A faluban (nagyközség), ahol a tavasz és a nyár jó részét töltötte, ahol humort meg mindenfélét próbál írni több évtizede két kertészkedés – fűnyírás, ágvágás, locsolás - között, hétvégeken az idős, meg kevésbé koros apró asszonyok és férfiak kiülnek kertjük kapuja elé, és frissen szedett gyümölcseiket – epret, málnát, barackot – kínálják az arra elhaladó utasoknak. Olyat még soha nem látott, hogy bárki megállt volna a kocsijával mondjuk egy tálca szamócát venni, pedig jóval olcsóbban adják, mint a közeli piacon.
- Vajon megéri-e? – tűnődött, látva a napernyők védelmében szikkadó háztáji árusokat. – Milyen érzés lehet naphosszat kint ülni az úttest mellett, szemlélni az átmenő forgalmat (a következő község felkapott üdülőhely volt halastóval és stranddal), s várni, míg valakire rá lehet sózni egy előre kimért adagot?
Elhatározta, hogy ő is kipróbálja. De mert kertje távolabb volt a főúttól, különben is alig volt valami termése, sajátos elméje sajátos gondolatra ösztökélte. Beautózott a közeli CBA-ba (s mert ellenkező irányból ment, ABC-nek tudta olvasni – mondom, sajátos elméje volt), és vásárolt egy karton banánt. Jó pár kilót. Köztudott: a banános dobozok kétoldalt emberi kézhez kompatibilis lyukkal, azaz fogantyúval készülnek, fájós derekának szinte meg se kottyant kivinni a kocsiig.
Jól felkészült az árusításra. Ott állította fel napernyőjét, ahol valaha az utcai nyomós (Norton) kút volt, amit a vízárak bevezetése és a vízművek privatizálása után eltüntettek. Kis kempingasztal is volt a kocsi csomagtartójában, szétnyitotta, ráhelyezte az árut. Még egy táblát is firkált kartondarabra: HÁZI BANÁN. 300 Ft/kiló. Kirakta a konyhai mérleget, kitárázta. Ezután leült a kempingszékre, fejére húzta a nyári kalapját, és bűvölte az előtte elsuhanó autókat.
Nem álltak meg, ahogy a többi kistermelő előtt sem.
Kicsit már égette az arcát a kora déli nap, most értette igazán a ráncos nagyapákat és cserzett bőrű nagymamákat, minek vannak kitéve a fullasztó melegben, néhány nyomorúságos forint jövedelem-kiegészítésért. Ha úgy vesszük – tűnődött -, ráfizetnek. Hiszen a kerti munka, a fák ápolása a mindenféle növényvédő-szerekkel, szerszámokkal, jóval többe van, mint amennyit elkérhetnek egy doboz málnáért, eperért. És a hajlongás, a szedés, a türelem…
Ő is drágábban vette a banánt, mint amennyiért most kínálta. De hát ő csak játszott, ő csak kíváncsi volt.
Megtörölte verejtékező homlokát.
Most végre megállt egy Suzuki Swift. Vezetője óvatosan rögzítette a kocsit, és kiszállt. Nagydarab, bozontos szemöldökű férfi volt, ujjatlan zöld trikóban. És lám, közeledett. Kíváncsian.
- Jó napot! Saját termés?
- Igen, persze.
- Hogy adja?
- Kiírtam. Háromszáz.
- Kilója?
- Persze. Mit gondolt?
A vevő felhúzta a vállát.
- Semmit… Csak úgy jött.
- Kéri?
- Jó, adjon egy kilót!
Gondosan lemérte, persze nem jött ki kereken.
- Egytizenöt. Maradhat?
- Maradhat. Tudja, mit? Azt a szélsőt adja ide, legalább megkóstolom.
Letörte a legszélső banánt, átnyújtotta. A nagydarab gondosan lehúzta a héjat, és beleharapott a gyümölcsbe. Csócsálta, forgatta a szájában egy darabig, s hümmögött hozzá.
- Hogy ízlik?
- Hát… kicsit savanyú.
- Savanyú? - csodálkozott. – Mihez képest?
- Az enyémhez képest. Az sokkal édesebb.
- Ön banánt termeszt? Hol?
A vevő kicsit felvonta bozontos szemöldökét:
- Ott - mutatott fel a domboldalra. - Ott fönt a tetőnél… Na, viszlát!
- Viszlát – mondta bambán, és míg vevője visszaült rozoga kocsijába, arra gondolt, hogy lám csak, a globális felmelegedés már ideért, és ő eddig észre se vette.
