Előfizetés

Bizonyítványosztás előtti utolsó figyelmeztetés

Marosán György
Publikálás dátuma
2021.05.15. 19:45

Fotó: Gsign76 / Shutterstock
Elkerülhetetlen, hogy közvetlenül érintett állampolgárként szemügyre vegyük az országunk valóságos teljesítményét megmutató „osztályzatokat”.
Bizonyítványosztás előtt – ha ez indokolt - általában figyelmeztetik az érintett szülőket: ha eddig nem tették volna, pillantsanak bele gyermekük üzenőfüzetébe, mert több tárgyból bukásra áll. Ám nemcsak a szülőktől várható el, hogy átlapozzák a csemetéjük elmúlt éves teljesítményét nyomon követő üzenőfüzetet, épp így nekünk, választópolgárokként fel kell készülni a 2022-es parlamenti választás „bizonyítványosztására”. A fokozott figyelem azért is indokolt, mert a harsogó győzelmi jelentésekkel párhuzamosan egyre több, az országok teljesítményét objektíven bemutató mérőszám vált elérhetővé és az összkép aggodalmat keltő. Ezek a mérőszámok nemcsak azt teszik lehetővé, hogy az eredményeinkről objektív képet alkossunk, de azt is, hogy globális összehasonlításban, és ami talán még fontosabb, szomszédjainkhoz viszonyított helyzetükkel is tisztába kerülhetünk. Az pedig különösen fontos, hogy ezeket a „jegyeket” nem lefizetett „bértapsolók”, de nem is elfogult rosszakarók osztották ki, hanem a föld országait objektív tények alapján megítélő kutatók állapították meg. A nemzeti „üzenőfüzet” tanulmányozása azért is nélkülözhetetlen, mert kormányunk töméntelen pénzt fordít annak bizonyítására: minden területen látványos eredményt tud felmutatni. Gondoljunk csak Orbán Viktort kedvenc – a kormánymédia által szajkózott - szavajárására: „Magyarország jól...”, vagy „..még jobban…”, vagy éppen, „kiemelkedően teljesít”. Kezdve a koronavírus-járvány elleni küzdelemtől, az oktatás átalakításáig, a kultúra támogatásától a gazdaság fejlesztéséig, a foglalkoztatástól a gyerekvállalási kedv fellendítéséig és a vidék felvirágoztatásáig - győzelem, győzelem hátán. A vádra, hogy hazánkban nagy volna a korrupció, a miniszterelnök azt válaszolja: ugyan már, hazánk kevésbé korrupt, mint akár Dánia vagy Németország. De ugyanezt sulykolják a sajtószabadság, a jogállam, a demokrácia helyzetével kapcsolatban. A kritikákat pedig – miként a rossz tanulók szokták - azzal utasítják el: „pikkelnek” ránk az osztályozók. Elkerülhetetlen hát, hogy közvetlenül érintett állampolgárként szemügyre vegyük az országunk valóságos teljesítményét megmutató „osztályzatokat”. Van azonban a mutatószámokból kirajzolódó képnek még egy fontos előnye. A menedzsment tudomány a vállalatok stratégiai pozíciójának megítéléséhez kiterjedten alkalmazza a kiegyensúlyozott mutatószám (balanced scorecard) rendszert. Ez a modell azon a felismerésen alapul: nem elegendő egyetlen, mégoly fontosnak gondolt mérőszám. Vannak, akik a nyereségre esküsznek, mások az elégedett fogyasztót, vagy éppen az elkötelezett dolgozót, és olyanok is, akik a kapacitások maximálisan kihasználását választják sikerkritériumnak. Vagyis, gyorsan változó világunkban célszerű több siker-kritériumból összeállított és a helyzetet kiegyensúlyozottan érzékeltető mutatót használni. Miként gyermekünk év végi bizonyítványban is sok tantárgy jegyei vannak, és mi szülők hol örömmel, hol szorongva szemléljük az egyes jegyeket és a bizonyítvány átlagát is. Nincs ez másként a társadalmak világában sem, ahol a politikusok mindig képesek arra, hogy felmutassanak egy olyan területet, vagy hivatkozzanak egy olyan adatra, amely sikerüket bizonyítja. Sőt, még ahhoz is értenek, hogy a kudarcokat olyan szemszögből láttassák, amelyekből azok esetleg sikernek tűnnek. Ezért a politikában még elkerülhetetlenebb – volna - ügyelni a kiegyensúlyozottságra. Éppen ezt teszi lehetővé, hogy gyarapodnak az országokat – objektív és hozzáértő tanárként – „osztályozó” elemző szervezetek, amelyek azután megállapításaikat jól értelmezhető mutatószámok formájában nyilvánosságra hozzák. Ezeket, akár az országok „bizonyítványába” bejegyzett jegyeknek is tekinthetjük. Így a bizonyítvány sokféle „jegye” nemcsak a kiegyensúlyozottságra garancia, hanem arra is lehetőséget kínál, hogy saját átlagunkat más országokéval összevessük. Ha az olvasó nem szokott rendszeresen beletekinteni a „nemzeti üzenőfüzetbe”, most kicsit megkönnyítjük a dolgát. Az alábbiakban felsoroljuk a legfontosabb, az országok hosszútávú fejlődését és stratégiai pozícióját meghatározó területek mérőszámait bemutató intézeteket/indexeket: 1. Rule of Law Index 2020: A törvények hatalmának érvényesülését „mérő” jelzőszám megmutatja mennyire kiszámítható az élet, és milyen minőségűek a törvények az adott országban. 2. Democracy Index 2020: Egy ország demokráciájának általános minőségét mutatja, hiszen a rendszer állapotának legfontosabb összetevőiből alkották, így objektív mércét kínál. 3. The Human Freedom Index 2020: Az egyéni szabadság indexe, a polgári szabadság állapotát, az egyén jogainak érvényesülését jelzi. 4. The Global Competitiveness Report 2019: A versenyképességi index a gazdaság hosszútávú dinamikáját befolyásoló tényezők együtteséből lett összeállítva és kiegyensúlyozottan értékeli az ország jövőbeli esélyeit. 5. The Legatum Prosperity Index™ 2019: Ez a mutató a szélesen értelmezett fejlődés dinamikáját minősíti és így az adott ország perspektíváit rajzolja fel. 6. Corruption Perceptions Index 2020: Ez a sokféle forrásból származó és pontosan mérhető adatokból összeállított mutatószám (a CPI) az országok korrupciós helyzetét méri és egyben az intézményi hatékonyságra is utal. 7. The Global Social Mobility Report 2020: Az adott társadalom polgárainak társadalmi mobilitás-alakulását méri, amely meghatározó eleme a fejlődés dinamikának. 