„Azzal a lassan formálódó érzéssel érkeztem haza, hogy dolgom van vele”, rögzíti az új verseskötetének végén olvasható utószóban, miután a Széll Kálmán téri „Moszkva” antikváriumban rálelt egy kétnyelvű, görög–magyar kiadású Szapphó-kötetre. Bennem pedig az a gondolat körvonalazódott ennek és a Szapphó-paradigma, töredék-kiegészítő verseinek olvastán, hogy mintha a 2018-as Félbehagyott költemények című kötetét folytatva, radikalizálná a fragmentumok iránti érzékenységét. Mennyire járok közel a valósághoz?
A kéziratot látva Dunajcsik Mátyás barátom is hasonló megállapításra jutott: mennyire szép, hogy a Félbehagyott költemények után létező fragmentumokból kiindulva, de éppen kiegészítő gesztus történik. Ám mindaddig ez nekem eszembe sem jutott. Véletlen, sors, elrendelés, szerves következmény? – a nem kívánt törlendő –; azoknál a belső folyamatoknál, amelyek a költészetet is éltetik, ugyanúgy, mint egy jéghegynél, csak kis rész tartozik a tudatos tartományba, a többi a tudatalattiban zajlik. A tudatos énem nem gondolt erre az „összefüggésre”, míg a tudattalanom talán igen.
A „Pierre Menard, a Quijote szerzője” Borgestől, vagy az egylapos Iskola a határon Esterházy Pétertől az újraírások egészen extrém formái, de József Attila öregkori verseinek megalkotása is idesorolandó. A Babiczky–Szapphó négykezeshez volt esetleg ókori-kortárs költőpármintája?
Az antikváriumbeli véletlen találkozástól a kész kötetig tartó nagyon intenzív másfél-két hónapos folyamat alatt abszolút elzártam magam a külvilágtól vagy a különféle irodalmak olvasásától, hogy azt a szándékot, amin elindultam, semmi ne befolyásolja: nem volt előttem más, csak a Szapphó-töredékek. Így nem is ismerek ehhez hasonló munkákat.
Mennyire akart vagy kellett belebújnia a 2600 éve élt költőnő bőrébe? A „közös” munkában milyen arányban vettek részt?
A Szapphó-töredékeket meghagytam eredeti formájukban, a versekben dőlt betűkkel szedve vannak jelölve, ezek köré épültek a verseim. Szövegmennyiséget tekintve én 85-90 százalékban vagyok jelen. Arra viszont egyáltalán nem törekedtem, hogy Szapphó hangján szólaljak meg. A korabeli antikvitás szemléletmódjába és a kort jellemző létprobléma-kezelésbe próbáltam belehelyezkedni – de míg a létproblémák természetesen időtlenek, a szemlélet elég sokat változott. A saját hangomon akartam megszólalni, a formát betartva és nem a mai szemléletet képviselve, legyen itt szó akár a homoszexualitás megítéléséről, vagy egyáltalán, a szexualitás kifejezéséről a költeményeken belül. Az akkori eszményekhez igyekeztem alkalmazkodni ebben is. Ekként tekinthető hibridnek az évezredeken túlnyúló „négykezes”. De olyannyira nem igazodtam az „eredetihez”, hogy például a Szapphó-irodalomban alapműnek tekintett 1955-ös oxfordi gyűjteményben – mely sorszámozva összegzi és csoportosítja a fragmentumokat – szereplő nászdal-besorolású töredékből gyászverset írtam, mert a fennmaradt szavak engem ebbe az irányba indítottak el.
Nocsak, akkor azért mégis akad itt jelentős klasszika-filológiai ismeret, ami segítette a versek megalkotását.
Sokat foglalkoztam a kor irodalmával, a görög-római világgal, s ahogy, mint minden ismeret, ez is leülepszik az emberben, és a háttérből hat segítően, de a Szapphó-paradigma megíráskor célzatosan tényleg nem használtam semmit.
Mit gondol, Szapphó lírai hagyatékának továbbélésében, fennmaradásában és inspiráló jelenidejűségében mennyire játszik közre éppen a töredékesség, hogy bárki képzeletétől függően kiegészítheti?
Előbb vagy utóbb minden töredékes lesz, így ez nem feltétlen garancia a maradandóságra. Valójában mindaz, ami az antikvitás irodalmából fennmaradt, töredék: a feljegyzések szerint a görög antikvitás irodalmának mindössze alig tíz százalékát ismerjük, a többi elveszett. Egy szerzőtől fennmaradt mondjuk négy-öt teljes vers meg némi töredék, de senki nem gondolja azt, hogy pusztán ennyit írt volna egész életében. Szapphótól 192 töredék ismert, de én szándékosan nem akartam az összessel foglalkozni. Ahogy az egész (töredékes) antik irodalom egy nagy felhívás arra, hogy mindenki kiegészítheti, úgy én is azt hangsúlyozom, hogy érdemes böngészgetni a Szapphó-verseket, és akár csak fejben kitalálni, kiegészíteni, hogyan is szólhatott az eredeti.
