Mese a hősökről

Van nekem egy unokaöcsém, óvodás még, de sokat tanulok tőle. Most persze nem arra gondolok, hogyan kell cuki módon duzzogni, homlokot összeráncolni és ajkakat csücsöríteni, míg végül eléri az ember fia, lánya, amit dacoskodás nélkül is elért volna, talán hamarabb, talán később, de a végeredmény tekintetében mindegy is. Inkább arra, mennyire másképp látszik a világ egy ötéves szemével, akinek a sárga-bogas pitypangvirágnál nincs szebb, nem kell annál izgalmasabb élmény, mint ahogy egy markológép egyik teherautóról a másikra pakolja át a földet, s annál nagyobb kaland se, hogy át tudjuk-e ugrani az eső után nagyra duzzadt pocsolyát vagy pont a közepében landolunk, összesározva csizmát, nadrágot, néha még kabátot is.

Mostanában arról mesél, hogy ha megnő, a szüleivel pont szemben épít majd egy nagy házat, pirosat, jó nagy tetővel, amiről le lehet majd csúszdázni a szemközti tóra, ha épp arra támad kedve. De az is lehet, hogy hozzám költözik, feltéve, ha addig még meglesznek az állatok, akiknek „bőrébe” amúgy is kedvtelve bújik, s hol kecskeként, hol kutyaként, hol pedig kisbárányként rója a nappali köveit, épp a megfelelő hangokat kiadva. A macskáját majd Findusznak fogja hívni, ahogyan kedvenc mesekönyvünk főhősét, a kis cirmost, aki öreg, szakállas, de csupaszív gazdájával, Pettsonnal él valahol Skandináviában, ami már majdnem olyan messze van tőlünk, mint egy távoli galaxis. Közben jókat kacag azon, hogy a cicus egy zöldborsós konzervdobozról kapta a nevét. Ha már így alakult, lehetne inkább Óriás Csokis Túró Rudinak hívni az ő majdani macskáját ha már választ az ember, a saját kedvenc ételéről is elnevezheti azt a jószágot, nem igaz? S vajon jó lesz-e, ha Eperlekváros Palacsintának szólítja majd a kutyát, és Titkokat Rejtő Kinder Tojásnak a kecskéjét, ha lesz?

Egyre többször foglalkoztatja a „mi leszel, ha nagy leszel” sokszor felnőttkorban sem megoldott rejtélye. Mivel autói, bábui, sőt még pizsamái is zömmel a rendőrös-tűzoltós témakörben tobzódnak - itt-ott egy-két dinoszaurusszal vagy Süsü a sárkánnyal vegyítve –, így talán nem véletlenül hozakodott elő a minap azzal, hogy ha megnő, ő bizony rendőr lesz, vagy tűzoltó.

- Nagyon jó választás! – dicsérte az apja, s kellő pedagógia érzékkel mindjárt hozzá is fűzte, hogy ezek szerint ő valójában hős szeretne lenni, mert akiket felsorolt, valamennyien hétköznapi hősök, akikre büszkék vagyunk.

A gyerek a hős szón hosszan elgondolkodott. Talán rajzfilmek izgalmas jelenetei jutottak eszébe, talán egy híradórészlet arról, hogy rendőrök a karjukon vittek ki időseket egy égő bérházból nemrég. Bevillanhatott egy majdnem balul végződött szilveszteri este is, amikor a petárda beragadt, és az égbolt helyett épp feléjük száguldott, s ki tudja, még mi suhant át a fején. Aztán némi megfontolás után közölte, hogy nem, ő egyáltalán nem akar hős lenni, csak olyan „sima”, mint az apja meg az anyja, ha nekik jó az, jó lesz neki is.