A politika lassan teljesen bekebelezi az agyunkat. Mintha már nem gondolkoznánk semmiről. A tudósok még bizonyára végzik ezt a tevékenységet, de legtöbbünk szellemi élete kimerül abban, hogy reflektálgatunk a politika állításaira. Azon vitatkozunk, mit jelentenek ki valamiről a kormánypárt vagy az ellenzék képviselői. Zavaros mondatokon, sértő jelzőkön, mit is jeleznek, igazak-e vagy hazugok. Morális töprengéseink tárgya a korrupció korrekt mértéke, kinek mit van joga mondani, mennyire tisztességes a tisztességtelen és tisztességtelen a tisztességes. De a legijesztőbb talán az, hogy a politika szereplőitől várjuk a nagy útmutatást, hogy művelt, gondolatokra beárazott véleményformálók a pártokon kérik számon a világmagyarázatot és a jövőképet.
Mindez annak kapcsán jut eszembe, hogy két hete elhunyt Hajdufy Miklós, a magyar televíziózás jelentős alakja, és a neten újra megnéztem pár filmjét, tévéjátékát. Bevallom, neve nem fonódott össze bennem egyikkel sem. A tévés műfajok kevés lehetőséget adtak alkotó rendezői kibontakozásra, egyedi stílusjegyek csiszolására, erősen funkcionálisak voltak, a közművelődést szolgálták. Szinte naponta fogyaszthattuk az irodalmi adaptációkat, történelmi drámákat, aktuális társadalmi jelenségekről szóló történeteket. Az írók nevét jegyeztük meg, és kedvenc színészeinket bámultuk. Az évek során persze lassan megtanultuk a rendezők, Hajdufy Miklós, Zsurzs Éva, Mihályfi Imre, Szőnyi G. Sándor, Esztergályos Károly, Dömölky János, Horváth Ádám, Radó Gyula, Málnay Levente és a többiek nevét, de néhány kiemelkedő sikertől eltekintve nem tudatosodott, mely munkákat jegyzik a nagy áradatból. Szomorú, hogy a kép csak most kezd összeállni, ahogy távoznak közülünk.
Hajdufy nevéhez többek között emlékezetes történelmi drámák fűződnek. És nem kell sok port lefújni róluk, hogy ma is megmozgassanak. A Tizennégy vértanú (1970) az aradi mártírok életútjából villant fel epizódokat, körbejárva tetteiket irányító kulcskérdéseket, forradalmi magatartásuk lehetséges mozgatórugóit. A Sakk, Kempelen úr! (1976) izgalmas, háromrészes vitadráma a haladásért való küzdelem békés, a hatalom partneri befolyásolására épülő útjairól. Az egy évvel később készült Császárlátogatás keserű leszámolás a szabadság zászlaját lengető, de lényegében birodalmi célokat követő külső erőkhöz, adott esetben a napóleoni Franciaországhoz fűzött nemzeti illúziókkal. Az 1983-as Klapka légió pedig érzékeny, tragikus öniróniába burkolt búcsú a forradalmi időszaktól, amelyet minden korban ösztönös megbékélés, szerencsés esetben gyümölcsöző politikai kiegyezés követ.
Lehet töprengeni, csámcsogni azon, mennyi ezekben a produkciókban a rejtett üzenet. De a jakobinus mozgalom, 1848, a kiegyezés olyan modellértékű konfliktusokat szült, amelyeket sok nemzedék és társadalmi erő tud a sajátjaként megközelíteni. Kétségtelen, hogy a történetek elvezethetnek bennünket 1956-hoz. De ugyanúgy érvényesek a hatalom dilemmáira, amely szintén forradalmi múlttal és törekvésekkel igyekszik legitimálni magát. Bennük van a radikális baloldal trockiji ihletésű kritikája az elárult forradalomról. Elmondhatjuk tehát, hogy a cselekmény dramaturgiáját, az ábrázolás hangsúlyait nem politikai, hanem szellemi aktualitás mozgatja. A korszak megannyi műalkotásához hasonlóan.
Ebből a szempontból az alkotók teljes egységet alkotnak. Mintha folyamatosan egymásra reflektálva formáznák, értelmeznék a szüzsét, a benne rejlő témákat. Nem válik el, mit tett bele a hatásba Hajdufy, és mit az egyes tévéfilmek írói, Nemeskürty István, Kárpáthy Gyula, Száraz György. Bármelyikük lehetne szerzője bármelyik opusnak. És még sokan mások is. Beleépülve egy tágabb spirituális háttérbe, történészek, filozófusok, politikai gondolkozók munkáiba, nemzeti és világirodalmi hagyományokba. És mindez érződik a színészek érintettségén is. Nem szakmai feladatot oldanak meg, alkotó partnerek, sorsukat, életérzésüket, dilemmáikat helyezik a figurákba. A gyász fájdalmát örömmé oldja Törőcsik Mari feltámadása a Klapka légió egyik jelenetsorában: akkoriban teremtette meg az érzékeny bölcsességbe savanyodott szépasszony korhangulatot szimbolizáló alakját. Majd az egész folytatódott bennünk. Hosszas, szenvedélyes beszélgetéseinkben. Szocializmusról, szabad Nyugatról, nemzetről, nemzetköziségről. Saját társadalmi szerepünkről. Lényegében arról, hogyan tudná megtalálni egy etnikai-kulturális-politikai közösség fejlődésre, kiteljesedésre alkalmas helyét a világban. Más szóval, hogy mit kezdjünk saját életünkkel.
Különös élmény nézni ezeket a filmeket. Ma is képesek szellemi, közéleti energiákat felszabadítani. Az ember úgy érzi, tennie kéne valamit. Körülnéz a könyvespolcán, meglepődik, kiknek fordított hátat, visszalapozgatja magát a szellemi dimenzióba. Gondolkozik, mit kéne, hogy kéne, mik az összefüggések, az akadályok, a megoldások. Édes az álom, de másnap újra egyedül érzi magát. És hessegetve az ürességet, arról kezd töprengeni, miket hordott össze a miniszterelnök a reggeli rádióinterjújában.