A kötetben nem csak a töredékekből kisarjadt saját versek sorakoznak, de komplett versfordítás is került bele, illetve más műfordítások is. Ezek hogyan illeszkednek a kompozícióba?
A 102-es töredék átültetései, melyek közül a leghíresebb Radnóti Miklósé – „Édesanyám! / nem perdül a rokka, olyan / szakadós ma a szál…” –, indítottak arra, hogy magam is lefordítsam a verset. A vers fordítástörténetéből nagyon érdekesen kirajzolódik a patriarchális szemlélet, mert Radnóti kivételével az összes fordító hímneműnek írja a szeretőt – legénynek, férfinak –, holott az eredeti kétsoros töredékben szó nincs erről, ott Aphrodité fia, Erósz említődik, akinek tudvalevőleg nincs neme. A szöveg az „Anya” szóval indul és az „Aphrodité” szóval végződik, e kettő között feszül a vers, és kihívásnak tekintettem, hogy mindezt tekintetbe véve elkészítsem a lehető legpontosabb fordítást. Amikor pedig összeállt a kötet, s láthatóvá vált az általa kiadott ív, két helyen Szapphó-szöveget igényelt még, de nem töredéket, hanem egész verset, és mivel ezek Devecseri Gábor fordításában már rendelkezésre álltak, beillesztettem őket.
Hogy írná le az említett ívet?
Az elején kapnak helyet az ifjabb kori versek, teli halálfélelemmel, majd az életközepi válsággal, ezután átlépünk a szexualitás-erotikus versek témakörébe, később, az ifjúság múltával elbúcsúztatja ezeket, az utolsó szakasz már a halálra készülés, végül maga a megérkezés – értsük ezt bárhogyan is.
A már említett utószóban éles különbséget von a mai testfelfogás és az ókori testkultusz között. Mi a legfőbb differencia?
Elsőre pedig éppen azt mondanánk: mennyi hasonlóság van a két szemlélet között. Szókratész és Platón is lejártak a tornacsarnokokba megszemlélni a meztelenül edző sportoló fiúkat – a spártai tornacsarnok Erósz nevét viselte –, de a partnerválasztás nem kizárólag a testiségről szólt, hanem a test és a szellem egységét figyelembe véve szövődtek a kapcsolatok. Manapság ez eltolódott a testi adottságok kizárólagossága felé, a másik (teste) az árucikk, a termék érzését kelti sokakban. Ez valamilyen módon tűnhet akár szabadságnak is, de leginkább a kiszolgáltatottság és a rabszolgaság látszik belőle.
A Nyitott mondatban is tetten érhető módon (2021. február 5.) az antikvitás irodalmának inspiráló hatása nem ért véget Szapphónál. Több költői név mögött is ön sejlik föl, kik ők?
Valószínűleg a Szapphó-versekkel eltöltött intenzív időszak utóhatásaként, egyszer csak kirajzolódott előttem egy Khtónikosz nevű figura képe, és elkezdtem megírni a verseit. Elküldözgettem ezeket András László barátomnak, akinek annyira megtetszettek, hogy maga is egy kitalált alak, Alloszandrosz verseit megírva felelt rájuk. A játék most már „nagyban” folytatódik, aki először ír, a másiknak arra a címre vagy tematikára kell válaszul megfogalmaznia a saját versét. De míg az én költött alakom bőven kereszténység előtti, addig Lacié már az időszámításunk szerinti I. század szülötte. E mellett tervezek egy Atlantiszi költők antológiája című kiadványt is, amelyben 15-20 fiktív, más-más hangon megszólaló, sosem volt atlantiszi költő versei vagy éppen töredékei szerepelnének. Az antikvitás nyelve, szemlélete rendkívül univerzális, s a megjeleníthetőségének a határai, a rá- és összejátszása a XXI. századi valóságunkkal továbbra is izgalmas számomra.
+1 kérdés
Szapphó dalait évszázadok múltával is énekelték; tavalyi nagylemezén az Ørdøg zenekar Van időnk című dalának sorai között az ön A relativitás elmélete című haikuja – Van időnk. Én nem / voltam, te nem vagy, ő nem / lesz. Cserélgetünk. – is hallható. Mit gondol, a zenével kombinálva, ezrek skandálása folytán nagyobb az esélye a fennmaradásra?
Csak remélni tudom. (nevet)
