Senki sem látta a jövőt

Tulajdonképpen jót nevettem „paragrafus” legutóbbi írásán, amelyben azon ironizál, hogy hány kormány van Magyarországon: mint egy ócska samponreklámban, 1:2-ben, vagy 2:1-ben. Nem szeretném megsérteni a jogászt, azt feltételezve, hogy ne tudná, a szellemesen leírt anomália 31 éve benne van lehetőségként a honi közjogi rendszerben. Csak korábban nem éltek vissza vele, egészen a jelenlegi miniszterelnökig, aki élt a felkínált lehetőséggel, és szó szerint saját kezébe vette a kormányzást a slendrián norma által. Ami addig a demokratikus fékek és ellensúlyok miatt csak hatékonyságot engedett, az az ő kezében az önkényt teljesítette ki.

A rendszerváltással hatályba léptetett modellben semmilyen előírás sem támasztotta meg azt, hogy a kormány valóban testületi működésű legyen. Nem tették kötelezővé a szavazást, ami által a miniszterelnök nem sértett törvényt, ha egymaga döntött a kormány nevében. E rendszer megalkotói abban hittek, hogy a mindenkori kormányzók így vagy úgy, demokratikusan élnek a felkínált rugalmas szabályokkal, de nem sajátítják ki a hatalmat.

Antall József már akkor is viccszámba menő félnapos kormányüléseket vezetett, mindent megbeszélve a miniszterekkel. Utódja, Horn Gyula (aki alkatánál fogva nem volt demokrata, de az utódpártiság árnyát is minden erővel el kívánta hessenteni maguk felől, létrehozva az akkor legdemokratikusabb belső működésű pártot - emlékezzünk a „hajlongós” extévés Hajdu János képviselőnek jelölésére Csongrádban) ugyan élt a lehetőséggel, hogy „akkor összefoglalom a véleményeket”, majd döntött, de sosem lépte át az önkényhez vezető küszöböt. Az akkori hírek szerint kormányvezetői stílusa gyakran inkább a koalíciós társ SZDSZ orra alá tört bors volt.

Összefoglalva, az elsősorban (nyugat-)német modellt követő alkotmányos felépítésben lazán szabályozva a kormány a miniszterelnök segédcsapata lett, ami azonban feltételezte, hogy ezt a szabadságot nem fordítja senki maga a demokratikus rend ellen. Ez – látjuk – ugyanolyan naivitás volt, ahogyan az EU létrehozásakor gondolni sem mertek arra, hogy valamely tagállam idővel megtagadja a korábban vállalt normák szinte mindegyikét. Ennek csak szembetűnő jegye és következménye az, hogy időről időre jönnek „sztárok” a kormányban (korábban Lázár, most – még – Gulyás), akik aztán mennek a levesbe, ha a bábszínházi direktor úgy látja jónak. Hogy – „paragrafus” szavaival – felépít, majd szétszed egy-egy minisztert: Kásler alól fokról fokra kiszerelte lényegében az egész gigatárcát, jelenleg Palkovics a pitbullja a gátlástalanságot igénylő szemétségekhez, de aligha kell jósnak lenni annak megelőlegezéséhez, hogy neki sem érdemes hosszú távra tervezni. Az orbáni „polihisztorok” tehát a weimarizálódó honi berendezkedés logikus következményei.