Kovács Attila György: Amiről nem beszélünk

Legszívesebben rászólnék anyámra, hogy fejezze be, ezt most mégis miért kellett felhoznia, erről én nem akarok beszélni, most meg főleg, mikor már menni készülök, felvettem a kabátomat, cipőt húztam, kezem a kilincsen. Persze tudom, hogy semmi értelme megszólalnom, ha már belekezdett valamibe, azt úgyse hagyja abba, hallgatok inkább. Anyám bent ül a nagyszobában, pont úgy állította a fotelt, hogy rálát a bejárati ajtóra, még a tévét is áttette az ablakkal szemközt, pedig ott nincs jó helyen, becsillog, meg a beépített szekrényt sem tudja kinyitni, mindig arrébb kell gurítani a tévéállványt, ha pakol valamit, de neki persze látnia kell, hogy ki megy el a függőfolyosón az ajtaja előtt. Melegszik rám a kabát, a konvektor föltekerve hatosra. Mostanában fázik, pedig még csak késő ősz van, tavaly ilyenkor még be sem gyújtott, most meg már fázik.

Nincs ebben semmi, mondja anyám, ez teljesen természetes dolog, erről beszélni kell, már szóba akarta hozni, minek halogatni, már mindent előkészített, a papírokat a gurisban tette a felső fiókba, a számlák alá egy fehér borítékba. Milyen papírok? Anyám egy pillanatra megakad, hát mindegyik, mondja. Lefénymásolta a személyijét, a lakcímkártyát, a tb-kártyát, az adókártyát meg a születési anyakönyvi kivonatot, és ott a lakás tulajdoni lapja is. Nem érti, mit kell ezen értetlenkedni, szeretné, ha minden rendben lenne, csak én mindig rohanok, sohasem lehet velem beszélni, pedig erről kell, meg egyébként is, nem akarja, hogy ez gondot okozzon, hogy nekem kelljen szaladgálni, úgyhogy ő már mindent lerendezett. De koporsót nem akar, meg urnát se. Szóratás legyen, csak szórjam szét, semmi felhajtás. Bámulok rá, majdnem kicsúszik a számon, hogy ezt mégis hogy gondolja. Kézzel zacskóból? Meg egyáltalán, hova? Szétszórom az erkélyről vagy kimegyek vele a parkba? Egyáltalán, lehet ilyet csinálni? Mióta megvan a tabletje, megtalál minden hülyeséget a neten. Mennem kell, mondom. Neked mindig menned kell, mindig sietsz, sohasem érsz rám, mondja anyám. Legalább nézzem meg, hová tette a papírokat, hogy tudjam, hogy aztán ne kelljen keresgetnem. Muszáj megnéznem, különben hallgathatom egy hétig, hogy még erre sem voltam képes. Letérdelek, elkezdem kikötni a cipőmet. Ne vedd le, úgyis fel akartam mosni! De leveszem. Nyögve feltápászkodom. Csak leverted róla a sarat! Majd felsöpröm. Nem kell, mondom, hogy délután takarítok. Ott van a gurisban, de húzd el a faltól! Engedelmesen odébb lököm a gurist, kihúzom a legfölső fiókot, belekotrok. Ott van alul, de ne keverd össze a számlákat, sorba raktam őket. Már összekevertem, de nem szólok semmit, kihúzok egy A4-es fehér borítékot. Ez az, kérdezem. Anyám hunyorog, nem áll fel a fotelból, én meg azért sem megyek beljebb. Melegem van, az ing a hátamon átnedvesedett, kigombolom a kabátom. Mire vársz, hozd ide, mondja anyám. Kiveszi a kezemből a borítékot, kinyitja, egyesével a kezembe nyomja a benne lévő papírokat. Tényleg mindent lefénymásolt, két példányban, mindegyik szignózva, egyetlen határozott vonás, az ellenőrzőmet is így írta alá. Mindegyik papírt külön meg kell néznem. Bólogatok, hogy igen, látom, megvan, megértettem, mi micsoda, és igen, megjegyeztem, hogy ebben a fehér A4-es, jelöletlen borítékban vannak, és higgye el, meg fogom találni, nem vagyok hülye, ennyi még kitelik tőlem. Mindig felkapom a vizet, ne kiabáljak vele, mondja. Nem kiabálok, mondom kiabálva. Kopogó lépteket hallok, valaki épp elmegy a függőfolyosón, anyám leint, feszülten figyel. A Margit az, biztos boltba megy. Tegyem vissza a borítékot, de pontosan oda, ahonnan elvettem, és igazítsam meg fölötte a számlákat úgy, ahogy voltak. Nem mindegy, hol van? Nem mond rá semmit, csak összeszorítja a száját, a fejét kissé felveti. Miután elmentem, átnézi majd a fiókot, látom a szemén. A borítékot visszateszem pontosan oda, ahol volt. Megigazítom a számlákat, két csekk közül kicsúszik egy fénykép, szét van vágva. Minden fényképet szétvágott, úgy teszek, mintha nem tudnám. A fényképdarabot visszacsúsztatom a csekkek közé, anyu van rajta meg én, a jobb karom hiányzik. Egy családi nyaraláson készült. Anyám közben mondja a magáét, hogy ezen ne akadjak fenn, a halál teljesen természetes dolog, erről beszélni kell, itt az ideje. Most már tényleg megyek, mondom, pedig mást akarok mondani. Jól van, mondja anyám, menjél. Nem kísér ki, a fotelból figyeli, ahogy kimegyek.

Beülök a kocsiba, elfordítom a kulcsot, de nem indulok. Azt akarom mondani anyunak, hogy ez az egész fölösleges volt. Fölöslegesen másolta le a papírjait, dugta el a számlák alatt a gurisban, hiába volt ez az egész beszélgetés, mert ez nem az ő dolga. A halálához neki semmi köze, afölött ő nem rendelkezik. A halála már egyedül csak az enyém lesz, és akkor, abban a pillanatban, amikor majd rátalálok vagy telefonon értesítenek, akkor majd úgy fogom őt birtokolni, úgy lesz az enyém, ahogy én voltam az övé, mikor még benne voltam, de ezt nem tudom neki elmondani, csak ha már meghalt.