Előfizetés

Együtt könnyebb (Garai Judit - dramaturgból partizán)

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2021.04.24. 08:13

Fotó: Béres Márton / Népszava
Számára a színház politikus. Leginkább az egyéni felelősségvállalásra fókuszál a drámákban. Ősszel munkái elismerése jeléül a kult50 arca közé választották. Sokat foglalkoztatott, elismert dramaturg, aki a legizgalmasabb színházi alkotók állandó munkatársa. Most mégis pályát módosított. Garai Judittal beszélgettünk.
Nemrég módosított pályát. Miért hagyja ott egy sikeres, elismert alkotó a színházat? A járvány okozta egzisztenciális helyzet áll a döntés hátterében vagy inkább a kilépési szándék egy megmérgezett, szétrombolt miliőből?  Az egzisztenciális szorongás nem játszott szerepet, mert szerencsére sokat dolgoztam a második hullám alatt is. Ám jött egy felkérés a Partizán (közéleti-politikai műsor a YouTube-on – a szerk.) részéről, egy izgalmas ajánlat, ami inspiráló volt, és új helyzetet teremtett. Most végez az osztályunk dramaturg szakon, a freeSzFE közösségben. Radnai Annamária azért vett engem és Róbert Julit maga mellé 2016-ban társosztályfőnöknek, mert már a jövő generációjában gondolkodott. Most én is, bár még csak most lettem 40 éves, de fokozatosan átadom a helyemet a fiatal dramaturgoknak. Időben teret kell adnunk nekik, helyzetbe kell hoznunk őket, hogy fejlődjenek, hogy egyéni utakat keressenek. A pályamódosításhoz, most, hogy ez a kérdésben felmerült, tudatosul bennem, talán az a traumatikus élmény is hozzájárult, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) egyik pillanatról a másikra birtokba vette és tönkretette a hatalom. Egy 156 éves művészeti egyetemet, ami épp kezdett megújulni. Persze rajtunk múlik, hogy ezzel a helyzettel mit kezdünk és hogyan tudunk továbblépni. Mit gondol, melyik olvasat marad meg inkább az emberekben az SZFE kapcsán? Igenis létezhet eredményes ellenállás, kiállás, vagy újabb bizonyíték arra, hogy amit a hatalom meg akar szerezni, fel akar morzsolni, azt előbb-utóbb sikerül is neki?  A kettő együtt létezik, hiszen, ha a hatalom nem akart volna ilyen agresszív módon beavatkozni, nem született volna meg az ellenállás ezen formája. Ez a kiállás példaértékű és nagyon sokaknak felemelő pillanatokat ad. Az ellenállás nem szűnt meg, ugyanolyan mértékű, csak már nem olyan látványos, hiszen a járványügyi előírások nem teszik lehetővé. A freeSZFE közösség megalakult, céljai, hosszú távú tervei vannak, és több száz ember fáradozik rendíthetetlenül azon, hogy ezeket a célokat el lehessen érni. Németh Gábor, az egyetem felmondott oktatója találóan az egykori Balázs Béla Stúdióhoz hasonlította a mostani egyesületet. Itt valóban egy olyan szellemi és gyakorlati műhelymunkát és közösséget lehet kiépíteni, amiből még bármi kinőhet. Egyszóval ez a közösség továbbra sem adja fel. Ez a fajta kiállás, egyéni felelősségvállalás és közösségi felelősség összecseng azokkal az előadásokkal, amikben részt vett, Peer Gynttől kezdve A legyeken át Jeanne d’Arcig. Egyén és hatalom, egyén és többség viszonyával foglalkozik a legtöbbször.  