A kutyák világában nincs hazugság - Beregi Tamással hiányzó négylábúról és megtalált boldogságról

A gyász, saját gyásza késztette Beregi Tamást arra, hogy regényt írjon egy fiú és egy kutya kapcsolatáról, közös életéről és az elkerülhetetlen elválásról. Az eredmény 365 oldalnyi érzelmi és intellektuális hullámvasutazás lett ténylegesen megtörtént események és a fikció között. Ahogy a könyv ajánlása mondja, „a történet valóság és részben a képzelet szüleménye, csak Luluval történt minden szó szerint úgy, ahogy az le van írva”.

Korábban is írt már magáról (az Egyetleneim a kilencvenes évek Budapestjének éjszakai életét, szórakozóhelyeit és a saját csajozós sztorijait eleveníti fel), de az Egyszer egy kutya más: annak ellenére sokkal inkább olvasható fikcióként, hogy közben tudjuk, a nagy része megtörtént. A személyes és a személyestől eltávolító fiktivitás hullámzása egyfajta terápia része?

Mindenképpen. Kutyám pár évvel ezelőtti halála után írtam egy ötvenoldalas visszaemlékezés-történetet, ami segített a gyászban, az elengedésben. Illusztrációkkal képzeltem el már akkor is, kis emlékkönyv formájában. Később, évek során nőtte ki magát hosszabb regénnyé, amelyben megmaradt persze a terápiarész, de bővült egyfajta számvetéssel is. Az eddigi könyveim vagy nagyon személyesek voltak, majdhogynem dokumentaristák, mint például az Egyetleneim, vagy fikciók. Sok személyes élménnyel ugyan, de azért alapvetően fikciók, ilyen az előző könyvem is, a Noctambulo. Az Egyszer egy kutya esetében viszont egy nagyon személyes történetet kellett fiktívvé tenni, vagyis írás közben folyamatosan eltávolítani magamtól, megtalálni azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a fikció hitelesen be tud lépni a történetbe. Izgalmas játék, de nehéz egyveleg volt. Nem magamról akartam írni, nem is én vagyok ebben a könyvben a fontos, sokkal inkább a kötelék a főhős és egy olyan élőlény között, akit nagyon megszeret és akit nem tud elengedni, pedig jóval rövidebb az életideje az övénél.

A Beregi-univerzumnak, ami a nagyon sokféle műfajú és témájú korábbi írásaiból áll össze, egyik ismétlődő alapmotívuma az elvágyódás. Az éjszakába, a virtuális világba, a múltba, más földrészekre – a főhősei mindig máshol akarnak lenni, mint ahol éppen vannak. A kutyával végre meg lehet élni a pillanatot?

Igen, pont ez az, amit jó esetben meg lehet tanulni egy kutyától… sok minden más mellett. De a főhős, Bertram is csak fokozatosan érti meg, mit jelent a jelenben levés bölcsessége. Hogy kicsi dolgoknak is lehet örülni, és hogy érdemes megélni azokat a maguk intenzitásában. Hogy ez a pillanatnyiság maga a boldogság. Hogy azok a legcsodálatosabb pillanatok, amikor ülnek egy dombon, nézik a tájat, és nem kell beszélni semmiről. Vagy amikor félszavakból megértik egymást.

Persze azért itt is van „elvágyódás”-szál – Bertram Japánba megy fél évre, hogy a fejezetcím szerint utánajárjon az örök élet titkának. Ez is valós élmény?

Japán igen… az is, hogy akkor fél évre odahaza hagytam a kutyámat, amiért a mai napig maradt bennem kis lelkiismeret-furdalás. Viszont mindaz, ami Japánban történik, részben fikció. Bertram, az irodalmi babérokra törő főhős évek óta dolgozik reménytelenül Nagy Művén, mely a halhatatlanság titkának kereséséről szól. Ennek az irodalmi és filozófiai enigmának a megfejtéséhez talál Japánban váratlanul egy kulcsot. Műve később hatalmas siker lesz. Csakhogy közben rádöbben arra, hogy kutyája élete nagyon is véges. Fontosnak tartottam, hogy némi metafizikát csempésszek a regénybe és nem akarom lelőni, hova fut ki a történet, de azt, amitől a főhős retteg, szinte patologikusan, mármint, hogy minden dolognak vége lesz egyszer, talán mégis megváltoztatja a műben egy halovány reménysugár.

Mit csinált Japánban valójában?

Akkoriban megjelent Pixelhősök című könyvem nyomdokain haladva ’70-es, ’80-as évekbeli videójátékokat kutattam, illetve azok alkotóival készítettem interjúkat – köztük például egy igazi zsenivel, Toru Iwatanival, Pac-Man atyjával. Egy kis időt ugyanakkor eltöltöttem Japán egyik déli szigetén, Jakusimán is. Ott belebotlottam egy természetvédő kommunába és beálltam közéjük óceáni teknősöket, pontosabban

teknőstojásokat menteni. Ez például a regény egyik valóságrésze, ahogy az is, hogy a kutyám nagyon hiányzott, gyakran gondoltam rá még ezekben a kivételes helyzetekben is.

A természet igaziságával szemben mindig ott áll a fogyasztói társadalom hazug mivolta is az írásaiban, amivel kitartó szélmalomharcot vív. Mindig tudja ironikus derűvel szemlélni azt az abszurditást, melyben például olyan slágertermékeké a világ – a regényt idézve –, mint az okosnyakörv, melyre előfizetés esetén korlátlan számú animáció és fényjáték tölthető le?

