Csaknem meghiúsul a találkozónk, Fábián Tamást reggel hívták hivatalos ügyben – éppen a felesége halálával kapcsolatban. Az ilyen találkozók hosszú órákig tartanak – mondja. Kora délután érünk a hajdúszoboszlói házhoz, akkor még nincs otthon. A szemben lévő porta ablakából idős néni méreget minket, majd akcióba lendül és kikérdez, pontosan mit is akarunk. Kiderül, ő Tamás nagymamája, ahogy az unoka hívja: a ház biztonsági kamerája. Aztán befut Tamás is.
– Jó híreket kapott a rendőrségen?
– Nem igazán. Több mint három év telt el, de még mindig nem látom a végét. (Fábián Tamás felesége – ahogy ő becézte, Letti – 2017 decemberében néhány órával a szülés után meghalt. Az orvosok szerint HELLP-szindróma – súlyos vérzéses szövődmény – lépett fel, Tamás biztos az orvosi mulasztásban.)
– Azt szeretné, hogy kimondják: az orvosok hibáztak?
– Igen. Ebben egészen biztos vagyok. Lettit a 32. héten befektették a kórházba, mindenféle problémája volt már. Pecsételő vérzés, magas vérnyomás és más egyéb. A tünetek nem múltak, egy hétig vizsgálgatták, de mindig azt mondták: addig jó a gyerekeknek, amíg bent vannak. 33 hetes volt, amikor egyik pillanatról a másikra úgy döntöttek, megcsászározzák. December 15-e volt. Rohantam a kórházba, Letti már a szülőszobán feküdt, sárga volt az arca, és voltak furcsa megszólalásai, félrebeszélt. 15 órakor kezdődött a műtét, végig mellette voltam, minden rendben ment – még látta Lénát, Mirát és Milánt. Utána viszont egyre rosszabbul lett. Vért kellett adni neki, kezdett összeesni a keringése. 21.30-kor közölték, hogy meghalt. (Tamásék két évig próbálkoztak a családalapítással, majd 3 év vizsgálat és kezelés következett, végül lombikprogrammal lett Letti állapotos.)
Egy hónapig voltak az intenzíven a gyerekek, mindennap visszajártam hozzájuk. Gondolhatja, milyen volt bemenni abba az épületbe, ahol a feleségem meghalt. Amikor a csecsemőosztályra kerültek, oda befekhettem volna velük, de mondtam, hogy én aztán biztosan nem.
– Miért?
– Hogy mehettem volna férfiként egy olyan szobába, ahol terhes meg szoptatós anyák vannak? Meg a temetést is intéznem kellett. Anyósom volt velük bent egy hetet, végül két hónap múlva hazaköltöztünk az albérletbe. Ott laktunk három hónapig.
– Volt segítsége?
– A legelejétől édesanyám, nagymamám, anyósom, apósom segített. 30 évesen egyik pillanatról a másikra kellett felnőnöm.
– Mikor érezte, hogy egy család lettek?
– Úgy már soha nem lesz, ahogy én a családunkat gondoltam. Az anyám, nagymamám, anyósom nem a párom, hiába vannak mellettünk. Lettivel beszéltem meg mindent, azt is, ami a többieknek nem tetszett. Volt, ami neki sem, vitatkoztunk is eleget, de a dühét soha nem mutatta mások előtt. Édesanyám egyedül nevelt, nem könnyű a természetem, ezt elismerem. Amikor 5 év próbálkozás után Léna megszületett, őt emelték ki először, elsírtam magam. Akkor éreztem igazán, hogy végre összejött minden. Aztán Letti meghalt. Anya azt mondta nekem, akkor sem lesz jobb, ha egyedül maradok, és akkor sem, ha együtt vagyunk velük.
(Tamás és a gyerekek jelenleg Tamás édesanyjával és nagymamájával élnek együtt. Nagy váltás előtt állnak, két hét múlva négyesben beköltöznek az új házba. Nem kell messzire utazni, épp egymással szemben áll a két épület. Addig is ovi után mindennap átjönnek az új otthonukba, ahol már csak az utolsó simítások vannak hátra. A bútorokat hamarosan áthordják, kész az új konyhaszekrény is. Az emeleti és a földszinti fürdőszoba olyan, mint egy szállodában, a különleges mosdókagylók egyedi tervezésű szekrényben állnak. A nappali és a konyha mennyezetéről gipszkartonnal formázott világítás ad hangulatot a térnek. Az udvaron a még félénk Zsiga, a kölyök törpetacskó várja, hogy a család teljes jogú tagja legyen.)
– Továbbra is számít a nagyszülők segítségére?
– Persze. Kamionos vagyok, de nem hetekre tűnök el, reggel megyek, este jövök. Az oviba persze nem biztos, hogy odaérek. Mami most levette a terhet a vállamról, ő főz, anyu meg mos. Aztán meglátjuk. Korábban szakács voltam, én is elkészítek bármilyen ételt.
