Ferge Zsuzsa 90 éves. Vele beszélgetni, előadásait hallgatni mindig is a legnagyobb szellemi gyönyörűségeim közé tartozott. Senki sem születik szociológusnak, de vannak olyan élethelyzetek, személyes élmények, amelyek szociológussá tehetnek egy embert. Ferge Zsuzsa gazdag munkássága valójában egyetlen meghatározó élményből, a kirekesztés élményéből építkezik. Aki kamaszlányként átélte a holokausztot, a totális diktatúrát és a háborút, nem bújik szóvirágok mögé, amikor elnyomó rendszerek működéséről beszél. Szociológusi kötelességének tartja, hogy kíméletlen nyíltsággal tárja fel az igazságtalanság, a társadalmi kirekesztés és a sokféle egyenlőtlenség létezését, a hatalomnak mindig kínos tényeket. Konrád György ihlette kifejezéssel élve, sokemeletes tudásának házából immár azokat a tapasztalatait és személyes élményeit is előhívja, amelyeket korábban nem osztott meg a nyilvánossággal. Aki olvasta a Nem cserélek elveket beszélgető könyvet, amelyben Weiler Katalin, az egykori tanítványból lett barát előcsalogatja a tudós professzorból a sokáig elhallgatott emlékeit, híres családja és művészbarátai történeteit, egykori otthonának képeit, a nagyszabású polgári életformát és kultúrát, amelyet azután megsemmisített a háború, megismerheti a magánembert is. S megilletődve tiszteleg a harsány életkedvvel, öniróniával, metsző okossággal és jólelkű bölcsességgel megáldott asszony előtt. S kezében tart egy könyvet, amelyben a polgári tudás és tisztesség védelmezője nem csupán szellemi örökségét, hanem immár hétköznapi életének kis történeteit is átnyújtja az olvasónak.
Ferge Zsuzsa hatvan éve ír ebben az országban. És minden írásában következetesen ugyanazt az érték-terhelt kérdést járja körül: a társadalmi kiszolgáltatottság okait, természetrajzát akarja megérteni és másokkal megértetni. Láthatóvá akarja tenni a láthatatlan, eltorzított, vagy elhazudott valóságot, megmutatni azt, amit a mindenkori hatalom szándékosan elrejt. S valami naiv hittel ennél többet is akar: megváltoztatni a körülöttünk lévő világot, vagy legalábbis egészen közel vinni bennünket az objektív társadalmi tényekhez, olyan közel, amíg azok mindenki számára átélhető, személyes tapasztalattá nem válnak. Ez nála lelkiismereti és morális kérdés. De nem volt ez mindig veszélytelen játék.
Már az egyetemről is ki akarták zárni, és ’56 után büntetésből a háztartás-statisztikai osztályra helyezték a Központi Statisztikai Hivatalban (KSH), ahol egyébként tizenöt éven át dolgozott. Statisztikusi, de sok tekintetben inkább már szociológusi munkája során felismerte azt az ellentmondást, amely a statisztikailag is kimutatható egyenlőtlenségek és a szocializmus alapvetően hamis egyenlőség ideológiája között feszült. De a felszín mögött meghúzódó jelenségek kutatására csak jóval később nyílt lehetősége. A KSH-ban töltött időszakról ma azt mondja: „Hazudni sosem hazudtam, de sok mindenről hallgattam, meg a stílusom szelídebb volt a kelleténél.”