8. The Global Talent Competitiveness Index 2019: Az adott társadalom „vállalkozói tehetség-generáló” képességét jelzi, ami az adott ország távlati fejlődését alapvetően behatárolja. 9. Human Development Report 2020: A társadalmak „élhetőségét” befolyásoló legfontosabb tényezőkből összeállított index (HDI) az egyes országok életminőségét méri. 10. Social Progress Index 2020: A társadalmak szociális minőségének változását befolyásoló tényezők összhatását tükrözi, így a társadalmi jólét alakulásába nyújt betekintést. 11. Life Expectancy for Countries 2020: A születéskor várható élettartam az egyes társadalmak egészségi állapotának fontos és összefoglaló tényezője. 12. Gender Gap Index 2020: A társadalmak fejlettségének fontos mércéje a nemek közötti egyenlőség, amely az egyenjogúságon túl fontos eleme a társadalmak minőségének. 13. The World Happiness Report 2020: Az elemzők az emberek általános elégedettségének mércéjét felállítva, életünk értékeléséhez nyújtanak elmaradhatatlan szempontokat. Annak, aki túl soknak találná az osztályzatokat, felhívjuk a figyelmét a kiegyensúlyozottság követelményére: egy ország állapota és fejlődési esélyei nem ítélhetők meg egyetlen adat alapján. Emlékezzünk csak milyen sok jegyet kap gyermekünk az iskolában! És ahhoz hasonlóan: nincs legfontosabb „tantárgy”. Az, hogy mit emelünk ki, alapvetően attól függ, milyen időtávra – a jelenre, a közeli, vagy a távolabbi jövőre – függesztjük tekintetünket, illetve mit tartunk inkább szem előtt: a gazdaság dinamikáját vagy a polgárok szabadságát, az egyének életminőségét vagy az ország „versenyképességét”. Összegyűjtöttük hát a legfontosabb területekről, az elfogulatlan és mindenkit azonos szempontok alapján elemző kutatók „osztályzatait”. Lehet persze hivatkozni arra – gyermekünk is szokott, néha nem is alap nélkül – hogy nem veszik figyelembe a „nehéz gyermekkorát” vagy „pikkelnek rá” a tanárok. De ezeket az „ország-osztályzatokat” azonos mérce alapján - mindenkit ugyanolyan módszerrel vizsgálva - adták meg. Lássuk tehát hazánk 2019-2020-as „jegyeit”, egyben pillantsunk bele szomszédaink – „padtársaink” – bizonyítványába is. Mivel azonban a bizonyítványunkban sok a „tantárgy” - lásd a mellékelt táblázatot - értelmezéséhez kell némi eligazítás. Az első oszlop a „tantárgyakat” - a társadalmak legfontosabb jellemzőinek mutatószámait –, illetve az adatfelvétel idejét tartalmazza. A második oszlop – az országszám - azt jelzi, hány országra készítették el az adott mutatót. A követő oszlopok hazánknak és legközelebbi szomszédainknak az adott „tantárgyban” (mutatószámban) elért „helyezési számát” mutatják: azt, hogy hányadik helyet foglalják el a globális listán, majd mögötte, zárójelben, az „osztálytársak” egymáshoz viszonyított helyezésünket tüntettük fel. Az utolsó oszlop pedig a globális osztályelsőt mutatja.
Példaként nézzük az első sort. A demokrácia sokat vitatott témájában a 2020-as adatok nemrég jelentek meg: a Democracy Index (2020) 167 országról mutat adatokat, hazánk az 56. a listán, és összevetve „padtársainkkal” az 5. helyen állunk, végül az „osztályelső”, Norvégia. Ott van azután még a táblázat legutolsó sora, amely a szomszédainkkal való összevetést könnyíti meg. Ez egyrészt az adott ország, a különböző területen elért helyezési számainak átlagát tartalmazza: Magyarország „átlaga” 56. A zárójelben azután - az összehasonlítást szembeszökővé téve - a szomszédok egymáshoz viszonyított átlagos pozícióját tüntettük fel: Magyarország a csoportjában a 6. Ez a szám mutatja a velünk összevethető országokhoz viszonyított végső helyezésünket 2020-ban. Az utolsó soron végigtekintve elszomorító kép tárul fel. Még ha indokolt is némi óvatosság a mutatószámok értékelésénél, az összkép ezzel együtt aggodalmat keltő: a hat „nebuló” közül, mi az utolsók, legjobb esetben is az utolsók egyike vagyunk. 2010-et megelőzően – bár eredményeink a XXI. század első évtizedében már elkezdtek romlani – még a középmezőben voltunk. Ám az elmúlt 10 évben - mondhatni „kemény” munkával - sikerült „leküzdenünk” magunkat a sereghajtók közzé. Ez arra utal, nem apróbb kisiklásokról van szó, vagy pechesek voltunk egyik vagy másik területen. Még a kedvezőtlen körülményekre sem lehet hivatkozni, hiszen „osztálytársaink” ugyanilyen feltételek között éltek és az EU egyformán bőkezűen támogatott. Ami igazán lehangoló: a lecsúszás a kifejezetten kedvezőek körülmények ellenére következett be. A nemzet hanyatlását egyértelműen Orbán Viktor politikája idézte elő. A 2022-es „bizonyítványosztásra” készülődve tehát megállapítható: hazánk az elmúlt évtizedben rossz irányban haladt és gyenge teljesítményt mutatott. S ami még szomorúbb: éppen azon területek elmaradása a szembetűnő – erre utalnak az intézmények minőségére vonatkozó mutatószámok - amelyek a növekedést és a fejlődés dinamikáját hosszú távon meghatározzák. Nem remélhető tehát, hogy a hanyatlás trendje magától megfordul.
Két tanácsot szeretnénk adni befejezésképpen az olvasónak. Az egyik: megértve, hogy kételkedően fogadja a bemutatott „jegyeket”, tanácsoljuk, tekintsen bele a megadott mutatószám-rendszerekbe és győződjön meg maga is az osztályzatokról. A másik: elgondolkozva nemzetünk valódi helyzetén, ha eljön az idő, menjen el választani és döntésében vegye figyelembe a bizonyítvány eredményét, olyan pártokra és jelöltekre szavazzon, amelyektől/akiktől javulást remélhet.

