Előfizetés

Citromízű banán

Köves József
Publikálás dátuma
2021.05.08. 17:17

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
A faluban (nagyközség), ahol a tavasz és a nyár jó részét töltötte, ahol humort meg mindenfélét próbál írni több évtizede két kertészkedés – fűnyírás, ágvágás, locsolás - között, hétvégeken az idős, meg kevésbé koros apró asszonyok és férfiak kiülnek kertjük kapuja elé, és frissen szedett gyümölcseiket – epret, málnát, barackot – kínálják az arra elhaladó utasoknak. Olyat még soha nem látott, hogy bárki megállt volna a kocsijával mondjuk egy tálca szamócát venni, pedig jóval olcsóbban adják, mint a közeli piacon. 
- Vajon megéri-e? – tűnődött, látva a napernyők védelmében szikkadó háztáji árusokat. – Milyen érzés lehet naphosszat kint ülni az úttest mellett, szemlélni az átmenő forgalmat (a következő község felkapott üdülőhely volt halastóval és stranddal), s várni, míg valakire rá lehet sózni egy előre kimért adagot? 
Elhatározta, hogy ő is kipróbálja. De mert kertje távolabb volt a főúttól, különben is alig volt valami termése, sajátos elméje sajátos gondolatra ösztökélte. Beautózott a közeli CBA-ba (s mert ellenkező irányból ment, ABC-nek tudta olvasni – mondom, sajátos elméje volt), és vásárolt egy karton banánt. Jó pár kilót. Köztudott: a banános dobozok kétoldalt emberi kézhez kompatibilis lyukkal, azaz fogantyúval készülnek, fájós derekának szinte meg se kottyant kivinni a kocsiig.
Jól felkészült az árusításra. Ott állította fel napernyőjét, ahol valaha az utcai nyomós (Norton) kút volt, amit a vízárak bevezetése és a vízművek privatizálása után eltüntettek. Kis kempingasztal is volt a kocsi csomagtartójában, szétnyitotta, ráhelyezte az árut. Még egy táblát is firkált kartondarabra: HÁZI BANÁN. 300 Ft/kiló. Kirakta a konyhai mérleget, kitárázta. Ezután leült a kempingszékre, fejére húzta a nyári kalapját, és bűvölte az előtte elsuhanó autókat.
Nem álltak meg, ahogy a többi kistermelő előtt sem.
Kicsit már égette az arcát a kora déli nap, most értette igazán a ráncos nagyapákat és cserzett bőrű nagymamákat, minek vannak kitéve a fullasztó melegben, néhány nyomorúságos forint jövedelem-kiegészítésért. Ha úgy vesszük – tűnődött -, ráfizetnek. Hiszen a kerti munka, a fák ápolása a mindenféle növényvédő-szerekkel, szerszámokkal, jóval többe van, mint amennyit elkérhetnek egy doboz málnáért, eperért. És a hajlongás, a szedés, a türelem… 
Ő is drágábban vette a banánt, mint amennyiért most kínálta. De hát ő csak játszott, ő csak kíváncsi volt.
Megtörölte verejtékező homlokát.
Most végre megállt egy Suzuki Swift. Vezetője óvatosan rögzítette a kocsit, és kiszállt. Nagydarab, bozontos szemöldökű férfi volt, ujjatlan zöld trikóban. És lám, közeledett. Kíváncsian.
- Jó napot! Saját termés?
- Igen, persze.
- Hogy adja?
- Kiírtam. Háromszáz.
- Kilója?
- Persze. Mit gondolt? A vevő felhúzta a vállát. - Semmit… Csak úgy jött. - Kéri? - Jó, adjon egy kilót! Gondosan lemérte, persze nem jött ki kereken. - Egytizenöt. Maradhat? - Maradhat. Tudja, mit? Azt a szélsőt adja ide, legalább megkóstolom.
Letörte a legszélső banánt, átnyújtotta. A nagydarab gondosan lehúzta a héjat, és beleharapott a gyümölcsbe. Csócsálta, forgatta a szájában egy darabig, s hümmögött hozzá.
- Hogy ízlik?
- Hát… kicsit savanyú.
- Savanyú? - csodálkozott.  – Mihez képest?