1969-től társadalmi rétegződéskutatásokat vezetett az MTA Szociológiai Intézetében, s úgy hiszem, megszabadulva a statisztikusi állás és az intézet fennhatósága alól, ettől kezdve tekinti magát szociológusnak, s ez a döntése egész életre szól. A társadalmi egyenlőtlenségek nemzedékről nemzedékre történő újratermelődése az a fogalmi keret, amelynek segítségével plasztikusan megragadhatónak látszott az akkori rendszer. Ebbe a fogalomba igyekeztek belesűríteni a korszak jeles kutatói mindent, s mint egy mikrokozmoszban vizsgálni Magyarországot. De az egyenlőtlenségek újratermelődéséről, generációról generációra öröklődő hátrányokról beszélni csak óvatosan lehetett, és az óvatos kánonból nem szólt ki Ferge hangja sem. Ezért a fenti önkritika. A hatvanas évek végén induló szegénység-, majd cigányságkutatások alig kaptak nyilvánosságot, a Kemény István-féle szegénységkutatást a megjelenése után azonnal indexre tették, és egyre csak szaporodott a betiltott szociológiai kutatások listája. Hogyan lehetett szociológusként átvészelni azokat az éveket, amikor a szegénység szót kimondani sem volt szabad, csak körülírni, a prostitúció, a munkanélküliség, a családon belüli erőszak tabu volt, és a hatalom hadat üzent minden szabad gondolkodónak? Néhány tudós külföldre menekült, de a több nyelven beszélő Ferge Zsuzsát túlságosan sok minden kötötte ehhez a földhöz, sosem akart elmenni innen. Paradox módon az elnyomó rezsim inkább inspirálta, mintsem gátolta a kifogyhatatlan alkotóerővel és kíváncsisággal megáldott embert. Úgyhogy itthon maradt - kalandvágyból persze. S ha már itt tartunk, mindenképpen el kell mondani, hogy a Széchenyi-díjas egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a nemzetközi hírű professzor elbűvölő humorú ember. Évekkel ezelőtt egyik barátom hálátlanságát panaszoltam el neki, hosszasan ecsetelve mennyi jót tettem, s bezzeg milyen kevés viszonzást kaptam cserébe. Figyelmes rokonszenvvel végighallgatott, majd mindössze annyit mondott: „Na, igen. Minden jótett elnyeri a méltó büntetését.”
Hatalmas életművéből – számtalan magyar és angol nyelven írt tudományos mű, könyv, tanulmány és cikk szerzője, szociológiai kutatások vezetője, egyetemi tanár - önző módon két mozzanatot emelek most ki. Mind a kettő a rendszerváltáshoz kötődik. A nyolcvanas évek közepén jött létre az első magyar egyetemi szintű szociálpolitikai képzés a vezetésével. Az akkori rendszer politikai vezetőivel már lehetett alkudozni arról, hogy a nyilvánvalóan kritikai szemléletű oktatásnak is jusson hely az egyetemi képzésben. Ferge kiharcolta a kísérleti, úgynevezett nullszériát, vagyis az első évfolyamot. Ennek az emlékezetes évfolyamnak a hallgatója voltam én is. Ott és akkor tanultam meg tőle, és a képzésbe verbuvált szociológusi „aranycsapattól” az egyszerre érzékeny és szigorú szociológusi szemléletmódot, a szakmai igényességet, a kritikai látásmódot, s hogy a kimondott szónak, még a legkisebb árnyalatnak is súlya van. Megtanultam azt is, hogy egy művön addig kell dolgozni, amíg felfejtjük a szálakat, valamennyi szálat egészen addig, amíg végül már nincs semmi, amit fel lehetne fejteni. S még sok olyan dolgot, amit valójában nem is lehet tanítani. Hogyan lehet kijönni bezárt élethelyzetekből? Milyen keskeny az a határ, amely elválasztja egymástól a még tisztes szegénységben élőket és a reménytelenül lecsúszottakat? Hogyan használjuk helyesen az önhibás szegény fogalmát, s ugyan mit kezdjünk ezzel a kifejezéssel? Rengeteg feszültség vibrált a levegőben, amikor hallgatókkal és tanárokkal efféle kérdésekről vitatkoztunk, tele voltunk ellentmondásokkal, érzelmekkel és indulatokkal, de ahol mindez nincs, ott unalom van. Hát ez a képzés unalmasnak éppenséggel nem volt mondható.