Nyilván nagyon bosszant, de ezen csakis humorral tudok felülkerekedni. A múlt századforduló Angliájában, a modernitás hajnalán játszódó Noctambulo jóval társadalomkritikusabb könyv volt. Az Egyszer egy kutyának nem ez a fő fókusza, ám annyiban van benne társadalomkritikai vonulat, hogy a kutyák világán keresztül, sokszor egyfajta ellenpontként jelenik meg az emberek világa, a média, és a kultúrát is elemésztő fogyasztói társadalom a maga álszentségével, hamis szabadságképével. Régóta úgy érzem, életre kelt Jean Baudrillard francia filozófus szimulákrum-rémálma: a mai világban már nem lehet megkülönböztetni az igazat a hamistól, minden uniformizálódott, középszerű lett. A kutyák világában nincs hazugság (legfeljebb füllentés), ott a dolgok azok, amik: konkrétak, igazak. A mai bizonytalan, kaotikus világban egy kutya a maga letisztultságával, egyszerűségével, őszinteségével egyfajta áttekinthetőséget, biztonságot, megnyugvást tud adni. Mintha a jelenlétükben a dolgok mindig a helyükre kerülnének.

A kutyás könyv mindig is sikerrecept volt – van a szívének kedves irodalmi előzménye az Egyszer egy kutyának?

Jack London kutyás könyveit, a Lassie hazatért szerettem persze én is, mint mindenki, és szétbőgtem magam a Bem moziban a Fekete fülű fehér Bim című szovjet film végén kisiskolásként. De persze szerettem Bulgakov Kutyaszívét vagy Paul Auster Timbuktuját is. Ezzel együtt soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy kutyás könyvet fogok írni én is.

Hogy milyen típusú kutyás könyvek léteznek, tulajdonképpen ezen is csak akkor kezdtem gondolkodni, amikor már javában dolgoztam a regényen. Ott van ugye az előbb említett klasszikus, Jack London-os, illetve Lassie-féle kalandtörténet-vonulat, ahol a kutya a hűség, bátorság, ragaszkodás mintaképe. Nagyon mennek mostanában az „így látja Szöszi a világot” típusú cuki vagy „vicces” bulvárkönyvek. Mindig közelebb éreztem magamhoz a bulgakovi vonulatot, de szerettem az olyan típusú melankolikus-filozofikus kutyatörténeteket is, mint például Garth Steintől az Enzo – avagy az emberré válás művészete, amely egy kutya történetét meséli el, aki meg van győződve arról, hogy emberként fog újjászületni.

Gyönyörűek és különösek Kumi Obata illusztrációi. Ismerte őt korábban?

A Pinterest közösségi képmegosztó oldalon bukkantam rá a könyv írása közben, és ahogy megláttam a rézkarcait, abban a pillanatban beléjük szerettem. Ott van bennük az a fajta melankólia, egy kis szürrealizmuson átszűrődő naivitás és egy pici irónia is, amely nagyon jól kifejezi azt, ahogy Bertram látja Luluval együtt a világot. Írtam neki egy e-mailt, hogy lenne-e kedve illusztrálni a készülő regényt, és teljes meglepetésemre igennel válaszolt. Kapott egy szinopszist a könyvből, ami nagyfokú szabadságot adott számára a szöveg interpretációjában. Ezeket a képeket viszont én nagyjából szabadon helyezhettem el a történetben, és kereshettem hozzájuk a regényből idézeteket. Érdekes oda-vissza játék volt.

Megvolt a személyes számvetés, az Egyszer egy kutyában magnum opusként emlegetett nagyregény, ami a valóságban nyilván a Noctambulo – hogyan tovább?

Mindig vannak új magnum opusok. Jelenleg több forgatókönyvön, a Pixelhősök című könyvem folytatásán dolgozom, illetve készül egy új regényem is, egy tizennyolcadik századi történet lesz, nagy adag természettudományos, kultúrtörténeti és társadalomkritikai szállal is.

A regényben vissza-visszatér, variálódik egy dalocska, amelyből a cím is lett. Több verzióban él a kollektív gyerekirodalmi köztudatban, de a lényege, hogy a végtelenségig énekelhető – játék ez is az örök körforgással?

Igen. A könyv munkacíme sokáig az volt, hogy A fiú és a kutya, ami részben arra utalt, hogy Bertram az örökifjú, képtelen felnőni. De rájöttem, hogy úgy hangzik, mintha egy szovjet ifjúsági regény lenne a hetvenes évekből. A szüleimmel beszélgettem egyszer a kínkeserves címkeresés közben, és édesapám említette ekkor ezt a dalt. Amikor rákerestem, a sok verzió között rábukkantam egyre, amely így kezdődött: Egyszer egy kutya a csontot ellopta… Nemcsak a hangzása tetszett meg, de tökéletesen rímelt Lulu végtelen falánkságára, és ami még ennél is fontosabb, a regény egyik lényegi elemére, az örök körforgás, variálódás témájára. Hogy minden ismétlődik, minden újramesélhető, ahogy a dalt is újra és újra lehet énekelni a szereplők és bizonyos elemek kicserélésével.

Lesz új kutya?

A könyv sokat segített. De még nem vagyok túl az egészen teljesen. Majd egyszer. Talán.