járvány;gazdagság;iskolakezdés;

- Szávai Attila: Újra az iskolában

Májusi általános iskola, a szél virágillatot hoz az épületbe, ahol az összekeveredik a linóleum- és gyerekszaggal. A tanulók fél fejjel már a nyárban vannak, a hetek múlva kezdődő nyári szünetben. Ahogy tulajdonképpen az iskola dolgozói is pedagógusostul, személyzetestül. A polgármester is tiszteletét teszi az első iskolai napon, minden osztályterembe benéz, minden rendben van-e. Ellenőriz minden osztálynaplót, bátorító, kedves szavakat intéz a zavarban lévő nőnemű tanerőkhöz. Tévedésből a kislánya fehér maszkját vette fel reggel, amin kívül apró rózsaszín pillangók vannak, csak a maszk belsejét látta a ruhafogason, fehér-fehér, jó lesz az. Pajtáskodón lepacsizik a karbantartóval, gyerekkori ismerősök, ők is ebben az iskolában koptatták a padokat és a szocialista eszmerendszert. Mindketten született lázadók. És mindketten Pisták. A polgi már kapunyitás előtt megérkezett az iskolába. Nosztalgiával járta be az épületet, közben apró kézmozdulattal bocsátotta útjára a körülötte pipiskedő, fontoskodó fiatal jegyzőnőt, aki szintén vele tartott, hogy jól fejlett apakomplexusát tovább dédelgesse.

A három takarítónő a tornaterem sarkában áll otthonkában, szájmaszkban diskurálnak, hogy végre megint gyerekzsivajjal telik meg az épület, csak az a kár, hogy pár hétre. Persze megbeszélik a vírushelyzetet is, sok ismerősük kórházban van vagy a temetőben. Egyikük nagyot sóhajt, élünk-élünk, ha beledöglünk is, mondja, miközben a felmosófa nyelét piszkálja nyugtalanul.

Az iskola épületének környéke megtelik élettel, nyüzsgéssel. A szegényebbek gyalog hozzák a gyerekeket, a valamivel módosabbak tizenéves vagy még öregebb autóikkal, G-s, H-s rendszámok, fakó fényezésű karosszériák. A gazdagabbak új, zöld rendszámos városi terepjárókon jönnek, jellemzően anyukák. Már az iskolát megközelítően gyalogsebességre lassítanak az autókkal, hogy mindenki láthassa, mennyire jól megy az építőipari vállalkozás, a könyvelőiroda, a számlagyár, vagy épp a külföldről behozott tizenéves autók biznisze. A terepjárókból fitymálva, enyhe undorral nézelődve szállnak ki ezek az anyukák, a világítást rajta felejtik az autón, úgy szól az egyikre Pistabá, az iskola karbantartója, de a nő nem válaszol. Leinti, nincs neki energiája egy ilyen alsóbbrendű lénnyel, mint egy iskolai fizikai alkalmazott, kommunikálni. Legszívesebben rá se nézne, mert a sok nyaralásos, shoppingolós, férjmegcsalásos emlék, szép kövér bankszámlaadat és a könyvelő telefonszáma közé nem szeretne egy kövérkés Pistabát beékelni. Attól tart, ahhoz, hogy beférjen Pistabá a fejébe, valami értékesebb emléket el kell, hogy felejtsen. Márkás, divatos napszemüveget tesz fel krákogva, egy reklámból ellesett mozdulattal, hiába van beborulva az idő. Kiszedi gyermekét az autó hátsó üléséről. A sápadt, karikás szemű gyermeken olyan értékű ruházat van, amiből a G-s és H-s rendszámú átlagautó féléves üzemanyag- és fenntartási költsége kijönne. Anyuka tudja ezt. Peckesen méregeti a turkálókból öltöző, a gyerekektől búcsúzó átlaganyákat. Ő a gyereket nem a menzáról eteti, hanem a közeli étteremből fizetett be neki vegán menüt, az éttermesek úgy adják be a portásnak a napi adagot. Ismeri az étterem tulajdonosát (és volt már pár intim kalandja a szakáccsal, megbízik a férfiban). Havi negyvenötezret költ műkörmösre – akinek mindig erős csúsztatásokkal meséli az állítólagos egyetemi éveit –, de kétszer visszakérdez, ha a benzinkúton megkérdezi a kutas, hogy keréknyomást nézzünk-e. A gyerekét a kapuig kíséri, ad neki egy kétezrest, nem lehet pénz nélkül lenni, mondja, bármi előfordulhat.

Szerencsére az is előfordulhat, ahogy rendre elő is fordul jobb helyeken, hogy a gyerekek közt nincs akkora igény most egymás társadalmi státuszára. A segédmunkás gyermeke ugyanúgy játszik az udvaron a bankigazgató elkényeztetett kislányával, ahogy az ügyvédnő kisfia a félárva kislánnyal, aki a leszázalékolt villanyszerelő csemetéje. Annyira hiányoztak már egymásnak a gyerekek, hogy elmosódnak, elmaszatolódnak az ilyen felnőttes dolgok, mint a pénz. Ahogy szépen elmaszatolódnak ebédkor az olcsó vagy épp drága gyerekpólók is, ha kilöttyen a tejbe­gríz. A jó májusi gyerekkacagások úgy röppennek fel, mint májusi madarak a falu határában.

Átlaganya érkezik vidám átlagkisfiúval, a gyerek hangosan, pajkosan köszön az iskola karbantartójának, jó napot, Pistabá! Amaz visszaköszön, majd hosszan kíséri tekintetével a kisfiú anyukájának átlagon felüli, formás vádlijait. Átlaganyukán látni, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt élete van.

Elkezdődik az első tanóra. A nyugdíjas tanítónő felső fogsorának bal fele egy már erősen megkopott híd. A gazdag kisfiú az első padban ül és emlékszik, amikor utoljára látta ezt a hatalmas szájat, ahogy őrölte a szavakat, tanulnivalókat, ahogy a műfogsor tollba mondott. A tanítónő, amikor ideges volt, a fogait kocogtatta. Harapdált a csukott szájában, talán a válogatott szitkokat akarta elharapni. Utána mindig széles mosolyra nyitotta műfogas szájszervét, és így minden gyerek megrökönyödésére látni lehetett a hidakat rögzítő vasalásokat. A gazdag kisfiúnak többször rémálmai vannak az ilyen mosolygások után, álmában a tanítónő egy félig ember, félig robot lény. Aki a rettegő gyerekekből nyeri az energiát. A gazdag gyereket később a rémálmai miatt a gazdag szülők pszichológushoz fogják hordani, persze magánúton, a legdrágábbhoz a környéken. Ezzel is fel lehet vágni. A szakember megérzi majd a pénz szagát és sokáig, hónapokig foglalkozik majd a gyermekkel. Eredménytelenül.

Szapphó-paradigma címen jelenik meg Babiczky Tibor nagyon várt új verseskötete. Az ókori szerző lírai hagyatékának töredékeiből saját verseket író költőt erről a nem mindennapi „négykezesről”, az antikvitás görög irodalmáról és szemléletmódjáról kérdeztük.