Megvallom őszintén, nagyon nehezen találtam rá mai cikkem témájára. Déry Tiborról akartam írni, a mára szinte teljesen elfeledett, ám néhány évtizede rendkívül népszerű – sőt, megkockáztatom: világhírű – íróról, de valahogy nem találtam rajta a fogást. Múlt heti írásomban említettem a nevét az 56 után írott levelei kapcsán, melyek a Leveleskönyv – Egy korszak töredékei / 1956–88 című kötetben olvashatóak. A már idős Déry még idősebb édesanyja előtt eltitkolták, hogy börtönben ül a fia, aki fiktív külföldi útjáról küldözgetett neki fiktív leveleket – a börtönből. Eközben eszembe jutott, hogy valahol olvastam arról, Déry milyen nehezen viselte a börtönt, klausztrofóbiás volt ugyanis.
Meg is találtam a könyvet, a Huszár Tibor szerkesztette Bibó István – Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok (Magyar Krónika-sorozat, Kolonel Lap- és Könyvkiadó. Debrecen, 1989) című kötetet. (A könyv két lektora Gombár Csaba és Vásárhelyi Miklós.) Beleolvastam és már sokadszorra nem tudtam letenni. E kötet gerincét egy életút-interjú adja, amelyet Huszár és Hanák Gábor készített Bibóval, aki már előzőleg felidézte élete első szakaszát Csoóri Sándor, Sára Sándor és Hanák előtt egy Erdei Ferencről forgatott portréfilmben. Olvasás közben aztán rájöttem, hogy ma, vagyis május 10-én van Bibó István (1911-1979) halálának az évfordulója, így már nem volt kétséges a választás.
Bibó egy ideig együtt raboskodott Déryvel, ugyanis államellenes politikai összeesküvés vádjával 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönre ítélték, a per másodrendű vádlottja az ugyancsak életfogytiglanira ítélt Göncz Árpád volt. Hogy mit tett Bibó a forradalom alatt, illetve 1957. májusi letartóztatásáig, az elég jól ismert, ezt nem ragoznám. Elképesztő iróniával beszél ugyanakkor arról a két napról, amit a Nagy Imre-kormány államminisztereként a Parlament épületében töltött. Bibó nem akart miniszter lenni, a Parasztpárt jelölte a posztra, s végül Illyés Gyula és Keresztury Dezső kapacitálására fogadta el a jelölést, mondván: „mert bennem van civil kurázsi, és most leginkább az kell”. „Mikor meghallottam, hogy jönnek az orosz csapatok, akkor megfájdult a hasam, és akkor éreztem, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog” – teszi hozzá később, s hasfájása többször is visszatér.
Hogy kinevezték miniszterré, azt az Akadémia november 3-i közgyűlésén tudta meg, de sem Nagy Imrével sem a kormány tagjainak többségével nem találkozott, mivel csak másnap, november 4-én hajnalban – „mikor arra ébredt / a város: lövik szét” (Petri) – a Parlamentből érte küldött autóval jutott be az Országházba, ahonnan Nagy Imréék már a jugoszláv nagykövetségre távoztak. „Úgyhogy a zsebemben maradt az előterjesztésem, és semmit sem tudtam csinálni.
Ez a helyzet visszatérő álommotívum nálam: miniszter vagyok, nincs se autóm, se titkárnőm, se szobám, se telefonom, se semmim az égvilágon; fogalmam sincs, hogy kivel kell milyen érintkezést felvennem, hogy egyáltalán mi tennivalóm van ebben a helyzetben, hogy ez egy kétségbeejtő tehetetlenség.”