Az Ámbédkar halmozottan hátrányos helyzetű diákjainak Covid-mentes években is óriási próbatétel az érettségi. Most hogyan tudtak helytállni?
Orsós János: Sok kételyünk volt azzal kapcsolatban, hogy a mi hátrányos körülmények közül érkező középiskolás diákjaink vajon hogyan fogják a járvány közepette az online oktatás követelményeit teljesíteni. Tudni kell, hogy a mi tanulóink többsége Borsod-Abaúj-Zemplén megye elszegényedett kistérségeinek falvaiból jár be Miskolcra, de talán épp ez a körülmény könnyítette meg furcsamód az ő „távoktatásukat.” Épp az ingázás miatt szinte valamennyien rendelkeznek okostelefonokkal, mert a szülők így tudják velük tartani a kapcsolatot, bár ezeken a „kütyükön” nem lehet igazán jól közvetíteni egy online órát, alapismeretek átadására megfelelő volt. Nehézség azonban, hogy a távoli, apró falvakban nem feltétlenül van kiépítve széles sávú internet, vagy ha ez rendelkezésre áll, sokaknak gondot okoz az előfizetői díjak kifizetése. És van egy harmadik, szinte minden családot érintő akadály, a privát szféra hiánya azokban a házakban, ahol népes család lakik, s ahol telente csak egy helyiséget fűtenek.
Valamilyen előnyét látták az online oktatásnak?
O.J: Talán azt, hogy jó néhány olyan diák vált aktívabbá ezeken a platformokon, akik a tantermi munka során észrevétlenebbek, passzívabbak maradnak. Mindemellett pedig olyan tudásra tehettek szert, amelyek a középfokú oktatás alapkövetelményei közé tartoznak: az önálló kutatómunka, az adatbázisokból történő információk megszerzése, s a magabiztos elboldogulás az online térben.
Az érettségi feladatok legalább részben alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez?
O.J: Sajnos a magyar oktatási rendszer nem ennyire rugalmas, egyáltalán nem vették figyelembe, hogy a mostani vizsgázók az elmúlt mintegy másfél évben leginkább az online térből szerezték a tudásukat, és speciális körülmények között kellett elsajátítaniuk az elvárt ismereteket. Vagyis az a tudás, amivel most egy végzős diák rendelkezik, nem feltétlenül találkozik össze a régi típusú érettségi követelményekkel.
Az Ámbédkar nem afféle tipikus középfokú oktatási intézmény, s az idekerülő gyerekek sem azok.
Derdák Tibor: Eleve nem vagyunk egy „statikus” intézmény, elég nagy a mozgás körülöttünk, s akár az iskola falain belül is. Amikor jó pár évvel ezelőtt bejöttünk Sajókazáról Miskolcra, valamelyest megnöveltük a hatósugarunkat is. Sok családban már érdemes volt elgondolkodni azon, hogy elengedjék a nagyvárosba a gyereket, egy olyan intézménybe, ahonnét remélhetőleg majd érettségivel, sőt két év óta már akár egy informatikusi vagy gazdasági középiskolai bizonyítvánnyal jöhet ki. Tegyük hozzá, hogy azoknál a családoknál, akikkel mi együtt dolgozunk, egyáltalán nem szokványos, hogy egy gyerek érettségit szerez. Nem is könnyű az ide vezető út. Nem biztos, hogy aki most nálunk érettségizik, az itt is kezdte az első évfolyamát, s az sem feltétlenül igaz, hogy aki kilencedikesként hozzánk jelentkezik, az majd biztosan nálunk fog leérettségizni, vagy hogy egyáltalán leérettségizik. Maguk a családok is változtatják olykor a helyüket, a miskolci számozott utcák felszámolt bérházaikból nagyon sokan kerültek például rosszabb körülmények közé a Lyukó-völgybe, vagy költöztek el máshová. Gyakrabban fordul elő olyan élethelyzetbeli változás, ami egy átlagosabb családban jóval ritkább, például, hogy a középiskolás lány teherbe esik, és elmegy szülni, majd jó esetben kismamaként, a gyerek mellől végül visszatér, és érettségit szerez.
O. J: Magyarország elmúlt egy évtizede arról szól, hogy a társadalmat tudatosan, állami eszközökkel és intézkedésekkel kettéválasztották. Az oktatásban például úgy, hogy az úgynevezett „elitképzést” a kormányzat kiszervezte az egyháznak, és legalább kétszer, ha nem háromszor annyi többletforrást biztosít nekik, mint a saját, úgynevezett „klikkes” intézményeinek. Ez azzal is jár, hogy előbb-utóbb az állami intézményekben zömmel a hátrányos helyzetű gyerekek maradnak, s folyamatosan csökken ott a szaktanárok száma, hisz nekik is vonzóbb pénzben és „gyerekanyagban” az egyházi iskola. Az állam által fenntartott iskolákban már-már eleve elrendeltetve arról szól a képzés, hogy a „kimenet” nem a majdani érettségi, hanem a közmunka lesz. Ahhoz pedig nem kell jól beszélni angolul, megmutatni a térképen hol van Pozsony vagy Isztambul, vagyis a gyereket sem kell ilyesmire megtanítani az általános iskolában. Sajnos emiatt is nagyon kevés azon cigánygyerekek száma, akik telepi körülmények között élnek, és eljutottak az érettségiig: országosan talán, ha ezren lehetnek, s Borsod megyében sincsenek többen háromszáznál.
