A cím állításával ellentétben a sör természetesen nem finnugor találmány, de valamelyest rá lehet fogni, hogy mégis az. A finnugor magyarok legyenek erre büszkék. A tudomány ugyanis egy időben azt tanította: a kőkorszakban (hogy a fiatalabbak is értsék: tehát valamikor az internet feltalálása előtt) a világtörténelemben először a ravasz finnugor törzsek jöttek rá arra, hogy ha a sörhöz furfangos módon komlót is adagolnak, akkor jobb lesz az íze. Ezt a fogást állítólag tőlük lesték el a germán törzsek, amelyek a már akkor is különösen erős lobbierejükkel fokozatosan elérték, hogy a világ őket tartsa „sörnemzetnek”, a finnugorok dicsősége pedig elenyészett a szakócáéval együtt.
Hol van itt a finnugor, akarom mondani, magyar igazság?
Igazuk van, sehol.
De a kérdés attól még égető: a finnugristák vajon miért éppen komlót kevertek a sörcefrébe?
A válasz egyszerűbb, mint hinnénk: a kőkorszaki gyakorlatban ez úgy történhetett, hogy a mámort kereső ember (tudományos nevén: homo crapulatus) az erjesztett árpalébe lényegében mindent belepakolhatott, ami csak a keze ügyébe került, cserebogarat, döglött gyíkot, kivágott kutyanyelvet, bogáncsot és pipacsot, aztán leheveredett az erjedő anyag mellé, és izgatottan várta az eredményt. Addig is telt a kőkorszaki idő. S egy nap, amikor éppen a komló került sorra, a homo crapulatus rájött: a komlóval ízesített sör sokkal finomabb, mint a cserebogárral, aminek úgy megörült, hogy főzött még egy adagot, lehűtötte, és kipróbálta a komlóval való fűszerezést hidegen is – és látá ő, hogy az is fölöttébb jó.
Ezek a találékony finnugor törzsek a mai minisorozatok elődeinek tekinthető eposzaikban is megemlékeztek az erjesztett árpa és a komló világtörténelmi jelentőségű találkozójáról, ez az oka annak, hogy a tudomány úgy tartja: ők voltak az elsők, a bátor úttörők, a haladás progresszív hírnökei, akik világosan kijelölték az általunk is kedvelt csapolt sör feltalálásához vezető utat.
Ha ez így volt, akkor Oszmotár úrnak utólag is Nobel-díjat javaslok odaítélni, Magyarországon pedig köztereket és sörmárkákat elnevezni.
Hogy ki ez az Oszmotár úr, és hogy jön ő ide?
Felteszem, hogy derék olvasóm, ki maga törzsökös magyar, a halszagú finnek nem kevésbé halszagú eposzát, a Kalevalát a nap nem minden szakában forgatja azzal a szándékkal, hogy beható tanulmányozás révén a belőle áradó tudást magába szívja. Felteszem, hogy derék olvasóm több sört megivott már életében, mint ahányszor a sörgenezis alapművét, a Kalevalát olvasta. Ez rendben is van, derék magyar türk ne olvasson finnugrista picsogást – de azt azért elárulom, hogy nagyjából azokban az időkben (még az internet feltalálása előtt), amikor Hunor és Magor a csodaszarvast kergette, tőlük valamivel északabbra élt egy Oszmotár nevű rokon, aki a Kalevala szerint a komlós sört feltalálta.
„Oszmotár, a sör szakácsa, / Kapó, karcosok kovácsa, / Szedi árpácskának szemjét, / Hat szemjét az árpácskának, / Hét fejét a komlócskának, / Vizet nyolc merőkanállal, / Tűzre is teszi fazékját. / Felforralja kotyvalékját, / Főzi árpás söritalát, / Nyári szorgos nagy napon át, / Ködös félszigetnek orrán, / Enyhe földszeletnek ormán, / Új vödörnek vályújába, / Nyírfa kádnak nyílásába.” – olvassuk a Kalevalában, feltéve persze, ha végig tudjuk olvasni a belőle áradó halszag ellenére.
Íme, itt a sörfőzés ősi receptje, amelyre tehát a finnugor nyelven söröző magyaroknak is büszkéknek kellene lenniük – ebből a szövegből ugyanis az a következtetés vonható le, hogy a magyarság mámort kereső magyar ősei Magna Hungáriában már akkor komlóval ízesítették az árpasört, amikor a fűszerezetlen, tehát ízetlen árpalétől berúgott nyugati germán törzsek még csak a vaskor új elvárásaihoz igyekeztek hozzájózanodni.
Ehhez képest az Oszmotár nevű finnugor zseninek Magyarországon nemhogy semmiféle kultusza nincsen, ám neve jószerével ismeretlen, s csak akkor említtetik meg, amikor a magyar nyelvészeti tanszékeken a finnugristák összehajolnak, hogy összehangolt támadássorozatot indítsanak a magyarság ellen, és kihazudják nyelvtörténetükből a nemes-magyar-türk-lovas daliákat. Sőt, sőt! Sőt, e nemes-magyar-türk-lovas nép körében terjednek olyan nézetek is, melyek szerint az „igazi” magyar ital a bor, míg a sör afféle „labanc” kotyvalék, melynek fogyasztása Nyugat felől gyűrűzött be hozzánk, kiszorítva napi étrendünkből a kumiszt.
Mint fentebb történelmileg és tudományosan bizonyítva láthattuk, semmi sem áll távolabb a valóságtól, mint a sörnek az ő „labanc” volta. Au contraire, amici! Ideje volna visszavenni, ami a magyarságé, és most nem Erdélyre vagy a Felvidékre gondolok, hanem a sör genezisére, eredetmondájára, több ezer éves finnugor hagyományára, sztyeppei nomád előképére, a sörívó szkíta lélek feltámasztására! Ha kiülünk a napokban kinyílt teraszokra, és rendelünk egy korsó sört, akkor igyunk egyet az elfeledett Oszmotár úr egészségére is, aki a pár ezer évvel ezelőtti nyári szorgos napokon át éppen azon ügyködött, hogy a kései homo crapulatus számára az életet elviselhetőbbé tegye. Csirió!