- Az enyémhez képest. Az sokkal édesebb.
- Ön banánt termeszt? Hol?
A vevő kicsit felvonta bozontos szemöldökét: - Ott - mutatott fel a domboldalra. - Ott fönt a tetőnél… Na, viszlát! - Viszlát – mondta bambán, és míg vevője visszaült rozoga kocsijába, arra gondolt, hogy lám csak, a globális felmelegedés már ideért, és ő eddig észre se vette.

Bécsi tulipán

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.05.08. 16:16

Fotó: Shutterstock
Mostanában sokszor eszembe jut az ismert vicc a székelyről, akinek folyton azt bizonygatták, hogy mennyire fontos az idegen nyelv ismerete. Aztán egy napon találkozik egy némettel a falu határában, aki útba igazítást kér tőle, természetesen eredménytelenül. Mire a székely büszkén fordul a feleségéhez: Látod anyjuk, ez tudott nyelvet, oszt mit ért vele? Én persze sokat érnék a némettel Bécs belvárosában, de eddig csak pár szóig és a köszönésig jutottam. A nyelvórákról ismert Guten Tag-ot kevesen használják, helyette a Grüss Gott megy inkább, meg a fiatalok körében a Tschüss, ezekig már el sem jutottam a tanárommal, mindezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor már meguntam a nemzetközi, ám némiképp lekezelő Helló-t. Sokkal idegenebb nekem a német környezet, mint volt a spanyol, az olasz és a francia. A román és az angol alig ad kapaszkodót, úgy böngészem a liftben kifüggesztett, nyilván közérdekű közleményt, mintha III. Ramszesz hívna teára agyagtáblán. Persze elkezdtem én is a németórákat, ám a jelenlegi leterheltségem mellett egyszerűen be kellett látnom, hogy kidobott pénz. Egy nyelv elsajátítása nem egyszerű ügy, ha minden jól megy, akkor egy életre szól. És sok küszködés, rossz randevúk és munkás órák kellenek ahhoz, hogy a kapcsolat kiviruljon. Virágot kell vinni, udvarolni, figyelni a mélyebb rezdülésekre, ráérezni a nyelvben rejlő világlátásra, a der-die-das fondorlataira, ehhez pedig ezer ember kell. A nyelv, ahogy a nők is, nem tolerálják a slendriánságot, a felületességet, a hazudozást. Vagy megtanulta az ember az új szavakat, vagy nem, és akkor megint jön a nyelvpótló mutogatás. Eddig nem nagyon zavart, hogy nem értem, mi történik körülöttem, és egy kicsit mindig meglepetés, hogy milyen ízű fagyit veszek a cukrászdában. De most már szeretném felszámolni a diszkrét távolságot. Történt a minap, hogy a ház udvarán Dusi és én összefutottunk két idősebb nénivel. Az egyik a mi lépcsőházunkból, a másik a szemköztiből érkezett, grüssgottoztunk bőszen, aztán az egyik hölgy kérdett valamit. Dusi segítségével, aki már több szót tud mint én, meg az aktivitys múltammal, illetve néhány áthidaló angol kifejezéssel előadtam egy performance-ot, hogy itt lakunk, nagyon tetszik Bécs, mindennel meg vagyunk elégedve. A néni úgy vonta össze a szemöldökét, ahogy a budai úrinők, ha valaki nem hallott a halkésről, és kissé szigorúan felelt valamit. Erre a szemközti hölgy is bekapcsolódott, és ketten kerepelő, a méltatlankodástól a bólogatásig ívelő párbeszédbe kezdtek, elég sok indulattal, miközben többször pillantottak ránk. Nem akartam rosszra gondolni. Hogy mondjuk, láttak már magyart, büdös volt és csóró, és nagyon kell vigyázni rájuk, mert amikor elköltöznek, viszik magukkal az eszcájgot, de még arra sem, hogy a