Kiváltságosnak éreztük magunkat, mint egy nagyszerű kísérleti játék résztvevői, ráadásul rendre ott ülhettünk Ferge Zsuzsa Alma utcai lakásának polgári nappalijában, ahol parázs viták, éjszakába nyúló élénk beszélgetések folytak neves szociológusok és tudásszomjas, szabad gondolkodásra nevelt tanítványaik között. Pazar idők voltak. Pedig bőven akadtak konfliktusok, belső harcok, személyi ellentétek. A „Ferge-szalon” idővel társadalmi intézménnyé vált, későbbi szociális műhelyek előképe lett, s itt született meg az Esély társadalompolitikai folyóirat gondolata is. Úgy emlékszem a napra, mintha tegnap lett volna. Óriási várakozással és izgalommal végül 1989 szeptemberében indítottuk útjára a folyóiratot, majd a hozzá kapcsolódó szociális Esély-műhelyeket. Ferge Zsuzsa a lap szerkesztőbizottsági elnöke, én pedig tizennégy éven át a folyóirat főszerkesztője voltam. Az Esély fennállása alatt a szociális szakma valamennyi hazai írástudója és rengeteg külföldi szerző fejtette ki a nézetét átfogó strukturális kérdésektől kezdve a szociális munka hétköznapjainak bemutatásán át minden olyan témáról, amely a formálódó társadalompolitika és a benne dolgozó szakemberek számára fontos volt. Hittük, hogy a lap által többé, gazdagabbá, s talán elismertebbé válik a szociális szakma, és hogy hidakat, kapcsolódási pontokat építhetünk ki a rokon szakmákkal, a pszichológiával és az egészségüggyel.
Ma nehéz lenne ebben reménykedni. Szociális téren mintha visszafelé lépegetnénk az időben. Intézmények, folyóiratok tűnnek el, alkotó energiák, tehetségek vesznek el, válnak „fölöslegessé”, miközben egyre több ember kerül lehetetlen helyzetbe és szorul segítségre - önhibáján kívül. Ferge Zsuzsa a mai hatalmasságokkal szembeni szigorú kritikája és jogos pesszimizmusa ellenére mégis megőrzött valamiféle egészséges bizakodást a lelke mélyén. Lesújtó véleménye van a jelen szociális állapotokról és a kormány teljesítményéről, és nem tesz lakatot a szájára. Így azután nem kell tartania attól, hogy tanácsadónak, netán egy gyermekszegénység elleni program vezetőjének fölkérnék. Pandémia idején vidéki házának kertjében nézi, hogyan nő a fű a kertben, de ha kollégái felkérik, megtartja ötvenperces előadását egy Zoom-konferencián a szegénységről, s a reá záporozó kérdésekre energikusan válaszol. Azután lepihen, mert elfáradt.
„Egyenlőtlen eséllyel, egyenlőtlen lehetőségekkel, szinte kiszámíthatóan egyenlőtlen kimenetellel választunk sorsot önmagunknak és gyermekeinknek. Mindezért nem vagyunk egyformán autonóm, saját törvényeink szerint élő állampolgárok – és ezért nem vagyunk egyformán szabadok sem. Azaz a kevesebb egyenlőtlenség a több szabadság feltétele.”
Ez élete mottója. Erkölcsi krédója. Ezzel az egyetlen mondattal – kevesebb egyenlőtlenség a több szabadság feltétele – elmond minden lényegit, ami a külső képek és a felszínes tudás mögött meghúzódik. Nincs mit dekódolni. valamennyi szál fel van fejtve.
Ebben a bizarr, keserű és szürreális világban, a világjárvány kellős közepén olyannak látom őt, mint aki minden törékenysége, hajlott kora ellenére bizalmat és reményt ébreszt, és valahol átveszi a hatalmat az élet sötét oldala felett. Fogalmam sincs, hogyan csinálja. Csak azt tudom, hogy még mindig van mit tanulni tőle. Isten éltesse sokáig!