D.T: Ha az általános iskolákat nézzük, akkor is elég szomorúak az adatok. Egy statisztika szerint az észak-borsodi, encsi körzetben a hátrányos helyzetű gyerekek mindössze egy százaléka jut be egyházi iskolába, miközben a nem hátrányos helyzetű gyerekek fele ilyen intézménybe kerül. Az állam az egyházakkal együttműködve kettéválasztja a tanuló ifjúságot, s a hátrányos helyzetű gyerekek egy egészen más pályára kerülnek már hatéves korukban. Onnantól erre az ”alacsonyabb szintű pályára”, vagyis voltaképpen a közmunkára készíti fel őket az egész oktatási rendszer. Nekik elég a kevesebb tudás, számukra nem nyílnak ki a térképek, nem kell megkeresniük ott semmit, s nem kell idegen szavakat sem megtanulniuk. Míg ha valaki a társadalom úgymond boldogabbik részéhez tartozik, az forrást elemez az órán és angol nyelven olvas. Őt arra kondicionálják, hogy feladata van a tanulással, távlati célokat kell elérnie, és a szülei is megadnak ehhez minden segítséget. A tanterv persze hivatalosan, papíron mind a két iskolatípusban ugyanolyan, csak hát a gyakorlatban nem látjuk ezt az egyenlőséget.
A miskolci Ámbédkar középiskolába nem az egyházi iskolákból érkeznek a jó tanulók, vagyis sokuknál első lépcsőben a hátrányokat kell lefaragni.
D.T: Hosszabb utat kell megtennünk ezekkel a gyerekekkel, amíg ugyanúgy eljuttatjuk őket az érettségiig, mint egy alaptudással és készségekkel rendelkező tizenévest. A hátsó padba szorult gyerek szókincse szegényesebb, és a szövegértése sem jó: először ezekben az útvesztőkben kell őket eligazítani, hogy ne okozzon később nehézséget Nagy-Britanniára szigetországként asszociálni vagy Amerikát az új világgal azonosítani.
O.J: Az egész magyar közoktatásban valami nagyon elromlott. Erre jó példa a kompetencia-mérés, amelyen az OECD-országok közül Magyarország rendre az utolsók között szerepel. Mindehhez azonban még hozzá kell tenni egy olyan információt, ami nem feltétlenül ismert a szélesebb közönség előtt. Nagyon sokszor előfordul ugyanis a hátrányos helyzetű térségekben, hogy a pedagógusok megkérik a rossz tanulókat: a kompetencia-mérés napján ne menjenek iskolába, maradjanak otthon. Ha így nézzük, a rangsorban lévő rendkívül rossz pozíciónk egy kozmetikázott körülmények között született felmérés adatain alapul.
Merre vezet az útjuk azoknak, akik az Ámbédkarban érettségiznek?
O.J: A minimum elvárásunk, hogy a mi diákjaink ne közmunkások legyenek. Érettségivel nagyobb eséllyel jelentkeznek a környező nagyüzemekbe, ahol normális fizetést kapnak, szalagvezetők lesznek, és jobban keresnek, mint egy pedagógus. Egy ilyen munkakör már húzóerőnek számít a telepi gyerekek között. A diákjainknak csak nagyon kis része annyira elhivatott, vagy él olyan körülmények között, hogy számára a cél a felsőfokú szakképzés, vagy egy egyetemi diploma. Odafigyelünk arra, hogy a tanulóéveik alatt eljussanak külföldre, s szembesüljenek azzal, hogy máshol a bőrszínük miatt nem éri őket hátrányos megkülönböztetés, hiszen beleolvadnak egy multikulturális közegbe. Nagyon sok diákunk épp emiatt külföldön vállal munkát, s a mezőgazdaságban, az egészségügyben vagy épp egy folyami hajón áll helyt.
Nem az lenne a jó cél, hogy az érettségizett vagy a diplomás roma fiatalok visszakerüljenek a saját közösségükbe, s ott hasznosítsák ezt a tudást?
O.J.: Korábban én is ezt az elvet vallottam, de aztán megváltoztam. Látva, hogy a mi gyerekeink milyen mélységes versenyhátrányból indulnak, arra trenírozzuk őket, hogy hagyják el a roma telepeket, hagyják ott a kis falvakat, mert ők legfeljebb csak érettségizett cigányok maradnak. Ha magamból indulok ki, én sem lehetek egy ilyen közegben az a Waldorf tanár, akit Vekerdy Tamás külön is kiemelt, ott csak a „cigány tanár” lennék. Ezért mutatunk nekik utat a nagyvárosok felé, sőt a minél nyugatabbra lévő nagyvárosok felé, mert ott már nem a bőrszínük, hanem a szakmai tudásuk számít.