A színház társadalmi helyszín és a színház politikus, ami az észlelés politikusságát jelenti számomra, és nem az ideológiát. Reagál jelenségekre, változásokra, felmutatja azokat. A közönségnek lehetőségeket, módozatokat közvetít. A Lengyel Anna vezette PanoDrámában folytatott munka (a neves dramaturg, a magyar színházi közélet meghatározó alakja a napokban, az interjú elkészülte után halt meg – a szerk.) és a verbatim módszerrel feldolgozott témák, a 2008–2009-es romák elleni támadásoktól kezdve a közoktatáson keresztül az aktivizmus kérdéséig, markánsan hatottak rám a pályám elején és meghatározták a szakmai fejlődésemet. (A verbatim színház a dokumentumszínház azon formája, ahol a darabok az adott eseményről vagy témáról kérdezett interjúalanyok szó szerint idézett nyilatkozataiból épül fel – a szerk.) Illetve Schermann Márta rendezővel a hosszú távú projektjeink során számtalan közösségi, részvételi színházi előadást hoztunk létre, amikben jellemzően az adott mikroközösség problémájából indultunk ki, ám az elkészült munkák mindig túlmutattak azon. A színházi előadások tudnak hatással bírni társadalmi szinten?  Én abban a színházban hiszek, ami a színház társadalmi szerepét tartja elsődlegesnek, s utána foglalkozik az esztétikával. A recepciós oldal is roppant fontos. A PanoDráma alkotóközösségében visszatérő kérdés volt számunkra, hogy mit is jelent és milyen hatása van annak, ha azoknak a nézőknek játsszuk az előadásainkat, akik túlnyomórészt egyetértenek az alkotói felvetésekkel, és mivel kell számolni akkor, ha olyan helyszínen mutatunk be, ahol egy sokkal szélesebb közönségréteg van jelen. A jelenben a leginkább az foglalkoztat, hogyan reagál a színházművészet a Covidra mind tematikájában, mind formájában, eszköztárával. A doktori dolgozatom egy fejezetében ezt a disztópikus valóságot dokumentálom. Mindenkit megrémít az, hogy bezárták a színházépületeket, játszóhelyeket. Ez most egy adottság, amit el kell fogadnunk. A színház halott lesz ettől? Nem, hiszen a színházcsinálás nemcsak az épületekhez, hivatalos játszóhelyekhez kötődik, hanem egy komplex kortárs művészeti tevékenységet jelent.
A pandémia színházra gyakorolt hatásával kapcsolatban két markáns álláspont létezik: egyfelől mindenki várja, hogy visszatérhessen végre a zárás előtti állapot, a régi életét visszakaphassa, és visszaálljon minden a régi kerékvágásba, a másik álláspont szerint pedig, amit ön is képviselt, viszont lehetőséget adhat a felfrissülésre, a színház határainak újragondolására, struktúraváltásra és arra, hogy újradefiniálja önmagát.  Most már nem vagyok ilyen optimista. Csak futunk magunk után, egyeztetünk, eltoljuk a bemutatókat, új időpontokhoz igazítjuk a terveket. Mindenki a nyitást várja. Van egy műsorterv, amit nem lehet egyik pillanatról a másikra felrúgni. De én azért nagyon bízom továbbra is az újragondolásban, hiszen egy év után már nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Ne áltassuk magunkat: nem fog semmi ugyanolyanra visszarendeződni, mint amilyen a Covid előtt volt. És nem is kellene erőltetni, mert szélmalomharc, ami sok energiát és pénzt visz el. Az, hogy milyen irányok alakulnak ki, még képlékeny, hiszen egy folyamat közepén vagyunk. Önnek két „konzervelőadása” is van, ami várja, hogy nézők elé kerülhessen. Az egyik A Negyedik – Dante pokla, amit Hegymegi Mátéval csinált. Mondana róla pár szót?  Az online próbák miatt megnőtt a szövegelemzésre fordított idő. A Negyedik alapötletét Az isteni színjáték adta. A példányt, aminek verses monumentális törzs­szövegét Peer Krisztián írta, a Nádasdy Ádám fordításából vett részletek, valamint az alkotókkal készült interjúk verbatimszövegei strukturálják, amik a hét főbűnhöz, jellemhibához kapcsolódnak. A Pass Andrea írta és rendezte Finálé pedig az internet hatását dolgozza fel…  Magát a szöveget Mark Fishernek ajánlottuk, akinek Kapitalista realizmus című könyve meghatározó volt számunkra. A reprezentáció problémája; a manipuláció; az online és offline tér feszültségei és találkozási pontjai; a társadalomban jelen lévő, nehezen kontrollálható folyamatok; az