Várady Szabolcsnak ajánlott, Öreg bohóc című verse juttatta eszembe, hogy amikor 2019-ben megjelent a költőtárs és barát új, 47 verssel teli kötete, senki nem ment el szó nélkül amellett, hogy 16 év telt el a 60. születésnapjára kiadott előző óta. Az 57 verset 12 ciklusba rendező Nem félek esetében hasonló a helyzet, a Sors bona kötet 2007-ben látott napvilágot. Mennyi versből válogatta össze a kötetben megjelenteket, s mi volt szelekció elve?
Úgy emlékszem, hogy Várady Szabolcs ennek a vékony kötetnek az egyik részét egy nyár alatt írta meg, nem pedig folyamatosan, elosztva az időben. Én is elkezdtem összerendezni a már meglévő verseimet, még mielőtt 2018-ban az engem nagyon közelről érintő halálok bekövetkeztek. Elsősorban azt figyeltem, hogy az erősebb versek milyen ívbe rendeződnek, és igyekeztem elhagyni az alkalmibb dolgokat. Aztán ez a munka félbemaradt, és a könyv talán negyedét, a kötet utolsó ciklusait, gyászverseit 2019–2020-ban írtam (részben az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíj segítségével). Illetve 2013-ban is volt egy prágai rezidensösztöndíjam a Visegrádi Alaptól, és magamhoz képest ott is sok versem született.
A versek alapján számomra úgy tűnik, a veszteség, a halál, a hiány évtizedeként határozható meg leginkább az eltelt idő – „Remélem, jó tíz év lesz”, olvasható az Egy pesti bankban című költeményben –, az ön elképzelése a kötet koncepciójáról mennyire közelít ehhez?
A személyes gyász mellett úgynevezett közérzetversek, társadalmi kérdéseket érintő versek is szerepelnek a kötetben. Azt hiszem, az ország sem a legjobb időszakát éli, ahogy Az örvényeket józanul betartják című ciklus versei (ERROR, Magyarország 2008-ban) sejtetik. Az idézet így kiragadva valóban vonatkozhatna akár a kötetre is, de eredeti helyén, az Egy pesti bankban című versben inkább vicc a vers alanya és az ügyintézőnő közti párbeszédben, ami a köztük lévő korkülönbségre utal. Egyébként még két év hátra van a tízből (2013-ban írtam).
A romák elleni, 2008–2009-es gyilkosságsorozat áldozatait is „tetemre hívja” a verseiben, ahogy a társadalmi felelősséget, illetve a szolidaritás hiányát szintén – a fent már említett verseken kívül például a Sápadt arccal című versben. Mit tapasztal, milyen hatókörrel bírnak az irodalmi-művészeti alkotások? S valóban van felelőssége az értelmiségieknek, az írástudóknak a társadalmi kérdések artikulálásában?
Babits óta tudjuk, hogy igenis van felelősségünk, de nem kell feltétlenül versben vagy regényben megírni, ki-ki megteheti publicisztikában is, ahogy a civil életében, vagy akár a közösségi médiában is kiállhat különféle dolgok mellett. A hatást tekintve nincsenek illúzióim. Imreh András Levél egy ifjú favágóhoz című versében – mely Rilke egy ifjú költőhöz címzett esszéjét idézi – így ír erről: „vékonyka körcikk, talán keskenyebb, / mint kördiagramon a verseket / olvasók aránya”. De hadd említsem más szempontból a most meghalt Lengyel Annát és az általa létrehozott dokumentumszínházat, a PanoDrámát. Ők is foglalkoztak Tatárszentgyörggyel, intenzív előadás volt – na de hogy széles társadalmi közönség? Talán a köztévében? Nagyon is korlátozottak a lehetőségeink. A lelkiismeretünk miatt írunk, ízlésbeli okokból.
„Halott szöveget írsz ahelyett, / hogy halottadat meggyászolnád” – írja A hír című versében. Az édesanyja, az önhöz közelálló barátok és költőtársak – Márványi Judit, Géher István, Tandori Dezső, Rába György –, vagy a nagy- és dédanya (Manyuci, Zsómama) halálának és emlékének szentelt gyászversek megírása milyen dilemmákkal járt?
Például: mennyire őszinte az írás, ha közben versformában íródik? Az őszinteség és a megformálás nem ellentétes fogalmak, sőt. Ha szabadversben fogalmaz is az ember, a forma akkor is ad valamiféle fegyelmet, de ez nem baj. Amikor nyilvánossá teszi valaki a gyászát, eleve fegyelmeznie kell magát. Anyám halála után a versek mellett naplószöveget is írtam, és azt egyáltalán nem adnám oda csak úgy bárkinek. A költészet eleve eltávolít a puszta érzéstől, mégsem gondolom úgy, hogy meghamisítanám az érzés őszinteségét azáltal, hogy megírom. De van, ami nem került be a versekbe, mert túlontúl személyes, túlzottan kötődik más személyekhez, sértené a privát szférájukat. A személyesnek ugyanakkor van egy intenzív, de általános szintje, ami adott esetben hasonló érzéseket mozgathat meg a vers olvasójában. Mostanában kaptam erre fontos visszajelzéseket olyanoktól, akik nem ismerik az egyéb körülményeinket, mégis erősnek tartottak egy személyes, de enigmatikus verset.