Magyarország és a „szomszéd” EU-tagállamok indexei

Mutatószámok (adatfelvétel éve) Országszám Magyarország Csehország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Románia A legjobb 1. Democracy Index (2020) 167 55(5.) 31(1.) 50(4.) 47(3.) 35(2.) 62(6.) Norvégia 2. Rule of Law Index (2020) 128 60(5.) 18(1.) 28(3.) - 24(2.) 32(4.) Dánia 3. Human Freedom Index (2020) 162 49(6.) 24(1.) 45(5.) 36(4.) 33(2.) 32(3.) Svédország 4. Global Competitiveness Report (2019) 141 47(5.) 32(1.) 37(3.) 42(4.) 35(2.) 51(6.) Szingapúr 5. Legatum Prosperity Index (2019) 167 46(5.) 28(2.) 36(4.) 32(3.) 27(1.) 47(6.) Dánia 6. Corruption Perception Index (2020) 179 69(5-6.) 49(3.) 45(2.) 60(4.) 35(1.) 69(5-6.) Dánia 7. Global Social Mobility Report (2020) 82 37(5.) 19(2.) 30(3.) 32(4.) 13(1.) 42(6.) Dánia 8. Global Talent Competitiveness Index (2019) 125 53(5.) 25(1.) 42(4.) 41(3.) 29(2.) 69(6.) Svájc 9. Human Development Index (2020) 189 40(5.) 27(2.) 35(3.) 39(4.) 22(1.) 49(6.) Norvégia 10. Social Progress Index (2020) 163 40(5.) 25(2.) 31(3.) 36(4.) 22(1.) 45(6.) Norvégia 11. Átlagos várható élettartam (2020) 193 70(5.) 41(2.) 44(3.) 56(4.) 28(1.) 76(6.) Hongkong 12. Gender Gap Index (2020) 153 105(6.) 78(5.) 40(2.) 63(4.) 36(1.) 55(3.) Norvégia 13. World Happiness Report (2017-19) 149 53(6.) 18(1.) 44(4.) 34(3.) 29(2.) 46(5.) Finnország A helyezési számok összege a csoportban - 56(6.) 32(2.) 39(3.) 43(4.) 28(1.) 52(5.)

Közösségi média – Kié legyen a hatalom?

Bankus Tibor János
Publikálás dátuma
2021.05.15. 18:08

A közösségi médiát birtokló magáncégek kezében óriási hatalom összpontosul, szinte mindenféle gyakorlati korlát nélkül. Képesek akár az információkhoz való hozzájutásunkat is befolyásolni vagy korlátozni. A szólásszabadságunkról már nem is beszélve. Mégis mit kezdjünk velük? Egy régi latin mondás – scientia potentia est – szerint: a tudás hatalom. Ha ezt elfogadjuk, akkor elmondható, hogy a gyakorlatilag korlátlan mennyiségű információhoz ahhoz fogható hatalom párosul. Pláne, ha még az is korlátozható, hogy mi mennyivel rendelkezhetünk. Vajon a történelem folyamán volt bármi, ami akkora mennyiségű adatot gyűjtött és tárolt volna rólunk, mint a közösségi média – részben kiegészülve az internettel? Persze ha egy XX. századi totalitárius diktatúrában éltünk, vagy esetleg szembekerültünk a törvénnyel, akkor gyűjthettek rólunk adatot, akár nem is keveset, de napjaink adatgyűjtésének mértékét ezek meg sem közelítik. Pont az adatgyűjtés ilyen, korábban elképzelhetetlen mértéke a közösségi médiában rejlő hatalom igazi forrása – kiegészülve az információ fölötti kontrollal. Pontosabban az, hogy e felfoghatatlan mennyiségű adattal – a szárnyait éppen csak próbálgató mesterséges intelligencia segítségével – jó eséllyel előre megjósolhatóak a döntéseink, preferenciáink, valamint soha nem látott precizitással tudnak minket befolyásolni. Gondoljunk csak a Brexit-kampányra és a Cambridge Analytica cégre. Ez nem egy szélsőséges eset, hanem valaminek épp csak a kezdete.

