A bor fenemód ceremoniális, ünnepi és elitista, egyszóval kivagyi ital, ezzel szemben a szakrális mélység a sörből teljes egészében hiányzik, mert diadalmasan kiszorította belőle a közönséges szénsav – s milyen jól tette! A bor a papoké, vagyis a keveseké, a sör ellenben a népé, azaz mindenkié. Tán az egész európai kultúránk másképpen alakult volna, ha a hatásukat a közösségi lelkület mélyrétegeiben ma is kifejtő ókori ünnepek szent italává a papok nem a bort teszik meg, hanem a sört. Nem véletlen, hogy nem tették. A bor a születésrendi kiváltsága révén elemelkedik a mindennapoktól, a sör azonban a hétköznapok része, vele közösségi ünnepet ülni nem lehet: míg a bor a társadalmat tartja össze, a sör ellenben a baráti társaságokat. A bor fennhordja az orrát, a sör azonban mindenbe beleüti. A bor szeret felöltözni címkékbe, kultúrákba, filozófiákba, a bor egész fogalomtárat gyárt a maga ünneplésére, a sör azonban barátságosan ingujjra vetkőzik, és nem kelleti magát, hanem a maga egyszerűségében áll rendelkezésre.
Valahogy így kezdődne egy valamirevaló söresszé, amely a sörnek az önmagán túlmutató tartalmaira mutatna rá – csakhogy az esszé műfaját a sör nem viseli el. Míg a bor egyenesen felkínálta magát arra, hogy filozófiája és szubkultúrája legyen, a sör eközben csendesen lapított a hűvösön és ráérősen erjedt magában. Esszét a sörről? Nem. Filozófiát pláne nem. A sör jó értelemben véve plebejus ital: míg a borhoz hódoló bordalok ezrei szólnak, a sörhöz nem lehet ódát írni, mert a fennkölt műfajokat a sör kiröhögi. A sör a maga leegyszerűsítő, homogenizáló, egyenlősítő és demokratikus módján inkább évtizedes barátságokat tart fenn, a másikat ugyanis többre tartja, mint saját magát. A bortól, ettől a narcisztikus tüneménytől abban is különbözik, hogy a sör nem kedveli a magányt.
– Iszunk egy sört? – kérdezi az ember a barátaitól, s mindannyian tudják, hogy a kérdés egyáltalán nem arra vonatkozik, hogy isznak-e egy sört. Az ugyanis természetes. Hát persze, hogy isznak. Méghozzá nem egyet, a sörözés lényege ugyanis éppen az, hogy egy sört nem iszik az ember. Egy sör nem sör, két sör csak félsör, három sör már barátság.
Az „Iszunk egy sört?” formula igazából egy kód, amit a megszólított fél azonnal dekódol és ért, méghozzá nem a sörre, hanem a barátságra fókuszálva. Ez a kérdés ugyanis azt jelenti, hogy öreg, régen láttalak; jó volna már dumálni; érdekel, hogy mi van veled; szeretnék kicsit a társaságodban lenni; szeretlek, te marha. Valami effélét mond a barátainak az ember, amikor sörözni hívja őket, csak hát a férfias és szemérmes barátság éppen olyan, mint a sör: az emberi érzelmeket és ceremoniális megszólalásokat nem viseli el.
Esszét tehát a sörhöz nem lehet írni, ez fogalmilag kizárt. A sörre kisregényt sem lehet alapozni, nagyregényről nem is beszélve, ami azért meglepő, mert a sör a narratíváját tekintve epikus ital, ellenben a borral, amelynek alapvetően lírai lelke van. A tágabb kontextus felől a szűkebb értelmezés felé törő novella már közelebb van a sör lényegiségéhez, ez az oka annak, hogy Hrabal nagymester sörregényei prózadinamikai értelemben olyanok, mintha hosszú lére eresztett novellák volnának. Nem a regény, nem a novella, főleg nem a vers - hanem a sör lényegiségét énszerintem a tárca fejezi ki leginkább.
Igen, ez a könnyed kis hírlapi tárca itt, ami most az olvasó szeme elé került és hiába is filozofálgat, még mindig nem akar többnek látszani annál, ami. Gyorsan elnézést is kérek miatta, hogy ebben az ártatlan kis hírlapi tárcában az imént a prózadinamika szót leírtam. Ugye felkapták rá a fejüket? Ugye érezték, hogy ez ide már kissé sok? Jól érezték. Vannak olyan irodalmárok, akik a tárcát olykor tárcanovellának hívják, és észre sem veszik, hogy ezzel olyan ruhát aggattak reá, ami lötyög rajta. Ellenben a tárca esszenciálisan könnyű műfaj, ebben a tulajdonságában lényegileg a sörrel azonos.
A most kezdődő tárcasorozatban tehát sörtárcákat fogok felszolgálni, nem egyet, nem kettőt, hanem sokat, hogy ebben is a sörfogyasztást prezentáljam, amelynek amúgy éppen most kezdődik a szezonja: hiszen április-május környékén szoktak kinyílni a teraszok, az urbánus, azaz polgári létformának ezek a színes virágai – s éppen e tarka oázisok miatt nevezem a XIX-XX. századot a „teraszos kultúra” korszakának. Nem hinném, hogy a történettudomány ezt a korszak-meghatározást helyeselné, ám azt az állításomat (három sör elfogyasztása után) fenntartom, hogy a nyugat-európai nagyvárosokból elterjedt „teraszos kultúra” a társadalmi berendezkedésre döntő hatást gyakorolt: már amennyiben forradalmi módon elfoglalta és demokratikussá tette a köznép számára a köztereket. E teraszokon korábban kávé mellett ücsörgött a polgárság, ám ez a társadalmi osztály eltűnt, s helyébe mindenütt a világ homogenizált proletárjai ültek, akik a világ teraszain visszaeső módon söröznek kora tavasztól késő őszig – és mennyi hülyeséget összelocsognak sörözés közben, te jó ég!
Az új sorozatban ezekbe a hülyeségekbe hallgatunk bele.
