Félúton színház és a film között

Több teátrum hirdetett karanténdráma pályázatot. A tapasztalatokról kérdeztük Török Tamara és Deres Péter dramaturgokat.

November elején bizonytalan időre bezártak a színházak. Máté Gábor már az első, Zoomon tartott társulati ülésen arra biztatta a társulat tagjait, hogy gondolkozzanak olyan anyagokon, amelyeken az online térben dolgozni szeretnének, de a karantén-időszak legambiciózusabb katonás projektjének ötlete végül éppen tőle származott – meséli Török Tamara dramaturg, a Katona József Színház K:ortárs pályázatának egyik lebonyolítója. - Egyrészt – mint a kortárs magyar dráma elkötelezett híve – mozgósítani akarta a kortárs magyar írókat, másrészt azt az új műfajt szerette volna megtalálni, amely nem „tisztán” színház, streamelt vagy zoomos előadás, film vagy rádiójáték, hanem ezek elegye vagy akár valami egészen más – olyan új műfaj, amely az online térben a leginkább alkalmas a nézők megszólítására. Azt gondolta, hogy úgy tudjuk a legjobbat kihozni ebből a színházilag lehetetlen időszakból, ha újfajta színházi formákkal kísérletezünk, és szokatlan, karantén-specifikus, műfajilag is különleges új produkciókat hozunk létre, mind a színészek és a rendezők, mind pedig a közönség örömére. Mindennek jegyében meghívásos pályázatot írtunk ki; több, mint ötven próza- és drámaírót hívtunk meg a pályázaton való részvételre. Annyit határoztunk csak meg, hogy a művek lehetséges játékideje 20 perctől 1 óra 15 percig terjedhet; a témákkal kapcsolatban nem volt megkötés, a daraboknak nem kellett feltétlenül a karantén témaköréhez kapcsolódniuk. Annyit tudtunk még, hogy – mivel a szabályozás engedte a színházban zajló munkát a biztonsági előírások betartásával – a színészek találkozhatnak is, élőben is dolgozhatnak együtt. Nagyon szűk beküldési határidőt jelöltünk meg a pályázati kiírásban, 2020. december 10-ét, hogy a megvalósíthatónak ítélt pályaműveket az évad szerves részeként, már a téli időszakban vagy tavasszal létrehozhassuk és megmutathassuk a nézőknek.

A meghívott íróknak közel a fele küldött a színháznak pályaműveket, amelyeket a színház rendezői és én mint a színház dramaturgja bíráltunk el. Szinte egyöntetűen választottuk ki a győztes szövegeket: Garaczi László Végre egy kis csönd, Szécsi Noémi Egyformák vagyunk, Tasnádi István Tapasztalt asszony és Háy János Szavalóverseny című darabját. A projektben résztvevő rendezők megegyeztek, hogy ki melyik szövegen fog dolgozni, illetve milyen sorrendben készülnek majd a produkciók. Innentől kezdve a Katona nagyszínpadából gyakorlatilag filmstúdió lett, filmforgatásra is alkalmas eszközökkel, és az összes produkció esetében elindult egy nagyon komoly, egyszerre színházi és filmes műhelymunka, amelyben a színházi produkciók rendezői végig együtt gondolkodtak a filmes stáb tagjaival, elsősorban Török Marcell filmrendező-hallgatóval, a Katona videótechnikusával, a K:ortárs-sorozat technikai rendezőjével és Meister Natáliával, a produkciók operatőrével. A K:ortárs-sorozat online bemutatóinak sorát Máté Gábor Végre egy kis csönd-rendezése nyitotta február közepén, aztán az Egyformák vagyunk következett Székely Kriszta rendezésében, legutóbb pedig Tárnoki Márk háromrészes, Háy János Szavalóversenyéből készült produkcióját láthatták a nézők. A Tapasztalt asszonyt Ascher Tamás még próbálja, de május közepéig ez a produkció is elkészül. Az online bemutatók mindegyikét egyórás, izgalmas beszélgetés követi az alkotókkal Ott Anna moderálásával.

A pályázati kiírásban megjelölt új műfaj végül az előbb említett színházi- és filmes műhelymunka eredményeképpen született meg, félúton a színház és a film között – tette hozzá Török Tamara.

Télen a Pesti Magyar Színházban pályázatot hirdettünk Nyitány címmel, amire maximum tíz oldalas, négyszereplős jeleneteket vártunk a karantén utáni élet témájában – mondta Deres Péter, a teátrum dramaturgja. - Közel kétszáz pályamű érkezett be, amelyek közül a legjobb hetet streaming-előadás formájában bemutattuk a színház online platformjain, majd a három pénzdíjas nyertest közönségszavazás választotta ki. Igen érdekes tanulságokkal szolgált a pályázat. Egyrészt – érhető okokból – sok kifejezetten pesszimista hangulatú-témájú pályaművet kaptunk. Ezek úgy látják, hogy a vírus, illetve a karantén jelentősen rontotta az emberek életminőségét, devalválta a kapcsolatokat; sokan elmagányosodtak, súlyos magánemberi és szociális tragédiákat éltek át, amelyekből nem lesz könnyű felépülni. A jelenetek másik fele – s valóban fele, mert ilyen művekből is jó pár érkezett – optimistán vizionálja a jövőt. Ezek a járványt valóban nyitásként, a megújulás előszobájaként értelmezik, s azt állítják, hogy a koronavírus után már biztos nem lesz ugyanolyan a világ, mint előtte. Sok pályamű a természet felfrissülését, ökológiai reformot vár a járvány után, a károsanyag-kibocsátás csökken(t)ését, az egészséges életmódra való nagyobb odafigyelést. A magánélet, a családi kapcsolatok terén is lehet remény: a covid egyrészt eltávolította az embereket, de – lelki, pszichés értelemben – akár közelebb is hozhatta őket. Talán megtanultunk jobban odafigyelni a másikra. Talán a felelősségérzetünk is megnőtt. S talán az apróbb jelzésekre, árnyalatokra is képesek vagyunk már odafigyelni, s örömünket lelni olyan dolgokban, amik mellett régen szó nélkül elmentünk. Összességében szerintem a járvány jót tett a kreativitásnak; részben a hosszú bezártság miatt – amikor az alkotás hasznos időtöltésként, de akár terápiaként is szolgálhatott –, részben pedig azért, mert sokan újra késztetést éreztek, hogy komolyan elgondolkodjanak az ember sérülékenységének, a világban betöltött szerepünknek s a természet megkérdőjelezhetetlen hatalmának egyetemes kérdésein.