Mennyire hatott felszabadítóan, terápiaként a versírás a gyászaira?
A megírás maga bizonyos értelemben valóban terápia volt. Míg azonban Judit halálára fel tudtam készülni, és a haldoklása idején is írtam, addig anyám halála teljesen váratlanul ért, egy kisebb műtét után két nappal. Hosszú ideig nem is tudtam írni erről. Aztán 2019 őszén a Magvető szerződést kötött velem egy verseskötetre, és ez felszabadítólag hatott rám, bármennyire furcsa is, hogy ez is számíthat. A Judit emlékére írt verseket is ekkor rendeztem ciklusba.
Az 1980-as Bibó Emlékkönyv egyik szerzője, a legendás szerkesztő, Márványi Judit emlékét a Kapaszkodók címmel, a Tények és tanúk sorozatban megjelent kötet is megőrzi, melyhez ön írta az előszót.
A kötetet ő maga állította össze Turi Tímea segítségével, illetve technikai dolgokban én is segítettem. Csalog Zsolt a rendszerváltás táján készített Judittal egy fontos életútinterjút. Ennek a megjelenéséhez ő akkor mégsem járult hozzá, hiába kapacitálta Csalogon kívül Göncz Árpád is. Az interjút Soltész Márton találta meg Csalog Zsolt hagyatékában, és végül Judit rászánta magát a közlésre, miután a szövegen apró stilisztikai javításokat végezhetett. És még megérte a könyv megjelenését, ünneplését is, 2017-ben.
Márványi Judit alakján keresztül a bibói demokratafogalom is – „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni” – figyelmet kap a Juditnak ajánlott ciklusban és versben (Nem félek), miközben a kötet versei sokszor éppen a félelmeknek, a frusztrációknak adnak hangot. Ez az ambivalencia költői vagy maga a valóság?
Ez a két szó tulajdonképpen kivált abból a versből, és a kötet címeként pont az ellenkezőjét jelenti, mint a versben: „Nem félek, amíg téged látlak…” Ugyanakkor örültem ennek a kettősségnek, jó a kötet hátán látni, hogy Nem félek. A szorongás más, de félni nem félek.
Elmondhatja magáról, hogy két irodalmi Nobel-díjas szerző – Seamus Heaney ír költő 1995-ben, Alice Munro kanadai író 2003-ban kapta az elismerést – műveit is az ön fordításában élvezheti a magyar olvasóközönség. A korábbi verseibe jóval több irodalmi áthallás szüremkedett be, mint az utóbb írtakba – de vajon a műfordításaiban mennyire van jelen a költő?
Alice Munrót a magyar olvasók számára Tönkő Vera és a Park Könyvkiadó fedezte fel. Több kötetét is fordíthattam, közben kapott Nobel-díjat, nagy öröm volt. De nem egyedül vagyok „a magyar hangja”, ahogy Seamus Heaneynek sem, akinek a költészetével viszont már nagyon régóta foglalkozom, a doktori disszertációmat is részben róla írtam. A válogatott verseit Hűlt hely címen 2010-ben jelentettük meg a Kalligramnál, utolsó kötetét, az Élőláncot pedig 2016-ban a Jelenkornál (Imreh András, Gerevich András, Ferencz Győző és Szilágyi Mihály társaságában).
A prózafordításban segíthet, hogy költő is vagyok, mert erős a ritmusérzékem: a lefordított mondataim nem szoktak hosszabbak lenni, mint az eredetiben. Különben ez sokszor a kollégáimmal is így van: a műfordítók gyakran „titkos”, „belső” költők, írók.
+1 kérdés
Még az ősszel online versfordító szemináriumot hirdettek Imreh Andrással az Ír Nagykövetség támogatásával. Milyen eredménnyel zárult ez a különleges műhelymunka?
A felhívásunkra eleve kétszer annyi ígéretes pályázó jelentkezett, mint amire számítottunk, így két csoportot is indítottunk. Zoomon tartottuk az órákat, kihasználva a bezártság kényszerét és a technika lehetőségeit. Kortárs ír költőktől válogattunk, Seamus Heaney, Derek Mahon, Paula Meehan, Nuala Ní Dhomhnaill és mások verseiből, és azt hiszem, inspiráló, jó hangulatú órákat tartottunk.