a fragmentált világ, amiben nem érzi magát biztonságban az egyén, mert nincs jövőképe, megkerülhetetlen kérdéseket vettek fel számunkra. A mindent átható változás filozófiai alapkérdéseit járjuk körbe nagyon is hús-vér, sokszor iszonyatosan vicces és ismerős helyzetekben. A Tiktok-szereplőtől kezdve az influenszeren, az elismert pedagóguson át a profetikus gondnokig, sokféle szereplő megjelenik a Fináléban. Illetve Pass Andreával egy másik közös munkánkat sem láthatta még a közönség, a Nyakunkon a revizort a Belvárosi Színházban. Tulajdonképpen a Nero, az utolsó bemutatott munkája is a manipulációról szól, hiszen ahhoz, hogy Néróból az vált, aki, kellett Agrippina, Poppaea is, valamint környezete némasága. Kosztolányi művét ön írta színre, dramaturgként mennyire befolyásolta az a tény, hogy a címszerepre ifj. Vidnyánszky Attilát választották, ami nyilván egy erős pluszjelentést hordoz.  Létezik ez a többletjelentés a recepcióban. Ugyanakkor nem volt sem bennünk, sem benne semmilyen törekvés arra, hogy ezt felerősítsük. Mi azért kértük fel ifj. Vidnyánszky Attilát, mert a színészi képessége, virtuozitása és nyitottsága teljes mértékben meggyőzött minket arról, hogy el tudja játszani az általunk elképzelt figurát. A mi olvasatunk szerint nemcsak azt fontos értelmeznünk, hogy a hatalom hogyan működik, hanem azt is, hogy hogyan működtetjük mi. Meg kell vizsgálni, hogy hol húzódnak a határok: mit és meddig tűrünk el némán, hogyan helyezünk át egyénekre felelősséget és terheket, ahelyett, hogy közösen és tudatosan cselekednénk. És akkor vissza is kanyarodunk az SZFE-hez, a fiatalokhoz – ott egy közösség fogott össze. És ennek igenis van értelme és ereje. Lehet egyedül is, és meg is kell próbálni, el kell kezdeni, de mennyivel könnyebb, hogyha együtt csináljuk. +1 A Balassi Intézet műfordító képzésének is oktatója.  Igen, Rácz Péter költő, műfordítóval, vezetjük a képzést. Külföldi fiatalok jelentkeznek a világ minden tájáról, és egy egyéves műhelymunka során főleg kortárs magyar szépirodalommal foglalkoznak. A tanév végén pedig egy választott magyar művet fordítanak le a saját nyelvükre, anyanyelvi konzulensek mentorálásában. Ebben az évfolyamban többen is fordítanak drámát mestermunkaként: Székely Csaba 10 című szövegét flamandra, Pintér Béla A 42. hét című darabját csehre, Pass Andrea Napraforgóját pedig szerbre fordítja egy-egy hallgatóm.

Garai Judit

a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) dramaturg szakának volt tanára. (A most ötödéves dramaturgosztályát még segít eljuttatni a diplomáig.) A Balassi Intézet műfordítóképzésének társvezetője. Egy hónapja a Partizán felelős szerkesztője. A Lengyel Anna alapította PanoDráma egyik dramaturgja volt, ahol dokudrámákat hoztak létre, verbatim módszerrel. Az elmúlt két évadban Pass Andrea és Hegymegi Máté állandó munkatársa volt. Dolgozott kőszínházban és függetlenekkel, vidéken, határon túl és Budapesten. Több prózai művet adaptált színpadra, többek között Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, Kosztolányi Neroját, Ulickaja Életművésznők elbeszélésciklusát.

András László: A vörös korona (Részlet egy hamarosan megjelenő regényből)

András László
Publikálás dátuma
2021.04.24. 08:12

Fotó: Magyar Rendőr / Fortepan
„A vörös korona a korrupció könyve – a gazdasági és a szellemi korrupcióé – olvasható Babiczky Tibor András László új regényét ajánló sorai között. – Ritka szövésű, társadalmilag érzékeny és pontos, mégis könnyed, a mai valóságunkról szóló mű. Ha úgy akarjuk: krimi. Ha úgy: tényregény. Ami biztos: akarjuk vagy sem – az életünk.”
