Oenzoe doeg, stop, megbocsaatok, stop! – szavalta kajánul apám minden alkalommal, ha kamaszlányos lelkibánatokról esett szó. Nekem meg még pólóm is volt, saját készítésű, a következő felirattal: Kép s miling!
A két szövegből összerakható a távirat utóbbi fél évszázadának története. Azok az évtizedek, amikor a - ha már nem is morzejelekkel, de géptávíróval továbbított - sürgönyök valóban az üzenetközvetítés leghatékonyabb módját jelentették, egyszerűen mert vagy a küldőnél, vagy a fogadónál garantáltan nem volt telefon. Így aztán felnőtt néhány nemzedék Magyarországon, amely táviratból értesült születésről és halálról, katonai behívóról és egyetemi fölvételről, lánykérésről és szakításról. Vagy akiket – mint engem egy gimnáziumi jóbarátom – táviratban vigasztaltak heveny világfájdalom idején. S mivel a postán feladott sürgönyt ekkor már telefonon is beolvasták a címzettnek – ha volt neki -, az üzenetet, miszerint Keep smiling! Kép s miling! formában tolmácsolta nekem egy szenvtelen női hang.
Harminc év volt, nem több. A hetvenes évek végén még a pesti gimnáziumokban telexkezelői tanfolyamot is lehetett végezni, legyen egy biztos szakmája annak a lánynak-alapon. Tíz évre rá jöttek a telefaxok, újabb húsz év elteltével pedig az ember odaállt a fénymásoló mellé, és ha bírta idegekkel, előbb vagy utóbb beszkennelte és bármilyen mailcímre továbbíthatta a gépbe helyezett iratot.
Nem a Magyar Posta az első, amely pontot tett egy korszak végére, és megszüntette a táviratot: korábban így járt el Indiától Németországig számos állam nemzeti postahálózata. A fiatal nemzedékek talán csak onnan tudták meg, hogy létezett valaha ilyen, hogy most elsiratjuk. A döntés gazdaságilag érthető, nem szól ellene józan érv. Bárcsak elmondhatnánk ezt a Posta azon elhatározásáról is, hogy járványidőn, választási kampányban nem viszi ki többet az előfizetett napilapokat.