Marion a hetvenes évek végén költözött át Essen külvárosából Nyugat-Berlinbe, a Karl-Marx-Strasse egyik bérházába. A lakás tágas volt és kellemes, a ház pedig pár lépésre esett a hasonló nevű földalatti állomástól. Eladta az autóját, amit odaát naponta kellett használnia, és roppant élvezte, hogy a nagyvárosban mindenhova könnyen eljut közösségi közlekedéssel. Érzett valami diákosat abban, ahogy reggelente felszállt az U-Bahnra, s akár kapott ülőhelyet, akár állva-dülöngélve, de könyvet olvasott a földalattin. Egy könyvtárban dolgozott, így első olvasója lehetett a beérkezett új könyveknek. A lánya tízéves volt akkor, neki az egyik közeli mellékutcában talált iskolát. Olga már nagylánynak érezte magát, egyedül sétált át az iskolába, nem is hagyta volna kísértetni magát. A hajnali esseni kelések, a végtelen autózások az iskola, a munkahely és a városközpont között, a parkoló keresések és büntetőcédulák a múltba vesztek. Ráadásul a lakás olcsó volt, a könyvtárban pedig valami bónuszt is kapott azért, mert átköltözött a "frontvárosba".
Még állt a Fal, Nyugat-Berlin kiemelt városnak számított, ahova bőségesen ömlött a szövetségi állam dotációja. Pezsgett a politikai élet is, napirenden voltak a házfoglalások, tüntetések, viharos hangulatú gyűlések. Marion egyedül nevelte a gyerekét, Essenben örült, ha este mindketten hazaértek és a lefekvésig otthon tévéztek. Itt a könyvtárban hamar szakszervezeti aktivista lett, a szocdemekhez is belépett, és egyre többet járt tüntetésekre. Tüntetett a NATO, a rakétatelepítések és a chilei junta ellen, követelte a repülőtér bővítésének leállítását, aláírást gyűjtött bebörtönzött egyiptomi politikai foglyok kiszabadításáért és a bujkáló háborús bűnösök elítéléséért. A tüntetéseken rengeteg rokonszenves fiatalt ismert meg, akikkel jólesett a "Demo" után leülni egy-két sörre valahol. Ha feltűnt a hírhedt Black Bloc, a romboló anarchista különítmény, igyekezett odébb húzódni, de egyszer-kétszer őt is megcsapta a könnygázfelhő széle. El lehetett viselni, a szabadság árának tartotta. Essenben harmincöt felett már középkorú asszonynak számított, itt viszont utcai aktivista volt, akit tegeztek a diákok is, s a tüntetés után vagány fiatalokkal, újságírókkal, szélsőbalos értelmiségiekkel beszélgetett a füstös kocsmákban. Negyven körül társat is talált magának, egy vele egykorú, elvált történészt. Bár nem költöztek össze, kapcsolatuk tartósnak ígérkezett.
Marion szórakoztatónak találta, hogy a lakcíme miatt az Essenben maradt barátai, de gyakran új ismerősei is azt hitték, hogy Kelet-Berlinben lakik. Pedig Karl-Marx-Strasse előbb volt Nyugat-Berlinben, mint a keleti városrészben, ahol csak jóval Sztálin halála után keresztelték át Marx nevére a híres sugárutat. Gyakorlati gondot inkább csak a Fal leomlása után jelentett a két hasonló utcanév az ügyek intézésében, de a nyugati kerület ragaszkodott az 1947-ben adott elnevezéshez. Kicsit büszkék is voltak arra, hogy kimaradtak a szobordöntések, utca-átnevezések, politikai igazodások keleti divatjából.
Marion egyike volt azoknak a német gyerekeknek, akik még a születésük előtt elvesztették az apjukat. Apja 1944 nyarán, a szövetségesek normandiai partraszállásakor esett el valahol a francia partoknál. Marion édesanyja akkor öt hónapos terhes volt. De nem sokáig maradt katonaözvegy, a háború után hamar hozzáment egy férfihoz, akinek Hamburg bombázásakor pusztult el a családja. Marionnak ez a férfi jelentette az apát, és csak néha tűnődött el azon, milyen lehetett az a húszéves fiú, aki őt nemzette egy gonosz, azóta nyomtalanul elsüllyedt birodalomban.
Aztán egyszer érkezett egy levele valamilyen frontharcos szövetségtől. Pontosabban hadisír-gondozótól. Először azt hitte, tévedésből kapta, már a borítékon díszelgő sas, és a harcias nevű szervezet neve is visszataszító volt abban a közegben, amelyben élt. Aztán mégis felbontotta a levelet. A német hadisír-gondozók egy normandiai tömegsírban az ő édesapjának a holttestét is megtalálták és azonosították. Ott szerepelt az apa neve, adatai, és még az egységének a száma is. Az anyja igazat mondott, a "fiú" rendfokozat nélküli katona volt a Wehrmachtban, szinte gyerek még, aki pár héttel a frontra kerülése után esett el. Volt a levélben egy meghívó is egy normandiai emlékünnepségre, afféle újratemetésre. Békepárti, humanista, szinte antifasiszta mondatok. Mégis, mégis... Marion nehezen tudta elképzelni magát több ezer Wehrmacht-árva, Wehrmacht-özvegy, a hitleri időkre emlékező német ember között. Ha még élne az anyja, ő nyilván elmenne, de neki mi köze van az egészhez?
Néhány héttel később, Párizsban találkoztam vele. Sok pezsgőt ittunk meg este. Erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy másnap, egy esős, hűvös reggelen elmenjen a normandiai tengerpartra egy fiúval találkozni, aki az apja volt és jó harminc évvel fiatalabb nála.