– A gyerekek tudják, hogy mi történt?
– Természetesen. Egyévesek voltak, amikor elmondtam nekik mindent. Jó, persze úgy, hogy ők is megértsék. Mondtam nekik, hogy anya angyalka lett, a mennyben lakik, de szeret és figyel minket. Ha a temető mellett elmegyünk, akkor megmutatom, hogy anya itt van. Van, aki hisz a spirituális dolgokban, van, aki nem. Velünk nagyon furcsa dolgok történnek. Szerintem Letti figyel minket, fogja a kezem. De a gyerekeknek is vannak olyan megnyilvánulásai, amit nem lehet mással magyarázni.
– Mond példát?
– Nem egyszer, nem kétszer mondták, például fürdés után, amikor töröltem őket, hogy ott van anya.
– Tudja pótolni az anyukájukat?
– Nem. Nem tudok anya lenni. Férfi vagyok.
– Mégis, miben nem tudja?
– Semmiben.
– Miben kellene?
– Mindenben. Én olyan férfi vagyok, úgy gondolkodom, hogy amit megkeresek, az a családé. Családfenntartó vagyok. Nem tudom ezt a nyünyükézést. Alkalmatlan vagyok rá. Szeretem ölelgetni őket, de a gyere ide, kiscicám, angyalom, az nem az én stílusom.
– Gondolt arra, hogy majd egyszer valakivel újra összeköti az életét? Aki pótolhatja a gyerekek anyukáját?
– Eljátszottam a gondolattal, voltak próbálkozásaim is. Emiatt egyébként nagyon sokan meg is szóltak. Mert igen, jó lenne valakivel együtt élni. Csakhogy egy huszonéves fiatal még bulizni akar, barátokkal kertipartizni. Ha korombelivel akarnék összejönni, akkor ő gyereket szeretne. Nekem van három, esetleg neki is egy-kettő. Akkor ki melyiket neveli? De a legfontosabb, hogyan szereti az enyémeket? Nem tehetem ki a sajátjaimat annak, hogy nem szeretik őket százszázalékosan.
Az is visszatartó erő a nőknél, hogy én kamionozok. Volt már olyan, hogy megkérdezték tőlem, ha én elmegyek, akkor egyedül nevelje a három gyerekemet? Ha ez kérdés, akkor nincs miről beszélnünk. Én csomagban vagyok a gyerekeimmel. Az nem fordulhat elő, hogy csak én kellek egy nőnek. Kizárt, hogy jól meglegyek valakivel, aki a gyerekeimet nem akarja, vagy akit a gyerekek nem fogadnak el. Akkor inkább egyedül maradok. Nem Lettit keresem másban, hanem azt, aki ezt a helyzetet elfogadja. Ha egyszer megtalálom, nagyon megbecsülöm. De rossz tapasztalataim vannak, megfogadtam, hogy egyelőre nem is ismerkedek tovább. Elég volt.
– Vannak ovis összejövetelek, barátkoznak a gyerekek?
– Nincsenek, és nem is lesznek. Nincs bratyizás. Az oviban eljátszanak másokkal, de ahogy átlépjük a küszöböt, megszűnt ez a világ. Az óvónők sem beszélgetnek velünk, szülőkkel, és mi sem barátkozunk.
– Jöhetnének az ovis barátok?
– Jöhetnének, de nem akarnak. Félnek a gyerekeimtől meg ettől a helyzettől. Úgy vannak elkönyvelve, hogy ők a hármas ikrek. Nem Milán, Léna, Mira, hanem a „hármas ikrek”. Reggel, amikor megérkezünk, nyílik az ajtó, már kiabálnak is a gyerekek vagy az óvónő: megjöttek a hármas ikrek. De ez van az orvosi rendelőben is.
– Ez rossz?
– Miért nem lehet azt mondani, hogy itt vannak a gyerekek, vagy egyenként, a nevükön szólítani őket? A barátok is elmaradtak tőlünk, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. A legnagyobb segítséget a Tündérkör Alapítványtól kaptam, pedig nem is ismertem őket. Amikor a vezetője, Tóth Ferenc meghallotta, hogy mi történt, felhívott. Pénzgyűjtést, koncertet szervezett, kaptunk rengeteg ruhát is. De persze emiatt is sokan nekem estek, kérdőre vontak, hova tettem a pénzt. Hát itt van, tessék. (Mutat körbe.)
– A felesége volt a diplomata, aki elhárította a konfliktusokat?
– Persze. Ő precíz volt, mindenkihez volt egy kedves szava. Nem is tudott másképp beszélni, csak kedvesen.
– Akadt olyan helyzet, amire lobbanékonyan reagált volna, de eszébe jutott, mit mondana Letti?