Szabályozás vagy államosítás

Vajon miért próbálkoznak az olyan államok, mint Kína, Oroszország, Magyarország saját közösségi média, közösségi hálózat létrehozásával? Nem egyszerűen csak a Nyugat elleni „szabadságharcuk” miatt, hanem az adatokért, a rólunk való tudásért, hogy könnyebben befolyásolhassanak, jobban kontrollálhassák a nyilvánosságot, és hogy milyen információkhoz jussunk hozzá. Az, hogy egy maréknyi ember kezében ilyen mértékű hatalom összpontosuljon, mint amit a közösségi média jelent, még a legdespotikusabb államokban sem volt elképzelhető. Egy oszmán-török szultán, vagy egy orosz cár valóban élet és halál ura lehetett, de soha nem láthatott bele az alattvalói fejébe olyan mértékben, mint napjainkban a közösségi média birtoklói a miénkbe. Ráadásul, míg a szultán vagy a cár birodalmának volt határa – és a befolyásának is –, addig a közösségi média számára nincsenek határok. Még ha be is van tiltva egy országban, különböző proxy szervereken keresztül, nagy eséllyel ott is elérhető. Arról pedig egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez a hatalom – a közösségi média mindegyik jelentősebb szereplője – magánkezekben van. Hogyan lehet egyáltalán korlátozni egy ekkora magánhatalmat, amelynek nagyobb gazdasági ereje van, mint nem kevés államnak? A legkézenfekvőbb megoldásnak az mutatkozik, ha valamiféle módon szabályozzuk működését. De hogyan szabályozzunk valamit, ami nincs sehol és mégis mindenütt jelen van? Pláne, ha a – gazdasági erejéből fakadóan – óriási befolyással rendelkezik az őt szabályozni kívánó törvényhozó testületekre? És mégis melyik államnak kellene szabályoznia, kinek kellene e szabályokat megírnia? A jelenlegi Európai Uniónak? Annak, amely ennél sokkal egyszerűbb és kevésbé vitás problémákat sem tud igazán megoldani? Vagy a tagállamoknak? Magyarország, Észtország, Szlovákia hogyan fog nyomást gyakorolni a Facebookra, ha még Ausztrália sem tud? Vagy az Egyesült Államoknak? Innen Európából, nekünk magyarok, észteknek, szlovákoknak hogyan kellene rávennünk erre az amerikai törvényhozást? Vagy valamilyen államközi szerződésre lenne szükség az Egyesült Államokkal? És velük ki tárgyaljon? Az Unió vagy a tagállamok? Vagy majd önmagukat fogják szabályozni? Amikor ezt hozzuk fel megoldásként, kicsit olyanok vagyunk, mint amikor látjuk, hogy kecskére bízzák a káposztát, de azért arról győzködjük magunkat, hogy az a bizonyos kecske rendkívül jól nevelt, jó szándékú és sose merne még csak rá se nézni a káposztára. Felmerülhet az is, hogy ha megfelelően szabályozni nem is tudjuk, de legalább fokozottan adóztassuk meg a Facebookot – ami egyébként egy teljesen jogos igény. De ha meg is tudnánk adóztatni, attól nem oldódna meg a már említett problémák egyike sem. Ugyanúgy adatot gyűjthetne rólunk, ami egy helyen koncentrálódna, és segítségével ugyanúgy fokozottan befolyásolhatnak minket, ugyanúgy korlátozhatnák, hogy milyen információkhoz férhetünk hozzá, és hogy milyen gondolatainkat oszthatunk meg másokkal – persze, a törvények adta keretek között. És a hatalom, amit a közösségi média jelent, ugyanúgy magánkézben lenne. Ha csak ez utóbbi problémát tartjuk szem előtt, egy egyszerű megoldás kínálkozhat: vegyük állami tulajdonba: „közművesítsük”! Adjunk neki szabályozott keretet, intézményesítsük választott tisztségviselőkkel, hivatalnokokkal stb. Így elviekben akár egyfajta hatalmi ággá is válhatna, amely tulajdonképpen ellenőrizni is tudja a többit – a hagyományos médián túl. Azonban - különösen magyarként - azt hiszem, nem kell messzire mennünk, hogy példákat találjunk arra, hogy a közhatalom birtokosai milyen gyomorforgató módokon képesek visszaélni a hatalommal. Képzeljük most el azt, hogy a mindenkori – bármilyen színezetű – magyar kormányzat kezében olyan hatalom van, mint amit a közösségi média jelent. Ráadásul ezzel nem oldódnának meg a fentebbi problémák sem. Csak annyi lenne a különbség, hogy a közösségi médián keresztül immár az állam gyűjtene adatokat  rólunk és ezeket felhasználva próbálna befolyásolni. Annyi előrelépés valóban történne, hogy lehetne kinél fellebbezni egy-egy vitatott korlátozás után, valamint a magyar jogszabályok mégiscsak egyfajta egyértelmű keretet jelentenének. Azonban így is felmerülne még egy probléma. Nevezetesen, pl. ha van egy erdélyi ismerősöm, akkor ahhoz neki is regisztrálnia kellene a magyar közművesített közösségi médiára, hogy felvehesse velem a kapcsolatot? És ha van egy holland, egy dán, és egy francia ismerősöm, nekem mind a három államban kéne egy közösségi médiafiók?