A piköp ott állt a resti előtt, a Karcsi meg odabent a pultnál. Rájött, hogy otthon ugyan nagyon jó várni, de a restiben mégiscsak jobb. Így némi fűnyírási kísérlet, késélezés, téblábolás és egyéb baszkolódás után tíz óra körül átment a kocsmába. – Egy sörből még nem lehet baj, ma úgysem érnek rá baszakodni velünk – mondta Karcsi a Lórinak, aki bólintott, és komótosan nekilátott csapolni egy könnyű ipát. – Baj, az nem. Legfeljebb még egy sör – fűzte hozzá. Azt beszélték róla, hogy valaha költő volt. Meg azt is beszélték, hogy már Pesten kocsmáros volt, mielőtt ide jött, csak elitta a kocsmáját. De itt még ezalatt a három év alatt sose látták részegen. Persze, mert olyankor nem jön elő a házából. Amiről meg azt beszélték, hogy volt valami nője, az hagyta rá a régi honvédtelepen a szentlélek tartja nyaralót, amit téliesített. Hogyan? Hát úgy, hogy fűt benne valahogy – nevetgéltek a nyugdíjasklub tagjai. Mert azért azt tudni kell, hogy mindezt nem a kocsmában beszélték, hanem a nyugdíjasklubban. Ebben a költődologban lehetett valami, mert a kisállomás restijében hétről hétre megjelentek mindenféle furcsa alakok, hátizsákkal, sőt aktatáskával, de nem elemózsiát vettek elő, hanem könyveket meg papírokat. És hadonásztak meg ittak meg szavaltak. És a csaposvolt-dologban is lehetett valami, mert rávette Haszonicsot, hogy hozasson a csehektől nitrogénpalackot. A kiköltözők áradoztak, hogy pont olyan, mint Prágában. De a hajdani bányászok is meg voltak elégedve, részben, mert pontosan mért, részben, mert megmaradtak a páratlan számok (3 cent, féldeci) a páros számok terrorja idején (2 cent, 4 cent). És hitelre is lehetett inni egy bizonyos mértékig. Egyszóval, gyüttment létére befogadták. Egy bizonyos mértékig. Ez – mármint nem a mérték, hanem a befogadás – talán éppen annak volt köszönhető, hogy amúgy eléggé magának való ember volt, és nem pedálozott, mint a kiköltözők egy része, akik szentpálibbak akartak lenni Szent Pálnál. Boldogszentpál neve korábban Pálbánya volt. Abban az időben a szenteknek a helységnevekben nem volt semmi keresnivalójuk, Pálnak mégsem lehetett hívni, bár van ilyesmire példa – Tamási, Istvándi, vagy maga Iván –, ez utóbbival abban az időben semmiféle probléma nem volt, viszont megnyitották a kavicsbányát, és így lett Szentpálból Pálbánya. Aztán fordultak az idők, a bánya bezárt, a helyén tó keletkezett, a Dombi-tó, merthogy dombok közé bújt. A helység elöljárói úgy érezték, itt a megfelelő pillanat, hogy a régi tradíciót fel­elevenítsék, vagyis helyreállítsák az eredetit az újabb tradícióval szemben. De ha már, akkor legyen kövér, akarom mondani, boldog, mondta a tanácselnök, abban az időben már polgármester. Könnyebb lett volna megszokni a tanácselnökelvtárs helyett a polgármesterurat, ha nem ugyanaz a személy lett volna, mint mikor Ördög Karcsi Angyal Karcsira változtatta a nevét. Igaz, őt amúgy is mindenki Karcsinak szólította. Elég az hozzá, hogy Szentpálból így lett Pálbánya, végül Boldogszentpál, ami viszont mégiscsak tautológia, mert vagy boldog, vagy szent – mondta félénken az egyik gyüttment lánya, akit felvettek jegyzőkönyvvezetőnek, mert kellett valaki, aki a „hüvelykujjnyi vastag pondrók lepték el a közfákat” mondatot nem úgy kezdte leírni, hogy hüvejk új. De a tanács… izé, polgármester felemelte a hangját, és azt mondta: „Boldogszentpál és pássz!”, majd a kezét is felemelte, de csak legyintett egyet, és annyit tett hozzá, „te csitri”… Szóval a boldogszentpáliak egy része jóval kevesebbet tudott Lóriról, mint amennyit szeretett volna, noha az első időkben a nyugdíjasklub indított egy-egy különítményt a kisállomás restijébe – párosával járőrözünk –, de bármilyen rutinosak is voltak, Lóriból nem sokat szedtek ki. Nemcsak azért, mert mosolygott ugyan a szakálla mögül rendületlenül, de keveset szólt, hanem azért is, mert a különítmény figyelmét sajnálatos módon elvonták az intézményben zajló sokkal érdekesebb események, olyannyira, hogy aztán váltásban a nyugdíjasklub valamennyi tagja megfordult a