Mira hallgatott egy darabig, alsó ajkát beszívta, zavartan nézett lefelé, hogy elkerülje a férfi tekintetét. Regényterv, ennyit írt András a füzetbe. Első lap, üres, még bármi lehet belőle.
Végül a lány nekikezdett családja történetének. Az elejétől. Úgy, ahogy ő tudta. Először bátortalanul, lassan ejtette ki a szavakat.
A dédapám, mondta, és ujjai közé vette a kispárna csücskét. A dédapám ismerte Gavrillót. Tudod, Principet, aki lelőtte azt a kretént. Dédapa sokáig emlegette. Úgy beszélt róla, mint hősről. Gavrillo temetésén ismerte meg dédmamit. Jó, mi? A pópa komaasszonya hivatásos siratóasszony volt. Mindenki azt mondta, milyen szépen tud sírni. Főleg özvegyek temetésére hívták, legyen valaki, aki a könnyeivel is gyászol. Ahogy a dédi nyolcéves lett, ez a siratóasszony őt is elvitte a temetésekre, és együtt sírtak. Később a dédi festő lett. Vukica Simić álnéven megfestett egy csomó dolgot. Látomásszerűeket. Például, ahogy bombázzák az árvaházat, csak a képén plüssmackókkal bombáznak.
Dédapa meg szinte mindenben az ellentéte volt. Azt mesélték róla, hogy az iskolában a számtankönyvvel ütötte az osztálytársait, különösen egy Szifon csúfnevű gazdag gyereket. Amikor a kisfiú szülei megelégelték, hogy mindennap monoklival megy haza, kerítettek dédapámnak egy bokszedzőt. A Szifon apja állítólag azt mondta, tehetséges srác, kár lenne elpazarolnia a tálentumát a fiamra. Dédapa ifi bokszbajnok lett. Aztán országos bajnok. Szívrohamban halt meg egy meccs előtt.
András jegyzetelt. Ide majd összekötő szöveget írni. A lányra nézett. Vörösesbarna haj. Inkább vörös. Nem, inkább barna. András mosolygott, mintha azt mondta volna, folytathatjuk.
Akkor a nagyapámat, oké? Szóval a nagyapám száz évvel ezelőtt született. Egy nappal az első világháború kitörése előtt. Nyolcadik gyerek a családban, és olyan gyenge volt, hogy a pajtába tették, a szalma közé, mert azt hitték, nem éli meg az egyhetes kort. Azonban ő üvöltve tiltakozott. Végül annyira üvöltött, hogy a pópa lelocsolta egy kis vízzel, hogy nyughasson már. Így lett a nagyapámnak két születésnapja. Az egyik, amikor valóban megszületett, a másik meg, amikor ezt el is ismerték. Ivo lett a neve. Emlékszem egy kitüntetésére. Személyesen Tito tűzte a mellére. Elvette a nagyit, és itt, a fővárosban jutottak egy kis lakáshoz.
A ház falai vékonyak voltak, így a szomszédok mindent tudtak egymásról. Azt beszélték, hogy készakarva húzták fel így a házakat a háború után, hogy a besúgórendszer tökéletesen működhessen. Így az egész jugoszláv nép egy nagy, közös társbérletben lakott. Nagyapám szomszédjában egy tanár élt, aki zongorázott. Mivel nappal dolgozott, csak esténként tudott a hangszerhez ülni. Bach, Gershwin, Mozart, és néha egy kis jazz szűrődött át a falon. Nagyapám minden éjszaka felkérte feleségét, és betáncolták a szobát a széktől a kisasztalig. Jó, mi? Mint valami gejl amcsi filmben.
Amikor a nagyapám meghalt, a nagymamámnak mindenki azt mondta, micsoda veszteség. Nagyi viszont úgy gondolta, csak ideiglenesen vesztette el.
Mira hátrasimított egy homlokába hulló tincset, és folytatta. Ahogy abban az időben sokan, nagymama is nagycsaládból származott. Öten voltak testvérek, és a bátyjai néha elég szemét módon bántak vele. Ötéves korában azt mondták neki, hogy harminckétszer kell megrágni a falatot, mielőtt lenyeli. A nagymamám igyekezett jó testvér lenni, így hallgatott rájuk. A háború után nem volt sok ennivaló, így a két idősebb testvér gyakorlatilag mindent felfalt, amíg ő egyetlen falatot rágott. Az egyik báty, Milan bácsi gépkarbantartó lett. Emlékszem, akkora szakálla volt, mint egy matróznak, és egyáltalán nem volt humora. Persze ő meg volt győződve róla, hogy van, és akárhányszor találkoztunk kislánykoromban, mindig az idétlenségeivel traktált. Élete legnagyobb poénja az volt, hogy a polgárháborús Belgrádban elment a piacra paradicsomért egy Zvone feliratú edzőpólóban. Egy szerb orvlövész azt hitte, a horvát csatár mezét kizárólag horvát viselheti, így lelőtte. Ilyen a foci. Ott feküdt Milan bácsi a nagy szakállával a járdán, és a két kiló paradicsom szétterült az ingén.
Nem nagyon szíveled a rokonaidat.