A közösségi média pluralizálása

Azt hiszem a közösségi médiával nem csak az a probléma, hogy magánkézben van, hanem az is, hogy felfoghatatlan hatalomkoncentrációra képes. Túl sok hatalom ez, legyen bárkik kezében is, ezért mindenekelőtt decentralizálnunk kellene. Mindezt viszont nem lehet a piacra bízni. Mert pontosan a piaci viszonyok voltak azok, amelyek a Facebookot és a hozzá hasonló, mára monopolhelyzetben lévő óriáscégeket életre hívták. Önmagában hiába jönne létre több kisebb cég, a mai piaci viszonyok között a „nagy hal megeszi a kis halat” elve továbbra is érvényben maradna. Manapság is vannak ugyan próbálkozások új közösségi oldalak létrehozására, de a Facebook monopolhelyzetével, sokkal nagyobb hálózatával nem tudja senki érdemben felvenni a versenyt. De ha például szét is szednénk a Facebookot, ha nem osztjuk szét a fiókokat a kisebb új cégek között, akkor gyakorlatilag ugyanott vagyunk, ahol eddig. De ha szét is osztanánk, akkor ezt mégis mi alapján tehetnénk? Vagyis nem elég decentralizálni önmagában – pláne nem piaci megfontolások alapján –, hanem ezzel párhuzamosan pluralizálnunk is kellene a közösségi hálózatokat. A Facebook monopóliumának egyik fő forrása, hogy ha egy másik szolgáltatónál regisztrálok, akkor nem férek hozzá a Facebook tartalmaihoz, nem tudok onnan ismerősöket szerezni, vagy a Facebookon létrehozott oldalakat követni, kedvelni, csoportokhoz csatlakozni, stb. A közösségi média pluralizálásához viszont pont arra lenne szükség, hogy a különböző közösségi oldalak kompatibilisek legyenek egymással. Tehát például, ha én regisztráltam X közösségi oldalon, követhessem vagy kedvelhessem az Y közösségi oldalon létrehozott akármit, és a Z oldalon lévő barátomat ismerősnek jelölhessem. Valamint a hírfolyamomon is megjelenjenek ezek tartalmai, megosztásai, bejegyzései, és fordítva is, az enyémek az övéken. A közösségi hálózat pluralizálása esetén nemcsak cégek pluralizmusát kell érteni, hanem gyakorlatilag bármit, amit el tudunk képzelni. Államok által működtetett közművesített közösségi oldalak összekapcsolódva különböző kisebb-nagyobb cégek oldalaival vagy sok-sok kicsi, programozni kiválóan tudó baráti társaság által kreáltakkal – persze mind bizonyos kritériumoknak eleget téve. Lennének olyanok, ahol csak meghívásos alapon lehet regisztrálni, de olyanok is, ahol például tagdíjat szednek. Itt a reklámok engedélyezettek lennének, másutt pedig nem. Akadna, ahová főleg filmekkel, filmkészítéssel foglalkozók regisztrálnának – a külön számukra beépített modulok miatt –, másutt ugyanez csak mondjuk fényképészekre szabva, és így tovább. Ez a sokféle modell pedig egy nagy hálózatot alkotna. Amelyben az egyén a saját igényeinek legmegfelelőbbet meg tudja találni. Értsünk ezalatt nagyobb szólásszabadságot, kevesebb adatgyűjtést, ellenőrzést, reklámot, vagy éppen többet mindezekből. Így pedig a piaci viszonyok is talán kevésbé lennének egyoldalúak, oligopóliumok és monopóliumok által meghatározottak, mivel az lehetne a mérvadó, hogy kinek milyen személyes preferenciái, igényei vannak, nem pedig az, hogy melyik cég a legnagyobb a piacon és így melyik közösségi oldalon érek el a legtöbb embert. Persze végső soron magát a pluralizálást is értelmezhetjük egyfajta szabályozásként. Viszont nagyon nem mindegy egy közösségi oldal szabályozásakor, hogy az abban az országban van-e bejegyezve, ahol a rá vonatkozó törvényt megalkotják, vagy pedig egy óceánnal nyugatabbra.