– Volt, van és lesz is. A gyerekek hárman vannak. Cukorborsók meg minden, de határozottság kell velük. Nem hiszi el senki, hogy amikor elindulunk valahova, itt megy előttem mind a három. A kutya mellettem, ők előttem. Egy nyikkjuk sincs. Anyám meg úgy jön haza a boltból, hogy soha többet nem viszi mind a hármat magával. Tudják ám, hogy kivel mit lehet. A mamával mindent és bármit. Velem nem. Mondtam már, szeretem őket, tűzbe mennék értük, de nem üngyürübüngyürözöm őket.
– Anyák napja után vagyunk egy nappal.
– Nem tartottuk meg. Nem akarok erre gondolni, mentálisan túl kell élni. Azt akarom, hogy a gyerekek tudják, Ili mama vagy Ica mama nem az anya. Nekik ottalvós buli volt az anyósomnál, én meg kimentem a temetőbe.
– A közösségi oldalán, az egyik fotón Milánt öleli, talán egy kamionban ülnek, és valami olyasmit írt alá, hogy minden szülő életében eljön a pillanat, amikor büszke lehet a gyerekére, ez most jött el. Mi történt?
– Az a kétéves gyerek tudta, hogy kell a kamionomat sebességbe tenni, elfordítani a kulcsot. Ez csak úgy lehet, hogy az anyja vezette a kezét. Letti akkor ott volt.
– Segít a mindennapokban, hogy úgy érzi, Letti is ott van?
– Nem úgy érzem, hanem tudom, hogy velünk van. A kamionomra is ez van írva: Lettike néni. Nekem ez a becenevem. Ha találkozunk a kollégákkal, nem is a nevemen szólítanak, hanem így. Úgy érzem, ezzel meghagytam belőle valamit magamnak, és főleg a gyerekeknek.
A negyedik a mamáé lesz
Tamás a gyerekekért készülődik az oviba, de előtte az udvaron töltőre teszi a piros autót. Ez a kicsik kedvenc játéka. Figyelmeztet minket, hogy Léna, Mira és Milán nem szereti az idegeneket, biztosan nem beszélgetnek majd velünk, és fotózni is képtelenség lesz őket. Nem így lett.
Tíz perc múlva, amikor megérkeztek és a garázsban kipattantak a kocsiból, Milán átrohant a házon, és már ül is a kisautóba. Léna mászik be mellé, Mira pedig türelmesen várakozik a teraszajtóban. Ő nem utas, hanem vezető akar lenni. Szigorú szabály szerint váltanak, egy teljes kört mehet az udvaron Milán, utána jön a csere. Léna a legkisebb. Törékeny, pici lány. Neki elég volt egy kör Milánnal. Mira az édesanyja hasonmása, Milán – Tamás szerint – hatszor olyan rossz, mint ő volt. „Van, amikor egymással játszanak, most a mancsőrjáratos a kedvencük, máskor mindenki mást csinál. Milán imád velem jönni kamionozni. Léna a lányos, Mira szereti az autókat is. De babázni nem nagyon szoktak.”
Mira és Milán autóznak, néha a kerítésnek is nekimennek – csak, hogy próbára tegyék apa türelmét. Léna egy virágot talált a nappaliban, egy elszáradt pitypang volt az asztalon. „Gyere, nézd, virág” – mutatja. Megbeszéljük, hogy sárga a színe, de egy kicsit elszáradt. Aztán a szobáját szeretné megmutatni. Szalad a lépcsőn az emeletre, a hófehér oldalfalat már apró szürke kéznyomok díszítik. Fönt négy szoba van, és egyértelmű, ki hol rendezkedik be. Mutatja, melyik az ő szobája, hol lesz a kiságya, hova teszi majd a játékait. Az egész emelet a gyerekek birodalma, ott majd csak ők laknak. Külön fürdőszobát is kaptak. A negyedik szoba lesz a ruhatároló. Legalábbis Tamás így gondolja.
„Ezt még Lettivel terveztük meg, de a sok engedélyeztetés miatt csak most sikerült befejezni. Én csempéztem, parkettáztam. Amit tudok, megcsinálok” – mutat körbe Tamás.
Közben a piros autó lemerült, ezt Milán hangos sírással hozza mindenki tudomására. Lemegyünk hozzá, de nem is kell vigasztalni, mert most ő akarja megmutatni a szobáját. Kézen fogott, és már megyünk is szobanézőbe. Büszke, hogy az övé lesz a legnagyobb, és nézzem csak meg, hogy neki erkélye is van. A negyedik szoba – amit Tamás gardróbnak tervezett – a mamáé lesz – mondja büszkén. Későre jár, készülődnek a mamához vacsorázni. Aztán majd megsétáltatják Zsiga kutyát apával. Mira és Milán egy ötöst csap a tenyerünkbe, Léna kislányosan, fejét a vállára hajtva integet.