restiben, minek eredményeként megállapították, hogy az maga a fertő, ahová tisztességes ember be sem teszi a lábát, ettől kezdve viszont ugye, nem lehetett onnan legálisan, első kézből híreket hozni… A törzsvendégek számára viszont értékesebb volt Lóri pontos mérése, prágai csapolása és hallgatagsága, mert lehetett neki mesélni, tudván, hogy nem ad tovább semmit, ami a körülmények ismeretében egy igazi kincs volt. Mert egy valamirevaló törzsvendéget persze, hogy érdekli, ki a fene csapolja a sörét, legalábbis eleinte, de azért egy kocsmában a bizalom sosem azon alapul, hogy ki is ez az ember, hanem azon, hogy mindig ott van. A kiköltöző férjek már elhagyták a települést, a többszörösen lebabázott feleségek már elvitték az életkoruknak megfelelő intézményekbe a megfelelő korú gyermekeiket, és most otthon küzdöttek az intézmények számára még meg nem felelő korú gyermekeikkel és a lakással, hogy majd eljuthassanak az áhított játszóté­rig. Ahol esetleg hallanak valamit a külvilágról, amiről egyikük így emlékezett meg, mikor visszament dolgozni, és csodálkozva látta, hogy a kollégák idegeskednek: „Semmi nem szaros, mindenki tud beszélni, mit idegeskedtek, kollégák?”, kérdezte tőlük. De még nem tartottak ott. Ők tehát még nem tudtak semmiről. A nyugdíjasklub még nem ült össze, majd csak este, így azt nem mondhatjuk, hogy ott is tudták. Mindenfelé rajzottak a klubtagok, hiszen régóta nem volt ilyen nagy téttel bíró hírverseny, és egyáltalán nem volt mindegy, ki mennyi és miféle információt gyűjt be estig – a részletek! –, és még csiszolgatni is kell, és őrizgetni, estig semmit meg nem osztani a konkurenciával. Persze a klubtagok nem magányosan nyomoznak, a kisebb szövetségek tagjai összedolgoznak. Elsősorban kellett valakit keresni, aki járt a tónál, mert azt mindannyian tudták, hogy a tónál történt a valami. A különböző iskoláknak megfelelően emlegették a valamit, az esetet, illetve a radikálisok a gyilkosságot, sőt kettős gyilkosságot – ebből annyi volt igaz, hogy áldozat gyilkos nélkül nincsen, ez pedig akárhogy is számoljuk, kettő. De a kocsmában tényleg mindent tudtak. Sőt, már valamivel többet is. Lóri a pult mögött, Karcsi a pultnál lehúzta a fél sörét, megtörölte a száját az alkarjával, körülnézett, és látta a közönséget. A kertben ilyenkor nem volt senki, az áprilisi nap júliusi forrósággal sütött, a resti bölcs tervezői viszont úgy ültették a fákat, hogy azok kora délutántól vessenek árnyékot a kerthelyiség asztalaira. Így aztán a kinti verőfénytől megkímélt terem félhomályában – túl sok a fény, szokta mondogatni Lóri, amikor hunyorogva kiállt a napsütésbe – üldögéltek hárman a pult melletti kisasztalnál. Jansik, a fuvaros, aki bármit hajlandó volt fuvarozni, ha olyan kedve volt, és bármilyen ajánlatra képes volt nemet mondani, ha úgy érezte, aznapra – esetleg arra a hétre (hónapra, évszakra etc.) eleget dolgozott. Szoljár Miska, akit csak Szóljál Miskának hívtak, mert, ellentétben Jansikkal, bőségesen szólt és cifrán, amikor csak alkalma adódott, ha meg nem adódott, hát keresett magának. Civilben ő vezette a Máder tüzéptelepét, talán innen származott az a képessége, hogy mindenkinek pontosan meg tudta mondani, kicsoda és mit kellene csinálnia ahelyett, amit csinál. De ezúttal mégsem ő beszélt, hanem a harmadik, Nándi, és a szokottnál is csöndesebben voltak. Azért gyűltünk ma össze, magyarok, hogy emlékezzünk és ünnepeljünk. Éppen ma ötven éve, hogy Miniszterelnök úr felhúzta azt a piros-fehér-zöld alsónadrágot, ami azóta is rajta van. Persze, ez a többség számára csak egy legenda, mert a valóságban igen kevesen látták, és most sem fogjuk megmutatni. Hinnetek kell, hogy ott van! De én láttam, és tanúsíthatom, hogy nem fogott rajta az idő – talán a színe miatt… – Mi ez a baromság, Lóri? Kosút? – Nem is a Görgei, az biztos. – Kapcsold már ki! – Tudod, hogy mindent a vendégért, de ezt meg kell beszélned a Hajnallal. Ő hallgatni szeretné. – Teneked meg már korán reggel elment az eszed? – fordult Hajnal felé Karcsi. Hajnal a