Anélkül a munka nem megy. Aki nem érzi otthon magát Egyiptomban, és aki hazatérve nem álmodozik a mielőbbi visszatérésről, annak nem érdemes ezzel kísérleteznie.

– Miért fontos ez a hozzáállás?

– Mert egy régészeti idény eltarthat akár két hónapig is. Addig nemcsak dolgozni kell, de együtt kell élni a helybéliekkel, és alkalmazkodni az életvitelükhöz. Elvégre ők segítenek az ásatásnál, tőlük kapod az ebéded, és a szállást is ők biztosítják. Másrészt rengeteget tanulhatunk egymástól. Ebben a közegben megvan a lehetőséged, hogy valaki más legyél, például máshogy öltözködj, és a viselkedésed felszabadultabb legyen. Az országban utazva ráadásul gyakran olyan érzés fogja el az embert, mintha visszafelé haladna az időben. Én is minél messzebb kerülök Kairótól, annál nagyobbnak érzem ezt az időbeli távolságot. Ilyenkor mindig újraélem a gyerekkori álmaimat, amikor először határoztam el, hogy a múltat fogom kutatni.