Nos, igen, a halotti tor külön szót érdemel. Nem azért, mert nem tudtam, hogy van egy teljes asztal elkülönítve, nem azért, mert az első torom, hanem azért, mert furcsa mód, még mindig csodálkozom, hogy meg is terítenek neki, szépen, gusztusosan, falusi egyszerűséggel. Ez amolyan gesztus, ha úgy tetszik, hagyomány. Erről tényleg nem tudtam. De milyen hagyomány az, amely elkeríti a halott asztalát a többiekétől, ha visszajárna a lélek, oda sem férne a velőscsont-leveshez, mert el van barikádozva. Nem beszélve arról, hogy a nagymama szégyenlős jellem volt, ő biztosan nem enne a rokonok előtt egymagában, mintha pulpituson ülne, egy kirakatban. Pedig itt már a temetés kezdete óta korgó gyomroknak ágyaz meg a mézes pálinka, asztalközépre helyezett fonott kosárból falatozzuk a sajtos pogácsát, én speciel mindig leeszem a tetejéről a sajtot, úgy kezdek neki. Mi fizettük a temetést, pedig nem is örököltünk semmit, a házból is ki lettünk túrva, de apám egy kurva szót se szólt. Pedig hát úgy illett volna, így anyám, szóvá kell tenni, még a temetés előtt, telefonon, mert személyesen soha senki, csak ilyen alkalmakkor találkoznak a rokonok. Ilyen alkalom a temetés, a kórház, vagy mikor az otthonba dugtuk nagymamát. A mama ugyanis demens volt. Nem tudni pontosan, mikortól, mielőtt vagy miután aláíratták vele az unokatestvéreim a tulajdonjog-átruházási papírokat. Aztán kitört a járvány. Apával megbeszéltük, a tor alatt nem hozzuk szóba a kovidot, viseljük a maszkot, annak ellenére is, hogy az Annamari nekünk elintézte a fájzereset. A parasztosan díszített teremben, félhomályban, presszókávéval és fél pogácsákkal a kézben, maszkot orr alatt hordva, bizalmasan beszélget mindenki. Mintha összeesküvés készülődne. Un ballo in maschera, vidéki cselszövés, variáns egy témára, idős rokonok, zsíros ételek, szívgyógyszer, gyomorfekély, lakáshitel, korrupció, vakcinahiány, beszédfoszlányokból rakom össze a történeteket. Mennyi olyan történés van, amelyet elfelejtünk, válogatja a memóriánk, mire emlékszünk, mire nem. Erre az évre biztosan fogunk, meg a nyitott koporsóra, hogy nem mertünk közelebb lépni, vagy a saras augusztusra, hogy kiszálltunk a kemény cipőben a temető melletti bekötőúton az autóból. A rokonokban apámat látom meg magamat, azonos mozdulatokat, gyengébb pillanatokban hasonlóképp ráncolódó homlokomat, figyelmes, udvarias hunyorgást, felidéznek egy-egy emléket, melynek kiváltója eddig pusztán egy szag vagy egy ismerős dallam lehetett, mit apám dúdol, mialatt a rózsákat metszi. Ezek emlékeztetnek rá, kik vagyunk. Figyelek a zajokra, kíváncsiság hajt, most nem úgy, ahogy eddig, nem olyan mereven, érdeklődéssel figyelem, mi sül ki belőle. Kevésbé koncentrálok a tartalomra, ösztönösen jegyzetelni kezdek egy előttem heverő szalvétára, ámbár írni nem lehet akárhogyan, zavar a történetnélküliség, tisztáznom kell önmagamban, kinek is írok, megfelelésvágy vagy reakció, bárhogyan is, a történet valahogy létrejön. A pincér éppen most teszi az asztalra a gőzölgő kakaslevest: láb, nyak, zúza, far-hát. A fiatal pincér fehér műszálas ingje hozzádörzsölődik nagynéném elegáns, zsinóros, bocskai, fekete kosztümjéhez. A zsinóros kosztüm egy tőmondatban maga a cselekmény a szalvétámon, egy történetsűrítmény. Ha az apai nagymamám látná ezt a pusmogást, mire ez a felhajtás, gyerekek, jegyezné meg, miattam csak nem kell ekkora patáliát csapni, szedjetek inkább, merjétek a levest, amíg forró, a sűrejét is az aljáról. Nagymama szép ujján a pecsétgyűrű megemelkedne, finom mozdulatokkal kavarná fel a leülepedett cérnatésztát, mert külön rakva ő speciel nem szereti, úgy gyorsan kiszárad, nem, mint a húsos csont, a répa meg a gyökér, melyek kókadtan is elférnek a kistányéron. Másodiknak töltött káposzta, majd erdélyi zserbó. Az asztalnál folytatódik a szövetkezés, mindenki szigorúan az asztalszomszédokkal beszélget, családi titkokra derül fény, beavatódnak a felek, aztán nagy székzörgés, felállnak a rokonok, észrevétlenül lazítják meg az öveket és az utolsó inggombjukat a hasukon, majd a zakók felkutatása jön, mert mindenki a másik székén hagyta a sajátját. Belső zsebből cigaretta, gyertya mellől gyufásdoboz, aztán már pöfékelnek is. A szakács is kinn van velük, meg a fél személyzet. Esik az eső, állnak a sáros úton a férfiak vasalt szövetnadrágban, feltűrt ingujjakkal. Minden tud csalni, de a hang színe az nem. Elnézve a rokonokat, a hajukat, a bőrüket, az arcukat, rájuk rakódott a tapasztalat, a megszokás, kérdésekre előre írt válaszok, reakciók, szemöldökgörbítés és homlokráncolás, kódexszerűen kiolvasható tekintetükből az egyetértés. Dohányzás közben mindenki azonos nevezőn van. Kisebb hőbörgés kerekedik, hatott a pálinka az indulatokra, majd villámgyorsan beáll a csönd, valaki megemlítette a halottat, most mindenki a telefonját bújja, elnyomódik egy-egy csikk, forognak vissza a félig nyitott ajtó felé, az asszonyokat fürkészik, lassan annyi az idő.
Annyi, hogy indulni kell, készítik a slusszkulcsot, ritkán viselt bő zakóikban csörög az apró meg a lakáskulcs, a nők vezetnek hazáig. Mi is elköszönünk, most nem adunk puszit, mindenki a nyakán csüngő maszkra mutat vagy átmenetileg a szájához emeli, ilyen nyomorult időben még puszit se lehet, bólogatunk egyetértően. A kocsi felé gyalogolva kopognak az esőcseppek apám bőrkabátján, az nem méretes, inkább szűk, gumis, felkap a hátulja, az eső szürke tócsákban elhomályosítja tükörképünk, a temetőben fekvő sírkövek jutnak eszembe, rajtuk az évszámok, az ember ilyenkor óhatatlanul is számolgatni kezd, vajon mennyi lehet még hátra, figyeli a gyereksírokat, a dátumok közelségét, de ez nem lehet beszédtéma, mindenki csak magában számol, aztán elfelejti, mint ahogy a kocsihoz sétálva a maszkot is, melyet megint feleslegesen húztuk vissza az orrunkra.