vállát vonogatta. – Te meg legalább halkítsd már le, Lóri! Lóri ugyancsak vállvonogatva lehalkította a rádiót. – Ti itt ültök egész nap ebben a kurva kocsmában, és nem tudtok semmiről sem. – Bezzeg te, Karcsi, járod a világot, és tudod a mindent! – mordult rá Hajnal. Hajnal polgári neve Pityma Ákos volt, és ezért végigverekedte az általános iskolát, míg végül Szóljál Miska megkönyörült rajta, és elkezdte Hajnalnak nevezni. – Hát tudok ezt-azt – fordult Karcsi az ivó felé sejtelmes mosollyal, és két könyökét feltámasztotta a pultra. Azok hárman egy pillanatra elhallgattak, látták, hogy valami tényleg nyomja a bögyét. – Essünk túl rajta, Karcsi! – mondta Szóljál. – Szóljál! – tette hozzá elvigyorodva. – Valami történt reggel a tónál. – Hatásszünet. A szünet csakugyan megtette a hatását, mert mindenki felé fordult, és várták, hogy folytassa. – Na. Nem mehettünk be a géphez. Elkerítették. A rendőrök. Még engem se engedett be a Sziklai. – Mi van? – Műveleti terület, baszd meg. Ha nem megyünk ki, a Balla nem fizet. Szóval most várok, hogy mi a fasz lesz. – Pontosan mi történt? – kérdezte Jansik ­halkan. – Nem engedett be a Péter! – Ezt már mondtad. – Műveleti terület, baszd meg! Az van kiírva, hogy Művészeti fesztivál, de azért műveleti terület, tudom. – Ezt is mondtad. – De ha nem tudunk kimenni, akkor a Balla nem fizet. – Jól van, Karcsika, feküdjél vissza, pihenjél – mondta Hajnal. – Ma is korábban keltél, mint szerettél volna. Adjál rá hangot, Lóri! Közben Nándi telefonálni próbált. Lóri vállat vont, és feltekerte a hangot. Nemzetünk – recsegett – a magyarok… erős… nem tűrjük. – Elmászott, bocs – mondta Lóri. – Nem veszi fel – mondta Nándi. – Gyilkosság, bazmeg – üvöltött föl Karcsi.

Michael Chabon: Fenegyerekek (Részlet)

Michael Chabon
Publikálás dátuma
2021.04.24. 08:12
Michael Chabon
Fotó: ROLF VENNENBERND / AFP - DPA
Grady Tripp professzor élete nem fenékig tejföl: egy közepes főiskolán tanít közepes diákoknak, könyvének írásával nem halad. Sorra érik a csapások: meleg irodalmi ügynöke a városba érkezik egy transzvesztitával; felesége elhagyja; szeretője terhes lesz; legtehetségesebb tanítványa öngyilkossággal kacérkodik. A Fenegyerekek című regényében a szerző az írói lét titkaiba is bepillantást enged, teszi mindezt a tőle megszokott sziporkázó fantáziával és merész humorral. A kötetből film készült Michael Douglas, Frances McDormand és Robert Downey Jr. főszereplésével. A regény a 21. Század Kiadó gondozásában jelenik meg idén tavasszal.
Az első igazi író, akit életemben megismertem, az összes munkáját ­August Van Zorn név alatt jelentette meg. A nagyanyám tulajdonában lévő McClelland Hotelben lakott, a hotel tornyának legfelső szobájában, és angolt tanított a Coxleyn, ezen a jelentéktelen főiskolán, ami a városunkat kettészelő, szintén jelentéktelen Pennsylvania folyó túlsó felén állt. Az igazi neve Albert Vetch volt, a szakterülete pedig Blake, ha jól rémlik; emlékszem, hogy a szobája fakó, szövetutánzatú tapétáján ott díszelgett Blake könyvborítónak készített képe, „Az öregkorú” bekeretezett másolata, egy csapott vállú fa szobainas felett, ami valaha apámé lehetett. Mr. Vetch felesége szanatóriumban élt fent Erie közelében, amióta a kamasz fiaik meghaltak egy szerencsétlen robbanásban pár évvel korábban, és mindig is az volt a benyomásom, hogy Mr. Vetch részben azért ír, hogy legyen pénz a szanatóriumra, és ott tudja tartani. Horrortörténeteket írt, de százával, és sokat ki is adtak előbb-utóbb olyan korabeli magazinok, mint a Weird Tales, a Strange Stories, a Black Tower meg hasonlók. Gótikus stílusban írt, Lovecraft után szabadon, a történetei csendes pennsylvaniai kisvárosokban játszódtak, amelyek balszerencséjükre olyan helyre épültek, amelyet valaha vérszomjas idegen istenek és emberkínzásban jeleskedő irokéz törzsek látogattak – mindezt azonban száraz, ironikus, néha szinte szellemes hangnemben adta elő, melynek visszhangját később felfedeztem John Collier írásaiban. Éjjel írt, töltőtollal, egy hajlított