bevándorláspolitikát vitatják meg, ha már így adódott, Soros osztrák megfelelőjét keverve kötőszavakként a beszédbe. Inkább arra, hogy talán valami ősi sérelem bukott most felszínre, a mi lakásunk korábbi bérlői tették rossz helyre húsz éve a biciklit, vagy részegen leverték a muskátlikat, s nekünk most hetedíziglen kell felelnünk ezért. Netán azt magyarázták, ha találkozunk velük, adjuk át, hogy még mindig nem ásták el a csatabárdot. Aztán megérkezett a nejem is, aki a leginkább ért németül, ő is megpróbált bekapcsolódni, mire a nők még hevesebben kezdtek trécselni, a nejem teljesen tanácstalanul állt mellettük. Amikor végül feladtuk, és elindultunk a dolgunkra, még akkor is hallottuk magunk mögött, hogy bár kisebb lendülettel, de folyik tovább a purparlé. És még azt vettem észre magamon, hogy eltűnt rólam a mogorva pesti savanyú arckifejezés (tessék csak nézelődni egy zsúfolt BKV-járaton), mosollyal, biztató gesztusokkal próbálom egyrészt elkendőzni az idegenségemet, másrészt lekenyerezni a velem szemben álló bennszülöttet. Ami nem könnyű, mert az esetek többségében maszk van rajtam, így hát a szemem ráncaival próbálok ilyenkor kommunikálni, illetve megérteni a maszkon átpréselt angol és német szavakat. De legalább jóindulatú hülyének néznek. A néniken kívül egyébként mindenki barátságos, már úgy értve, hogy láttak már idegent, és nem feltétlenül gyűlölték meg. A soknyelvűség egyébként szerves része a városnak. A minap is, amikor lakást kerestünk nem messze Dusi iskolájától, egy Lyonból származó fiatal nő mutatta meg a lakást, akinek bécsi a férje, a korábbi bérlője, Igor pedig lelkesen, orosz akcentussal ecsetelte a kilátást. Annyi náció gyűlt össze hirtelen ezen a pár négyzetméteren, amennyi korábban elég lett volna egy világháborúhoz. Ilyenkor jut eszembe, hogy pandémia ide, klímakatasztrófa oda, bizonyos szempontból mégis kivételes korban élünk. Legalább mi, európaiak abbahagytuk egymás gyepálását, lassan nyolcvan éve nem tört ki nagyobb háború a kontinensen, se száz-, se harmincéves, se pár hónapos. Persze futjuk ma is a szokásos köröket, de mintha az öldöklősdit abbahagytuk volna. Az idegen, a másik jelenléte valahogy beépült az életünkbe. Nem magától értetődően ellenség. Talán ideje lenne venni egy csokor tulipánt a morcos néniknek.

Tamás Ervin: Alvadt struktúrák – újratöltve

Tamás Ervin
Publikálás dátuma
2021.05.08. 13:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Megkezdődött! – hív föl ismerősöm a minap azzal a hírrel, hogy egy kisvasút építési-felújítási munkálatainál egymás ellen versenyzett Mészáros Lőrinc öccse, veje és Szijjártó Péter édesapjának egykori cége.
Megkezdődött! – hív föl ismerősöm a minap azzal a hírrel, hogy egy kisvasút építési-felújítási munkálatainál egymás ellen versenyzett Mészáros Lőrinc öccse, veje és Szijjártó Péter édesapjának egykori cége. Nem sokkal később izgatottan újra telefonál, hogy a Mészáros-vő ismét ringbe lépett, most apósával „csap össze” megpályázva a zalai tesztpálya irodai szárnyának átalakítását. Szerinte ez lehet a nyitánya annak a harcnak, amelyet a gazdaság kivételezett szereplői vívnak majd egymással. Így válik tehát kátyúsabbá a kliensek kitaposott útja a sima tendernyerésekhez, állami megbízásokhoz.