Régi-új problémák

Persze a pluralizálás finoman szólva sem lenne teljesen problémamentes és rengeteg új kérdést kellene megválaszolni. Csak néhány példa: több közösségi oldal esetében több felhasználói szabályzat is lenne. Mikor melyik vonatkozna rám? Vagy ha egy másik oldalról egy ismerősöm megosztása sérti az én oldalam szabályait, az megjelenhessen a hírfolyamomon? Ha igen, akkor pedig milyen módon? Esetleg, ha én egy másik országban regisztráltam, amelynek eltérőek a törvényei, akkor azon a közösségi oldalon melyik törvény vonatkozzon rám? Úgy vélem, a pluralizálással a legnagyobb gond az – a felmerülő új kérdéseken túl –, hogy messze nem oldana meg minden ma is létező problémát. Gondolhatunk például a biztonság, az álhírek, illetve az információs buborékok és a visszhangkamrák kérdéseire. A biztonság elsősorban akkor lehet probléma, ha az adott közösségi oldal semmilyen módon nem ellenőrzi, hogy ott mi jelenhet meg. Ez esetben szinte garantálni lehet, hogy illegális tartalmak is lesznek. Azaz valamiféle ellenőrzésre minden oldal esetében szükség van. Bár, ha csak jogilag bejegyzés-kötelesek lennének a közösségi oldalak, már akkor kevesebb illegális tartalom lehetne jelen, mint mondjuk a darkweben. Pláne, ha kötelező is lenne az üzemeltetőnek, hogy bizonyos mértékben ellenőrizze, hogy a tartalmak nem ütköznek-e törvénybe. Azokat, akik ilyeneket osztanak meg, ki is lehet tiltani az adott közösségi oldalról. A biztonság kapcsán előfordulhat, hogy abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy egy nagy cég talán biztonságosabb is, mintha több kicsi lenne. A Facebook azonban nem biztonságos. Nem csak a hatalomcentralizáció szempontjából vannak óriási problémák vele. Csak néhány példa. Pszichológiaiak, mint a függőség, online zaklatás – bullying –, vagy ennek folyományaként bizonyos esetekben az öngyilkosság. Piaci riválisok elleni félrevezető kampányok, adóelkerülés, erőszakos tartalmak, pedofília. Szexuális erőszakot, anorexiát, maffiát és antiszemitizmust támogató és népszerűsítő oldalak. És a Facebook sem feltörhetetlen, sőt, ami azt illeti, az adataink itt sincsenek biztonságban. Mindez pedig tényleg csak a jéghegy csúcsa. Ami a fentieknél is sokkal nagyobb gond lehet, az az álhírek terjedése, az információs buborékok és a visszhangkamrák. Ott kezdődik a probléma, hogy mit tekintünk egyáltalán álhírnek. Vannak esetek, amikor erre egyszerű választ adni – például annak idején Obama vagy Trump beiktatásán voltak-e többen. Van azonban, amikor nagyon nem. Például ott vannak az összeesküvés-elméletek. Ezek a legtöbbször álhírek. De mi van, amikor mégis kiderül egy-kettőről, hogy igaz? És egyébként is, hol kezdődik, és hol végződik az események szubjektív értelmezése és hol a nettó hazugság? Illetve vajon mindig csak a közösségi médián terjednek a hazugságok? A hagyományos médiumok vajon mindig igazat mondanak? Vagy nem volt mindig is jellemző ránk, emberekre, hogy a saját magunkhoz hasonlóan gondolkodók társaságát igyekszünk keresni? Napjainkban pluralizálás nélkül is nem épp ezt tesszük, online és offline egyaránt? Azaz a pluralizálás valóban nem oldaná meg e problémákat, azonban a mostani monopolisztikus modellnek sincsenek megfelelő válaszai. Amíg az egyik ember a másikban ellenséget lát, mert az másképp gondolkodik, mint ő, és nem meggyőzni akarja, hanem megsemmisíteni, addig semmilyen technológia, vagy modell önmagában nem képes erre megoldást adni – persze a diktatórikus és disztópikus lehetőségeket elvetve. Az egészen biztos, hogy a közösségi média jelenlegi monopolisztikus modelljével kezdenünk kell valamit. Megpróbálhatjuk a Facebookot uniós szabályok betartására és több adó befizetésére bírni, vagy egyfajta új hatalmi ágat létrehozni a közösségi médiából. Lehet, hogy ezek mind működnének is. A közösségi média azonban óriási hatalmat jelent, ami ráadásul elképesztő módon centralizált is. Egy ilyen hatalomnak pedig senki nem jó gazdája, se magáncég, se állam. De a közösségi média előtti időkbe sem térhetünk vissza, nem tudjuk többé visszaszuszakolni a szellemet a palackba. Egyrészt decentralizálhatjuk ezt a hatalmat, másrészt alternatívákat is létrehozhatunk. Ne legyenek kétségeink: a Facebooknak és társainak továbbra is hegemón helyzetük lenne. De a hegemónia és a monopólium között óriási a különbség.

Miért éppen Brisbane?