favázú hintaszékben, az ölébe Hudson Bay takarót terített, előtte az asztalon egy üveg whisky állt. Amikor jól ment a munka, az alvó hotel minden zugában hallani lehetett, ahogy hintázik, ahogy eszelősen hintázik, miközben megnevezhetetlen dolgokra áhítozó hőseit eljuttatta borzalmas jutalmukig. Csakhogy a második világháború utáni években a ponyvahorror iránti kereslet elapadt, a finom fehér borítékok a pompás New York-i címekkel egyre ritkábban jelentek meg a Belleek teatálcán nagyanyám zongoráján; végül pedig már nem jött egy sem. Azt tudom, hogy August Van Zorn megpróbálkozott stílusváltással. A történetek színterét kertvárosokba helyezte át, és nagyobb hangsúlyt fektetett a humorra, így próbálta eladni ezeket a szelíd, vicces írásokat a Collier’snak meg a Saturday Evening Postnak, ám sikertelenül. Aztán egyik hétfő reggel – tizennégy éves voltam, éppen kezdtem értékelni egy ismeretlen, kedves, önutálatban dagonyázó ember munkáit, aki az elmúlt tizenkét évben egy fedél alatt élt velem és a nagyanyámmal – Honoria Vetch belevetette magát a sebes kis folyóba, amelynek medre a szanatórium mellett futott, keresztül a városkánkon, el egész a sárga Alleghenyig. A holttestét sosem találták meg. A következő vasárnap, amikor hazaérünk a templomból, nagyanyám velem küldte fel Mr. Vetch ebédjét. Normális esetben ő ment volna – állandóan megjegyezte, hogy Mr. Vetch is meg én hajlamosak vagyunk rabolni egymás idejét –, de mérges volt rá, amiért nem volt hajlandó eljönni a templomba éppen ezen a napon, holott az élete csupa üres vasárnapból áll. Úgyhogy két csirkés szendvicsről levágta a kenyér héját, és egy tálcára tette egy sószóróval, egy őszibarackkal és egy János király-féle Bibliával, én pedig felvittem Mr. Vetch szobájába, akit ott is találtam a még ringó hintaszékben, egy apró, fekete peremű lyukkal a bal halántékában. Noha az irodalmi öldöklésért odavolt, Albert Vetch – apámmal ellentétben, aki állítólag jókora rumlit csinált – tisztán, minimális vérfolyatással távozott. Nem azért mondom, hogy Albert ­Vetch volt az első igazi író, akit életemben megismertem, mert egy ideig el tudta adni az írásait magazinoknak, hanem mert ő volt az első, aki az éjfélkórtól szenvedett: a hintaszék, az elmaradhatatlan whiskysüveg, a meredten bámuló szem, ami még nappal is álmatlanságtól vibrált. Sőt, most, hogy igazán belegondolok, ő volt az első – igazi vagy másmilyen – író, aki utamba akadt egy olyan élet során, amibe kicsit túl sok is jutott ennek a megkeseredett, különc fajnak a képviselőiből. Íróként azóta is az ő példáját igyekszem követni. Nagyon remélem, hogy nem csak kitaláltam őt. August Van Zorn története és történetei jártak a fejemben azon a pénteken is, amikor kimentem a reptérre Crabtree elé. Terry Crabtree érkezése óhatatlanul eszembe juttatta azokat a halál-eufóriás novellákat, mivel hosszú barátságunk tulajdonképpen August Van Zorn ismeretlenségén alapult, azon a nyomorúságos kudarcon, ami részben felmorzsolta annak az embernek a lelkét, akit nagyanyám általában egy törött esernyőhöz hasonlított. Húsz év elteltével a mi barátságunk is egyre inkább Van Zorn valamelyik kisvárosára emlékeztetett: egy olyan építmény, amelyet – teljesen szándékolatlanul – a valóság igen vékony hártyáján emeltek, ami alatt egy irdatlan Micsoda szunnyad, de egyik sárga szemét kinyitva már minket figyel. Három hónappal korábban bejelentették, hogy Crabtree is az idei Szófesztivál vendége lesz – én ügyeskedtem ki a meghívását –, és azalatt az idő alatt, noha számos üzenetet hagyott nekem, csak egyszer beszéltem vele, öt percet, egy februári este, amikor kissé betépve hazaugrottam a főiskola kancellárjának partijáról, hogy nyakkendőt vegyek és siessek a feleségemhez egy másik partira, amit az ő főnöke rendezett aznap este a Shadyside negyedben. Füves cigit szívtam, miközben Crabtree-vel beszéltem, úgy kapaszkodtam a kagylóba, mintha egy szíj volna, én meg egy hatalmas szélcsatorna közepén állnék, a hajam az arcom körül csapkod, a nyakkendőm mögöttem