„Egymásnak esnek” – vizionálja a kolléga, s ez össze fogja borzolni a kialakult viszonyokat, a viták, helyezkedések, érdekütközések pedig szükségszerűen újabb és újabb konfliktust generálnak, ami nyilvánosságot kapva előbb-utóbb megroggyantja a birodalmat. Holott nincs másról szó, mint arról, hogy a javak megszerzése rendszert alkot és mostanra olyan fázisba érkezett, amikor a néhány kulcsszereplő birtokába egyre-másra bepottyanó cégeket lehetetlen kikerülni, mert egész ágazatokban váltak meghatározókká, így természetes, hogy adott esetben egymással is szembekerülnek. Hogy ezek az afférok mélyek-e, vagy felülről moderáltak, esetleg a rokonok, ismerősök különtermek bizalmas zártságában játsszák le a meccseket, osztják el a munkákat, arról keveset tudni. Arról is csak sejtéseink vannak, hogy néhány delikvens túlzott ambíciója, falánksága, netán alkalmatlansága miatt kerül-e ki a brancsból – ám úgy tűnik, hogy a körforgásba, valamivel távolabb ugyan a mogulok centrumától, zömük visszakapaszkodik.
Mindenesetre a tulajdonosi, testületi, vezetői helycserék az érdekeltségek robbanásszerű növekedésével párhuzamosan egyre szövevényesebbek, koreográfiájuk a kívülálló számára nehezen követhető. A bennfentesek azonban nyilván olvasnak a gyakori ki- és beszállásokból, kádercserékből, amelyeket már nem csupán a vagyonfelosztás fortélyai vezérelnek, hanem a működés racionálisabbá tétele is. Mert az óriásira hízott, egész ágazatokat, szférákat beborító birodalmak irányításához nem mellőzhető a szakértelem, a szervezői készség, azaz a súlyponti pozíciók betöltésénél az engedelmesség, a szolgálatkészség és az alázatos mosoly már kevés – előmenetelre, vagyonra áhítozó profik serege csatlakozik a preferált stábokhoz. Mert igaz ugyan, hogy a bundázott meccsek sora elpuhíthatja a klientúrát, a verseny krónikus mellőzése irgalmatlan vereségekkel végződhet, de egy ekkora rendszer előnye birtokában sem tudja és szerintem már nem is akarja teljességgel kiküszöbölni a piaci tendenciákat. A hatalom által helyzetbe hozott csapatok az állam „áldott” juttatásaival élve, netán túlszámlázva nyernek, de ilyen volumennél kikerülhetetlen a teljesítmény csakúgy, mint a konkurencia. Lám, akár körön belül is. A privilégiumok legfőbb elosztója bizonyos esetekben él is ezzel, mert így kijelölheti, vagy újrarajzolhatja a határokat, változtathat a korábban betáplált győztesek névsorán. Több mint tíz év után sokan csak most veszik döbbenten tudomásul, hogy a kormányzó pártok a nevükre íratták az országot. Utólag pontosan regisztrálhatóak azok az állomások, amelyeken csak átmenetileg vesztegelt az impérium vonata – az utazóközönség ilyenkor újra és újra megkönnyebbülten sóhajthatott: nincs tovább, ez a végállomás. Holott a Fidesz az átkosból örökölt „alvadt struktúrák” szétroppantásával első kormányzati ciklusa végeztével sem volt elégedett, választási veresége egyik okaként emlegette, hogy nem eléggé sikerült átszerkeszteni a telefonkönyveket, kibillenteni privilegizált helyzetéből a „múlt komisszárjaiból” verbuválódott gazdasági elitet. Egyik elemzőjük 2010 után egyenesen odáig ment, hogy a korrupciót a párt politikájának lényeges elemé emelte, ami az új, nemzeti tőkésosztály megszületését segíti elő. A végrehajtás azonban egy meglehetősen vegyes összetételű társaságot verbuvált, amelyben a „nemzeti” zömmel kebelbelit, vagy olyan betagozódott vállalkozót takar, aki alkalmazkodik a játékszabályokhoz – miközben az ellenzék gazdasági hátországa megritkult, az erőforrások elosztása egyre aránytalanabbá vált. A VIP-páholyok pénzemberei, a hajdani magyar rendekkel ellentétben, a vér és a veríték mellé készségesen beszolgáltatják a zabot is – mégpedig akkor, annyit és oda, ami a parancsban áll, az állam erőforrásaival gyakran együtt mozdulva, lendületet részben a közpénzekből nyerve. A gazdaság főszereplői mára alkalmazotti viszonyba kerültek a politikával. A száműzni akart „alvadt struktúrák” helyébe egy újabb masszív, „alvadt struktúra” lépett.
Orbán Viktor és Garancsi István a VIP-páholyban Felcsúton.