Bod Tamás Forman Balázs
Publikálás dátuma
2021.05.15. 17:27

Fotó: f11photo / Shutterstock
Az alig 25 milliós, igaz kontinensnyi nagyságú, gazdasági és politikai nagyhatalomnak nem, de életszínvonal-bajnok országnak nevezhető Ausztrália valószínűleg hamarosan elmondhatja, hogy harmadszorra készül a világ legnagyobb sporteseménye, a nyári olimpiai játékok megrendezésére. Méghozzá úgy, hogy ezáltal az ország három különböző nagyvárosa érintett; 1956-ban Melbourne, 2000-ben Sydney adhatott, 2032-ban pedig Brisbane adhat otthont a játékoknak. Köztudomású, hogy a 11 év múlva tartandó olimpia megrendezése nem a hagyományos kandidálás szabályai szerint zajlik. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a szokásos többkörös versenyeztetés helyett kimondta, hogy Ausztrália harmadik, szubtrópusi éghajlatú, mintegy 2,5 milliós városát részesíti előnyben a többi jelentkezővel – Isztambullal, Szentpétervárral, Észak-Rajna Vesztfália tartománnyal és a két Korea tervezett közös rendezésével – szemben. Bár hivatalos döntés még nincs, de nagyon úgy tűnik, hogy az eddig hét évvel szemben már a játékok előtt tizenegy évvel eldőlhet, ki lehet a házigazda. Így a remek helyzetből induló Brisbane-nek a szokásosnál négy évvel hosszabb idő áll rendelkezésre, hogy felkészüljön. Már amennyiben ez lesz az új forgatókönyv. A terjedelmi korlátok miatt nem megyünk bele annak kifejtésébe, hogy az olimpiarendezés az utóbbi évtizedekben gazdasági, pénzügyi és infrastrukturális gigavállalkozássá alakult, ahol az előzetesen kiszámított bődületes költségek a legtöbb esetben a többszörösükre növekedtek. Ezt vagy csak a leggazdagabb és nagyon jelentős gazdasági hátterű, vagy feltörekvő, nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező és hatalmi szempontjaikat a világ előtt hangsúlyozni kívánó országok rendezték és rendezhetik meg. Ezek sorában tartozik az 1960-as római, az 1964-es tokiói, az 1968-as mexikói, az 1972-es müncheni olimpiai. A nyugat-német gazdasági csoda beérett és vitathatatlan volt, s az olimpiával, valamint az egy évvel későbbi ENSZ-be való felvételével végképp visszakerült a világpolitika térképére a Német Szövetségi Köztársaság. Ebbe a sorba illeszkedik az 1980-as moszkvai csonka olimpiai is, amikor első alkalommal a kétpólusú világ keleti felének központja volt a rendező város. Dél-Korea világgazdasági berobbanását jelezte az 1988-as szöuli játékok és Spanyolország új pozícióját is jól reprezentálta az 1992-es barcelonai olimpia. A sor a 2008-as pekingi olimpiával folytatható, ami egy új világhatalom színre lépését is szimbolizálta, nagyon erős kontúrokkal. De ide számíthatjuk a legutóbbi, 2016-os Rio de Janeiro-i olimpiát, amikor a világ kilencedik legnagyobb gazdaságú és a hatodik legnépesebb, igazi feltörekvő országa volt a házig
Ezért is nehezen érthető, hogy az e kategóriáktól távol álló Budapest esetében hogyan merülhet fel a nyári olimpiai rendezésnek gondolata. A hatalmas infrastrukturális beruházásokon és az ebből származó vállalkozói profiton kívül aligha magyarázható mással. Azzal, hogy a magyar sportnemzet, a legkevésbé. Ez önmagában roppant kevés. Az elszabaduló ingatlanárakba, a csak az építőipar vállalkozóit gazdagító költségekbe és az olimpia után kihasználatlan és fenntarthatatlan létesítményekbe az ország belerokkanna – még az ún. „takarékos” olimpiai esetén is. (Lásd a honi sportversenyek és -létesítmények elszálló költségeit.) A szinte minden tekintetben egyeduralkodó Egyesült Államok mellett Ausztrália lehet az az ország, amely harmadik városában is nyári olimpiát rendez. Amerika 1904-ben St. Louis-szal köszönt be, majd 1932-ben Los Angelesben gyulladt fel az olimpiai láng, ahogy az 1984-es csonka olimpián úgyszintén. 1996-ban Atlanta volt a házigazda, hogy 2028-ban újfent Los Angeles legyen. Kalifornia és a világ egyik legnagyobb és legjelentősebb városának lobbierejét mi sem bizonyítja jobban, minthogy hét év múlva kivételes módon a harmadik nyári olimpiát rendezi. * A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a NOB már régóta küszködik azzal: a rendezésre jelentkező városok a helyi népszavazások után sorra mondják vissza a kandidálásukat. A végén már, némi túlzással, csak a rendezésre eredetileg jelentkezők közül a legkevésbé esélyesnek tartott jelöltek között lehetett választani. Ezt sarkítva nevezhetnénk a szóba jöhető és kandidálni kívánó nagyvárosok kontraszelekciójának is – legyen szó akár téli vagy nyári olimpiáról. A kialakult válságot az sem oldotta meg, hogy a NOB egyszerre döntött a 2024-es és 2028-as nyári játékok helyszíneiről, Párizsról és Los Angelesről. Mindkét világváros - Párizsról és Los Angeles - már kipróbált helyszín, hiszen már mind a kettő a harmadik olimpiájára készül. Azzal a pontosítással és megszorítással, hogy a francia főváros modern-kori olimpiákat már tartott, de gigajátékokat még nem. Mert az 1900-as és az 1924-es rendezés, még ha méltányosak is vagyunk ahhoz, hogy mindent a saját korában és korához képest kell megítélni, mégsem mérhető a legújabb kori játékok megrendezéséhez, ennek követelményeihez és elképesztő költségeihez. Ugyanakkor tény, hogy Párizs ma is a világ egyik legmeghatározóbb városa, 10 milliós népességével, elképesztő agglomerációjával. A megapoliszt körbevevő nagyon erős Île-de-France régióval együtt a teljes sport-, közlekedési és szállodai infrastruktúrája már ma teljes mértékben rendelkezésre áll. Párizs már régóta készül a harmadik nyári