A közösségi médiát birtokló magáncégek kezében óriási hatalom összpontosul, szinte mindenféle gyakorlati korlát nélkül. Képesek akár az információkhoz való hozzájutásunkat is befolyásolni vagy korlátozni. A szólásszabadságunkról már nem is beszélve. Mégis mit kezdjünk velük? Egy régi latin mondás – scientia potentia est – szerint: a tudás hatalom. Ha ezt elfogadjuk, akkor elmondható, hogy a gyakorlatilag korlátlan mennyiségű információhoz ahhoz fogható hatalom párosul. Pláne, ha még az is korlátozható, hogy mi mennyivel rendelkezhetünk.
Vajon a történelem folyamán volt bármi, ami akkora mennyiségű adatot gyűjtött és tárolt volna rólunk, mint a közösségi média – részben kiegészülve az internettel? Persze ha egy XX. századi totalitárius diktatúrában éltünk, vagy esetleg szembekerültünk a törvénnyel, akkor gyűjthettek rólunk adatot, akár nem is keveset, de napjaink adatgyűjtésének mértékét ezek meg sem közelítik.
Pont az adatgyűjtés ilyen, korábban elképzelhetetlen mértéke a közösségi médiában rejlő hatalom igazi forrása – kiegészülve az információ fölötti kontrollal. Pontosabban az, hogy e felfoghatatlan mennyiségű adattal – a szárnyait éppen csak próbálgató mesterséges intelligencia segítségével – jó eséllyel előre megjósolhatóak a döntéseink, preferenciáink, valamint soha nem látott precizitással tudnak minket befolyásolni. Gondoljunk csak a Brexit-kampányra és a Cambridge Analytica cégre. Ez nem egy szélsőséges eset, hanem valaminek épp csak a kezdete.
Szabályozás vagy államosítás
Vajon miért próbálkoznak az olyan államok, mint Kína, Oroszország, Magyarország saját közösségi média, közösségi hálózat létrehozásával? Nem egyszerűen csak a Nyugat elleni „szabadságharcuk” miatt, hanem az adatokért, a rólunk való tudásért, hogy könnyebben befolyásolhassanak, jobban kontrollálhassák a nyilvánosságot, és hogy milyen információkhoz jussunk hozzá.
Az, hogy egy maréknyi ember kezében ilyen mértékű hatalom összpontosuljon, mint amit a közösségi média jelent, még a legdespotikusabb államokban sem volt elképzelhető. Egy oszmán-török szultán, vagy egy orosz cár valóban élet és halál ura lehetett, de soha nem láthatott bele az alattvalói fejébe olyan mértékben, mint napjainkban a közösségi média birtoklói a miénkbe. Ráadásul, míg a szultán vagy a cár birodalmának volt határa – és a befolyásának is –, addig a közösségi média számára nincsenek határok. Még ha be is van tiltva egy országban, különböző proxy szervereken keresztül, nagy eséllyel ott is elérhető.
Arról pedig egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez a hatalom – a közösségi média mindegyik jelentősebb szereplője – magánkezekben van. Hogyan lehet egyáltalán korlátozni egy ekkora magánhatalmat, amelynek nagyobb gazdasági ereje van, mint nem kevés államnak?
A legkézenfekvőbb megoldásnak az mutatkozik, ha valamiféle módon szabályozzuk működését. De hogyan szabályozzunk valamit, ami nincs sehol és mégis mindenütt jelen van? Pláne, ha a – gazdasági erejéből fakadóan – óriási befolyással rendelkezik az őt szabályozni kívánó törvényhozó testületekre? És mégis melyik államnak kellene szabályoznia, kinek kellene e szabályokat megírnia? A jelenlegi Európai Uniónak? Annak, amely ennél sokkal egyszerűbb és kevésbé vitás problémákat sem tud igazán megoldani? Vagy a tagállamoknak? Magyarország, Észtország, Szlovákia hogyan fog nyomást gyakorolni a Facebookra, ha még Ausztrália sem tud? Vagy az Egyesült Államoknak? Innen Európából, nekünk magyarok, észteknek, szlovákoknak hogyan kellene rávennünk erre az amerikai törvényhozást? Vagy valamilyen államközi szerződésre lenne szükség az Egyesült Államokkal? És velük ki tárgyaljon? Az Unió vagy a tagállamok?
Vagy majd önmagukat fogják szabályozni? Amikor ezt hozzuk fel megoldásként, kicsit olyanok vagyunk, mint amikor látjuk, hogy kecskére bízzák a káposztát, de azért arról győzködjük magunkat, hogy az a bizonyos kecske rendkívül jól nevelt, jó szándékú és sose merne még csak rá se nézni a káposztára.
Felmerülhet az is, hogy ha megfelelően szabályozni nem is tudjuk, de legalább fokozottan adóztassuk meg a Facebookot – ami egyébként egy teljesen jogos igény. De ha meg is tudnánk adóztatni, attól nem oldódna meg a már említett problémák egyike sem. Ugyanúgy adatot gyűjthetne rólunk, ami egy helyen koncentrálódna, és segítségével ugyanúgy fokozottan befolyásolhatnak minket, ugyanúgy korlátozhatnák, hogy milyen információkhoz férhetünk hozzá, és hogy milyen gondolatainkat oszthatunk meg másokkal – persze, a törvények adta keretek között. És a hatalom, amit a közösségi média jelent, ugyanúgy magánkézben lenne.