Fotó: Népszava
Az önkényes döntések tömege, a visszásságokkal szembeni elégedetlenség mégsem ásta alá az ország stabilitását, ráadásul a külföldi tőkét a kormány szóban ugyan bírálta, tettekben nagyon is premizálta – szó sem volt szakításról, menekülésről. Orbán Viktor a gyakorlatban megmutatta Európának, hogy a vörös vonal átlépésének emlegetése humbug, s bár mára sikamlósabbá vált helyzete, a vonal mindig valamivel odébb kerül. Idehaza a módszeresen kiszárított és az egymással szembeni pozícióharcban megfáradt ellenzéki pártok fellépései kevés sikerrel jártak, a civil szféra pedig sokáig inkább szabadulni akart zászlóiktól. 2018-ban Hódmezővásárhelyen Márki-Zay Péter váratlan győzelme, a következő évben az önkormányzati választás eredménye, majd a tavalyi SZFE-megmozdulás imponáló akciósorozata viszont a közvélemény-kutatások nagyjából változatlan trendje ellenére jelezhette a hatalomnak, hogy romlik a közhangulat. Ez szokás szerint még elszántabbá tette a csapatkapitányt, aki embereivel (részben a járványt is kihasználva) egyre ormótlanabbul annektál, igyekszik visszafordíthatatlanná tenni művét. A vele szemben összekapaszkodó alakulatok éppen e felismerésnek köszönhetik, hogy talán nehezebben kikezdhetők, mint eddig, és egyelőre képesek kivédeni a szervezeti-személyi villongásokat, az eltérő világlátás programalkotást érintő nehézségeit, s legfőképpen a pénzben, eszközökben, hálózatban megmutatkozó halmozottan hátrányos helyzetüket. Téves illúzióikat rég eltemették, az elvtelen alkuk, piti árulások pedig minden eddiginél sebesebben lelepleződhetnek, mert a lerohanás tempója is gyorsul, újabb és gorombább szakaszához érkezett. Az Orbán-éra hódítása most a vagyonátjátszás komplexebb járulékaival egy önképére formált Magyarországot akar a választások eredményétől függetlenül gyámság alá helyezni. Emlékezhetünk: 2014-ben az Magyar Nemzeti Bank hat alapítványt hozott létre, s 260 milliárd forintot juttatott számukra a pénzintézet devizatartalékainak (és árfolyamnyereségének) forintra váltásából. Ez akkoriban kivágta a biztosítékot, mégis előképe annak, ami most történik. Schiffer András szerint Orbán „saját mélyállamot épít a külföldi hálózatokkal összefonódott posztkommunista mélyállam ellenében” – bár ez utóbbi terminológia 2021-ben necces. Az LMP volt elnöke úgy számol, hogy a húsvét előtt a T. Házra zúdított kormányzati előterjesztés-dömping harmincegy eleméből talán ha nyolc olyan van, ami nem ezt a célt szolgálja. A modellváltásnak aposztrofált egyetemi alapítványok ügye sok minden más, járulékos változtatással karöltve azt sugallja, hogy kormányváltás esetén az új kormánynak egy párhuzamos kabinettel kell osztozkodnia, amelyet Orbán irányít. Garancia lehet erre az a kétharmaddal megalakítandó önálló felügyeleti szerv is, amelyik tipikusan kormányzati kompetenciákat fog birtokolni, s vezetőjét szintén kilenc évre nevezné ki a jelenlegi miniszterelnök. A demokrácia nem egyenlő a többségi szavazással, mivel alkotmányjogi értelemben az a politikai felelősségi struktúrát jelenti – hangsúlyozza a Válasz Online-nak adott interjújában Jakab András alkotmányjogász. „Az egész lényege a felelősség, a politikai értelemben vett felelősségre vonás lehetősége. Hogy a közpolitikai döntéshozókat időnként le lehet váltani, ha döntéseik nem a közjót szolgálják” – mondja. Ez a rendszer aláásható, fejtegeti, és fel is sorolja, miként lehet megnehezíteni a leváltás folyamatát. Ide tartozik a választókerületek saját politikai érdek szerinti alakítgatása, de a levélszavazatok eltérő kezelése is. Fontos