olimpiáját megrendezni: 1992-re, 2008-ra és 2012-re is pályázott. Los Angeles is teljességgel megfelelő a játékok megrendezésére, bár a tömegközlekedésén lenne még mit fejleszteni. * Haladva a korral a NOB etikus és zöld olimpiákat szeretne rendezni. Olyanokat, ahol: - Nem csak egy ember sportmániájának a megvalósulása a nyári játék, hanem egy egész ország támogatottsága áll mögötte. (Ausztrália kiváló színvonalon megrendezett már két nyári olimpiát, emellett további három alkalommal pályázott a rendezésre, 1992-re éppen Brisbane-nel.) - Nem külföldi bérrabszolgák építik fel a sportlétesítményeket és az egyéb épületeket, utakat, szállodákat. - Az ingatlanárak robbanása nem fogja az egekbe emelni úgy a költségeket, hogy az még a következő generációk számára is óriási terhet jelentsen, mint például Tokióban vagy Szocsiban. A japán fővárosban az eredetileg tervezett költségvetés több mint ötszörösénél tartanak, és még az is lehetséges, hogy a pandémia miatt elmarad a japán fővárosban a tavalyról már így is elhalasztott ötkarikás játék. Valószínűleg az ingatlanárak előre jelezhető elszabadulása miatt nem kandidál a 2008-as pekingi rendezés után a még nagyobb, még dinamikusabban fejlődő kínai gigaváros, Sanghaj. A fentieket megerősítő és a kockázatokat nagyobb részt kizáró kritériumoknak szinte tökéletesen megfelel az ausztráliai Brisbane. A kiválasztott város mellett nagyon fontos a mögötte lévő ország pozitív imázsa. Azaz, hogy az adott állam ne elutasított és mindenkiben ellenséget látó ország, hanem a nemzetközi közösség országain belül széles körben elfogadott és megbecsült legyen. Ausztrália feltétlenül ilyen. A kontinensnyi területű ország mellett szól, hogy a valamivel több mint 25 millió lakosával a világ bruttó hazai terméket előállító (GDP) listáján a 14. helyen áll. Méghozzá úgy, hogy az előtte álló fejlett országok népessége – a 38 milliós Kanada kivételével – a többszöröse az övének. Ezért is áll jobban az egy főre jutó GDP nominális listáján, ahol a 11. helyezett. Ebben az összevetésben csak egy olyan ország előzi meg, amely népesebb nála – ebben a kategóriában az alacsonyabb népességű országoknak könnyebb jó eredményt felmutatni –, ez pedig az Egyesült Államok, a maga 328 millió lakosával. Emellett gazdaságát, politikai, jogi, pénzügyi berendezkedését tekintve Ausztrália elképesztő módon stabil ország, ahol az olimpiai rendezést veszélyeztető kilengésektől, visszaesésektől vagy cikk-cakkoktól aligha kell tartani. A roppant megbízható ország kivételesen széles körű autonómiát biztosít Queensland államnak, amely az állami finanszírozás mellett hatalmas saját bevétellel és egészen magas színvonalú infrastruktúrával rendelkezik. Ausztrália és Brisbane mellett szól, hogy időzónája Ázsia és a csendes-óceániai térség legtöbb országának, így Kínának, Indiának, a világ negyedik legnépesebb országának, Indonéziának, Pakisztánnak, Japánnak a két Koreának, Vietnámnak megfelel. Ez pedig az élő közvetítések szempontjából döntő tényező. * A Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak 103 szavazásra jogosult tagja van. Közöttük két magyar olimpiai bajnok: Schmitt Pál és Gyurta Dániel. A NOB-nak két ausztrál tagja van, akik önmagukban nyilván nem elegendőek semmilyen kérdés eldöntéséhez. 17 olyan tagja van a NOB-nak, akiknek országa 2004 óta olimpiát rendezett. Ők pontosan ismerik a nehézségeket és a buktatókat, így minden valószínűség szerint támogatni fogják a Brisbane kínálta megoldást. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság három brit és a három amerikai tagja már csak a közös angol nyelv és a kultúrák hasonlósága miatt is az ausztrál nagyváros mellett teheti le a voksát. 21 taggal rendelkeznek a Brit Nemzetközösség országai, köztük Kanada három taggal, továbbá Új-Zéland, amelyek képviselői valószínűleg szintén egyöntetűen támogatják az ausztrál választást. 24 taggal rendelkeznek a nyugat-európai országok, akik számára Brisbane szintén nem rossz választás 8 évvel Párizs után. Az első csoport, a 2004 óta olimpiát rendezett országok NOB-tagjai közül a három kínai és két japán tag mellett 12 tagot adnak kelet- és a dél-ázsiai országok, amelyek számára Ausztrália nem csak fontos élelmiszer- és nyersanyag-szállító, de egyben életmód és jóléti mintát, követendő példát jelent. További öt tagot adnak még a két brazil tag mellett a latin-amerikai országok. Ausztráliát, mint pozitív példát, ők sem utasítják el. Összesítésünk nyomán nem kevesebb állítható, mint hogy a 103 NOB tagból 79 számára Ausztrália jó döntésnek tűnhet. A közép- és kelet-európai és az arab országokat most nem soroltuk ide. De könnyen lehet, hogy közülük is vannak, amelyek NOB-tagjai támogatnák Brisbane-t. Ausztrália erős gazdasággal, magas életszínvonallal, jó egészségügyi mutatókkal és magas átlagéletkorral rendelkező sportnemzet. A nyári olimpiai játékokon eddig megszerzett 147 aranyérmével, összesen 497 érmével a 11. helyen áll az országok nem hivatalos rangsorában. 2036-ra pedig felkészül Kína, Közel-Kelet, esetleg más ázsiai országok (Dél- és Észak-Korea?) is, és talán Európa néhány nagyvárosa. Németország nem tett le a rendezés lehetőségéről, ahogy Isztambul és Szentpétervár sem. Túl nagy tétben nem kell fogadást kötni, hogy a világ legjobb sportolói 2032-ben a nyári olimpiai játékokon Ausztráliában harmadszor, az ország harmadik legnagyobb városában, a Budapestnél másfélszer nagyobb és sokkal gazdagabb Brisbane-ben adnak egymásnak randevút.