leng. Noha volt egy olyan érzésem, hogy a legrégebbi barátom dühös, tiltakozó hangon beszél hozzám, a szavai elszálltak mellettem, akár a csomagoláshoz használt kunkori faforgács, én meg integettem nekik. Barátságunk történetében az a péntek a kevés alkalom egyike volt, amikor egyáltalán nem vártam, hogy viszontlássam; sőt, rettegtem tőle. Emlékszem, aznap délután előbb elengedtem a felsős íróműhelycsoportot; a Szófesztiválra hivatkoztam, de ahogy kisorjáztak a teremből, mindenki szegény James Leerre sandított. Összeszedtem a legfrissebb fura novellájának összes tollal javított másolatát és legépelt kritikáját, betömtem az aktatáskámba, és felvettem a kabátomat, aztán amikor indulni akartam, akkor vettem csak észre, hogy a fiú még mindig ott gubbaszt az üres terem végében, a körbeállított székek egyikén. Tudtam, hogy meg kéne vigasztalnom – a csoport szörnyen kemény volt vele –, és láthatóan ezt is várta, de egyrészt sietnem kellett a reptérre, másrészt bosszantott, hogy Jamesnek muszáj állandóan ilyen rohadt különcnek lennie, úgyhogy csak elköszöntem és elindultam az ajtó felé. – Oltsa le a villanyt, kérem – mondta azon a gyenge, fojtott hintőporhangján. Tudtam, hogy nem lenne szabad, mégis megtettem; és ez remek sírfelirat lenne nekem, pontosabban egy a sok közül, mert nem is sírkövem lesz, hanem egy oszlopemlékművem, mind a négy oldalán telis-tele lesújtó mottókkal, kisbetűvel, szorosan egymás mellett. Otthagytam James Leert egyedül a sötétben, és fél órával korábban értem a reptérre, mint Crabtree gépe, amely időt arra használtam, hogy ültem a kocsiban a reptéri garázsban, és Ahmad Jamalt hallgatva elszívtam egy spanglit, és nem teszek úgy, mintha nem ez lebegett volna a szemem előtt attól a pillanattól, hogy elengedtem a hallgatóimat. Az évek során számos bűnnek behódoltam, köztük a whiskynek, cigarettának és a különféle nem-newtoni drogoknak, a marihuána azonban végig hű társam maradt. A kocsi kesztyűtartójában volt egy cipzáras zacskó, benne egy uncia illatos termés a kaliforniai Humboldt megyéből. Crabtree egy kis vászontáskával sétált le a gépről, az öltönyzsákját egyik karján átvetve, az oldalán egy magas, vonzó illetővel. Az illetőnek hosszú, göndör, fekete haja volt, csodás vörös köpenyt viselt a fekete ruhához és a tízcentis fekete magas sarkúhoz, és önfeledt örömmel kacagott valamin, amit Crabtree a szája sarkából súgott neki. Első látásra nem néztem nőnek, bár teljesen ki sem zárhattam. – Tripp – jött oda hozzám Crabtree, szabad karját kinyújtva. Majd mindkét karral átölelt, és én a kelleténél egy-két pillanattal tovább szorítottam magamhoz, a bordái tapintásából igyekeztem megállapítani, hogy még mindig szeret-e. – Jó, hogy látlak. Hogy vagy? Elengedtem és hátraléptem. Az arcán a szokásos megvető Crabtree-kifejezést láttam, a szeme fényes és kemény volt, de úgy véltem, nem mérges rám. Ahogy idősödött, hosszabbra hagyta a haját, nem a kezdődő kopaszság ellensúlyozására, mint azt a sok divatos negyvenes férfi teszi, nem, őt tisztább, vitathatatlan hiúság vezérelte: nagyon szép haja volt, sűrű és gesztenyebarna, makulátlan függönyként omlott a vállára. Jó szabású, barnásszürke, öves esőköpenyt viselt, alatta elegáns öltönyt – olasz darab olyan fémes selyemből, ami zöld, akár az egydolláros háta –, fonott mintás bőr papucscipőt zokni nélkül, és kerek iskolásszemüveget, amit még sosem láttam rajta. – Remekül nézel ki – mondtam.                                                                                                           Pék Zoltán fordítása

Michael Chabon

 (1963) Pulitzer-díjas amerikai író. Fő műve, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai 2000-ben jelent meg, mely az Entertainment Weekly szerint a 2000-es évtized 10 legjobb könyvének egyike. Másik magyarul is megjelent műve, a többszörösen díjazott Ragyog a hold egy öreg ember vallomása a halálos ágyáról. A Ragyog a hold egyfajta rajongói szerelmeslevél Thomas Pynchon Súlyszivárványához, nevezhető akár fan fictionnek is a szerző szerint.