elriasztani vagy ellehetetleníteni az alternatívát ajánlókat. Ellenzéki politikusok és pártok ügyészségi, adóhatósági és számvevőszéki vegzálása szintén a csomag része. A recept további eleme, hogy meg kell akadályozni a választópolgárok számára a tényalapú tájékozódást közpolitikai kérdésekben, amelynek szerves része az állami propaganda működtetése és az ebbe nem besorolható egyéb médiumok elfojtása. A negyedik módszer a jövőben megválasztandó politikusoktól elvenni a döntési kompetenciákat, mert ez magát a demokratikus döntéshozatal alapját támadja meg. Egy esetleges „másnapra” készülni tehát még elméletben sem könnyű. Az ellenzék agytrösztjeinek nehezen teljesíthető leckéje kidolgozni annak a menetrendjét, hogy miként lehetséges, valószínűleg kétharmad nélkül, jogállami eszközökkel egy új kormány javára módosítani a kapott „terméken”. Egy választásokon győztes koalíciónak tulajdonképp ismét rendszert váltva kormányozható országot teremteni a viszonyok normalizálása nélkül, egy egész társadalmat megviselő mutatvány. Orbán hívei miközben kényesek voltak a nemzet szuverenitására, gond nélkül tapostak bele a legkülönbözőbb belső autonómiákba, a háborús állapot a hétköznapok része. Ami pedig 2019 óta az önkormányzatokkal történik, példátlan, de jól illusztrálja a harc abnormális természetét. A vezér bármikor kész módosítani irányon, baráton, retorikán, odaadó hívei memóriájukat sutba dobva, indoklást sem várva engedelmesen követik. A kormányzati kiskáté leegyszerűsített bölcsessége pedig már-már beépült a közgondolkodásba: a politikai siker kizárólag a hatalom megszerzésével, majd annak megtartásával mérhető. Nincs más cél és eszme, mint ennek szavazatok által történő biztosítása. Naiv, ha valaki ennél összetettebben gondolkodik a közhatalomról, nyeretlen kétéves, aki magyarázataival túl akar evickélni a kétbites mondatokon, fantaszta, aki azt képzeli, hogy nem elég minden döntés mellé csak bezsebelhető voksokkal számolni. Hogy mégsem illő fényes nappal Magyarországot mindenestől kiszervezni. Hogy a parvenü fényűzés, kivagyiság nem okvetlenül nemzetépítés, de nem is a keresztény családmodell része. Hogy az önkény megnyilvánulásai inkább félelmet, alávetettséget, gyávaságot, hitványságot szülnek büszkeség, önállóság, felelősségvállalás helyett. Hogy a szociális érzékenység nem a léhaság mentőöve. Elkoptatott tétel, hogy demokraták nélkül bajos demokráciát csinálni. Ezzel nyűglődik az Európai Unió is, mert lefektetett játékszabályaik nem kalkuláltak azokkal a csatlakozókkal, akik más reflexekkel, más tradíciókkal ültek az asztalhoz, s nem tartják magukat bevett szokásokhoz, íratlan regulákhoz, harcmodoruk minduntalan megrökönyödést kelt. Brüsszel idehaza egyszerre kap hideget-meleget, mert a két tábor homlokegyenest másért hibáztatja: hol gyarmatosító, mert bizonyos jelenségeket, döntéseket számon kér, hol pipogya, mert képtelen a normalitás érdekében tőle elvárható presszióra. Ahogy a vég nélkül nyújtható „tömeges bevándorlás" okozta válsághelyzet, úgy a Covid kínálta rendkívüli jogrend körletét is belakja a hatalom. Egyszerre hirdet végkiárusítást és bebetonozást. Kalkulál ugyan a választási győzelemre, a kétharmadra azonban kevésbé. Orbán rohamokra termett alkata ezért is akar mindent betakarítani, bebiztosítani. A járvány hullámai, gazdasági utóhatásai, valamint a választások közeledtével még inkább élesedő csatazaj alaposan próbára fogja tenni a pszichésen amúgy is megviselt társadalmat. A Fidesz azonban most sem hiszi, hogy adukkal a kézben lehet veszteni. De vajon betlivel lehet-e nyerni?