Ők se szíveltek engem. Amikor kislánykoromban kitaláltam, hogy balerina leszek, Milan bácsi kijelentette, hogy utálja a balettet. Amikor anyámék egy vacsorán mondták neki, hogy a kis Mira japánul akar tanulni, Milan ordítozni kezdett, hogy micsoda undorító nyelv. Azt hiszem, féltékenységében tette, mert neki nem volt gyereke, és amikor megölték, senki nem siratta, és még siratóasszonyt se hívtak. A másik nagybátyám, Zoran bácsi Olaszországba disszidált, onnan meg Amerikába. Félrenyelt egy brownie-t, és meghalt.
A harmadik nagybátyám, akiről tudok, bosnyák lányt vett el. Apám úgy hívta azt a nőt, a szandzsáki szuka. Nem tudom, Goran bácsi mit szeretett benne, mert egy falusi kis picsa volt, a nagybátyám meg mégiscsak a fővárosban dolgozott könyvelőként. Apám szerint Goran bácsinak az tetszett Halimában, hogy olyan, mint egy igásállat, aki mindig azt csinálja, amit Goran mond. Szerintem viszont Halima inkább papagájra hasonlított. Ilyet még nem láttál, esküszöm. Bármit mondott a nagybátyám, azt Halima megismételte. Például „Nagyon szép ez a terítő”, erre Halima szinte szóról szóra: „Igen, nagyon szép ez a terítő”. Vagy: „Tegnap kicsit meleg volt az irodában”, mire Halima megismétli: „Goran mondja, hogy tegnap kicsit meleg volt az irodában”. El tudod képzelni? Nekem már elég volt az a pár óra, amikor vendégségbe mentünk egymáshoz ilyen-olyan alkalmakkor.
Szóval elvette ezt a valóban buta nőt, akinek egyébként semmiféle iskolája nem volt, és takarítóként dolgozott egy szállodában. Mindig azon gondolkoztam, hogy találhattak egymásra. Aztán Halima terhes lett, és ezzel végképp Goran bácsihoz kötötte magát. Nem sokkal, hogy bejelentették ezt a hírt, kitört a háború. Apám a Szandzsákban állomásozott. Szakaszvezető volt, és éppen nemzeti lázban égett, és mindenkit meg akart büntetni, aki feldarabolná az ő Szerbiáját.
Egy nap jött a hír, Halima egész családját lemészárolták. Nagymamát, nagypapát, testvéreket, szülőket, mindenkit.
A szomszédjuk egy montenegrói cigány, aki fémekkel kereskedett, vagy mi, és tőle tudta meg Halima. Azt mondta a cigány, hogy úgy mentek be abba a házba, mint akik tudják a pontos címet. A nagybátyám azzal próbálta vigasztalni, hogy ez lehetetlen, mert nem volt ráírva a házra, hogy itt bosnyákok laknak, és hogy egy cigánynak sosem szabad hinni. Halima látszólag beletörődött a történtekbe. Amikor összejöttünk a következő évfordulóra vagy születésnapra, bágyadtan ismételgette, amit Goran bácsi mondott. Megtapogattuk a pocakját, és kérdezősködtünk az állapota felől. Mindenre válaszolt, de csak úgy, mint aki nem aludta ki magát. Egy ideig még próbált úgy tenni, mintha lett volna értelme az életének, aztán meghalt.
És?
Nincs és. Nincs semmi. Nem találtak a kezében ketyegő bombát, se titkos naplót. Csak úgy meghalt. A méhében a hét hónapos magzattal.
A második világháború után alig maradt valami a nagyszüleim házából, úgyhogy el kellett költözniük. Apám ekkor olyan kétéves lehetett. A lakás szinte teljesen üres volt. Egy üres jégszekrény, három üres gyomor, ezt mondták mindig. Ja, és a könyvespolc, amelyen mindössze egy Marx-kötet volt. Nagyanyám sosem olvasott, minek is tette volna?, dolgozott a boltban, de megtetszett neki a piros borító. Abból mesélt apámnak esténként. Így esett meg, hogy amíg más gyerekek tündérekről és királyfikról hallgatnak történeteket, az én apám a Kommunista kiáltványra aludt el esténként. Nagymama szerint tényleg olyan volt, mint egy mese. A két bors ökröcske egy igazságos világban, amelyet ők irányítanak, a dolgozó ökrök. Nagyanyám úgy nevezte, új vallás. Apám is kommunista volt, amíg meg nem kattant. Imádta a ruszkikat, és azt hiszem, még a forradalom előtti kort is, a cárokat meg minden.
Mira itt szünetet tartott a történetében, elgondolkodva nézett lefelé. A kispárna csücskével játszott. A magyaroknak volt cárevicsük?
Nem, de mindent elkövetünk, hogy legyen.
Nem értette a poént. Ugyanazzal az elgondolkodó arckifejezéssel folytatta.
Nálunk van egy mondás: az oroszokkal együtt háromszázmillióan vagyunk. András elhúzta a száját, jópofa. Jegyzeteire nézett. Ide valamit a ruszki–szerb kapcsolatokról. Nem biztos. Anyukádról is van valamilyen sztorid?
A lány még mindig a párnát birizgálta. Két ujja közé vette a csücskét, megint, megint. Annyi idő telt el, hogy András azt hitte, nem hallotta. Éppen újra meg akarta kérdezni, amikor Mira némán megrázta fejét.
