Fecskenász az eresz alatt

Oly sokféle lehet a várakozás. Izgatott és türelmetlen, amilyen a gyerekkori. Mikor jön már a Mikulás, mennyit kell aludni karácsonyig, s ha jók leszünk, fent lehet-e maradni éjfélig szilveszterkor, vagy annyi büntetőpontot szedtünk össze addig a különféle csínytevésekért, ami miatt már délután ágyba kéne bújnunk.

Boldog, ha igazán nagy esemény eljövetelét várjuk, amiből rendszerint öt-tíz, ha van egy átlagélet során. De lehet szorongó. A kórházi folyosón várakozva leletért, a fogorvos előtt, a benti zajokra figyelve, vajon mikor zümmög fel a fúró, s mikor leszünk mi a követezők. Hideg egyetemi folyosón fehér blúzban, kék szoknyában, kialvatlan szemekkel, nyolc kávé után, még mindig nem értve a tervgazdálkodáson alapuló szocialista politikai gazdaságtan („szocpégé”) alaptételeit, miközben a kapitalistáéi olyan könnyen a fejünkbe mentek.

Indulatos, ha értelmetlenül hosszú a sor a postán, minden logika nélkül alakulnak ki dugók egy hosszú út során, vagy amikor ötvenkettedszer kell végighallhatni a Für Elise-t kapcsolásra várva telefonoshoz, gázoshoz, villanyoshoz, kábeltévéshez, vízműveshez.

A fecskéink elé minden tavasszal egyfajta derűs várakozással nézünk. Talán van ebben a folyamatban a fent felsoroltak közül szinte mindegyikből egy kevés: kicsit aggódó, vajon eljönnek-e most is, szorongó, amiért a szomszéd utcába már megérkeztek, de hozzánk még nem, boldog, amiért egyáltalán hírt kapunk róluk, hogy jönnek, itt lesznek megint, csak várni kell még. Örülünk az esőnek, a sárnak, hisz lesz mivel tovább tapasztaniuk, csinosítgatniuk a két éve saját kezünkkel készített, kemencében kiégetett agyag „műfészket”, s örvendünk még a légynek, szúnyognak is most, mert nem a kellemetlent, hanem az eleséget látjuk bennük, legalábbis szeptemberig, arra a két költési időre, amit remélünk.

Májusi délutánokon hosszan nézzük a patak felett cikázó hosszú farkú füstiket, találgatjuk, vajon köztük van-e már a „miénk”, s nézegetjük, melyik fecskepár tesz egyre kisebb sugarú köröket az udvaron. Vajon ismerősnek találják-e a terepet most, hogy több magas ágyás emelkedik, s a lépcsőkorlát sem a régi már. Mit szólnak a méretes faoszlopokhoz, amelyek tövében csemegeszőlők bontogatják sötétzöld leveleiket, vagy az ereszcsatorna alá beállított félhektós hordókhoz, amik az esővizet gyűjtik szorgosan? Észreveszik-e, hogy megnőtt a sövénymeggy, egresbokor került a ribizlik közé, több lett a tyúk, de kevesebb a kecske, s egy méla kandúr is hiányzik immár a leltárból. Megzavarja-e őket, hogy falécek kerültek a tető alá, a teraszdeszka is más, s a csatorna sem arrafelé kanyarodik, mint tavaly ilyentájt?

Esős délután bukkantak fel. Két-három kört tettek a ház körül, aztán magabiztosan suhantak a bejárati ajtó feletti beszögelléshez, ahol tavaly ősz óta békés nyugalomban buddogott az üres fészek. Várakozni azonban nem szűnünk: mostantól a fiókák eljövetelét lessük, hol izgatottan, hol aggódva, s a végén persze boldogan megint.