Ha csak ez utóbbi problémát tartjuk szem előtt, egy egyszerű megoldás kínálkozhat: vegyük állami tulajdonba: „közművesítsük”! Adjunk neki szabályozott keretet, intézményesítsük választott tisztségviselőkkel, hivatalnokokkal stb. Így elviekben akár egyfajta hatalmi ággá is válhatna, amely tulajdonképpen ellenőrizni is tudja a többit – a hagyományos médián túl.
Azonban - különösen magyarként - azt hiszem, nem kell messzire mennünk, hogy példákat találjunk arra, hogy a közhatalom birtokosai milyen gyomorforgató módokon képesek visszaélni a hatalommal. Képzeljük most el azt, hogy a mindenkori – bármilyen színezetű – magyar kormányzat kezében olyan hatalom van, mint amit a közösségi média jelent.
Ráadásul ezzel nem oldódnának meg a fentebbi problémák sem. Csak annyi lenne a különbség, hogy a közösségi médián keresztül immár az állam gyűjtene adatokat rólunk és ezeket felhasználva próbálna befolyásolni. Annyi előrelépés valóban történne, hogy lehetne kinél fellebbezni egy-egy vitatott korlátozás után, valamint a magyar jogszabályok mégiscsak egyfajta egyértelmű keretet jelentenének.
Azonban így is felmerülne még egy probléma. Nevezetesen, pl. ha van egy erdélyi ismerősöm, akkor ahhoz neki is regisztrálnia kellene a magyar közművesített közösségi médiára, hogy felvehesse velem a kapcsolatot? És ha van egy holland, egy dán, és egy francia ismerősöm, nekem mind a három államban kéne egy közösségi médiafiók?
A közösségi média pluralizálása
Azt hiszem a közösségi médiával nem csak az a probléma, hogy magánkézben van, hanem az is, hogy felfoghatatlan hatalomkoncentrációra képes. Túl sok hatalom ez, legyen bárkik kezében is, ezért mindenekelőtt decentralizálnunk kellene. Mindezt viszont nem lehet a piacra bízni. Mert pontosan a piaci viszonyok voltak azok, amelyek a Facebookot és a hozzá hasonló, mára monopolhelyzetben lévő óriáscégeket életre hívták. Önmagában hiába jönne létre több kisebb cég, a mai piaci viszonyok között a „nagy hal megeszi a kis halat” elve továbbra is érvényben maradna. Manapság is vannak ugyan próbálkozások új közösségi oldalak létrehozására, de a Facebook monopolhelyzetével, sokkal nagyobb hálózatával nem tudja senki érdemben felvenni a versenyt. De ha például szét is szednénk a Facebookot, ha nem osztjuk szét a fiókokat a kisebb új cégek között, akkor gyakorlatilag ugyanott vagyunk, ahol eddig. De ha szét is osztanánk, akkor ezt mégis mi alapján tehetnénk?
Vagyis nem elég decentralizálni önmagában – pláne nem piaci megfontolások alapján –, hanem ezzel párhuzamosan pluralizálnunk is kellene a közösségi hálózatokat. A Facebook monopóliumának egyik fő forrása, hogy ha egy másik szolgáltatónál regisztrálok, akkor nem férek hozzá a Facebook tartalmaihoz, nem tudok onnan ismerősöket szerezni, vagy a Facebookon létrehozott oldalakat követni, kedvelni, csoportokhoz csatlakozni, stb. A közösségi média pluralizálásához viszont pont arra lenne szükség, hogy a különböző közösségi oldalak kompatibilisek legyenek egymással.
Tehát például, ha én regisztráltam X közösségi oldalon, követhessem vagy kedvelhessem az Y közösségi oldalon létrehozott akármit, és a Z oldalon lévő barátomat ismerősnek jelölhessem. Valamint a hírfolyamomon is megjelenjenek ezek tartalmai, megosztásai, bejegyzései, és fordítva is, az enyémek az övéken.
A közösségi hálózat pluralizálása esetén nemcsak cégek pluralizmusát kell érteni, hanem gyakorlatilag bármit, amit el tudunk képzelni. Államok által működtetett közművesített közösségi oldalak összekapcsolódva különböző kisebb-nagyobb cégek oldalaival vagy sok-sok kicsi, programozni kiválóan tudó baráti társaság által kreáltakkal – persze mind bizonyos kritériumoknak eleget téve.
Lennének olyanok, ahol csak meghívásos alapon lehet regisztrálni, de olyanok is, ahol például tagdíjat szednek. Itt a reklámok engedélyezettek lennének, másutt pedig nem. Akadna, ahová főleg filmekkel, filmkészítéssel foglalkozók regisztrálnának – a külön számukra beépített modulok miatt –, másutt ugyanez csak mondjuk fényképészekre szabva, és így tovább. Ez a sokféle modell pedig egy nagy hálózatot alkotna. Amelyben az egyén a saját igényeinek legmegfelelőbbet meg tudja találni. Értsünk ezalatt nagyobb szólásszabadságot, kevesebb adatgyűjtést, ellenőrzést, reklámot, vagy éppen többet mindezekből.
Így pedig a piaci viszonyok is talán kevésbé lennének egyoldalúak, oligopóliumok és monopóliumok által meghatározottak, mivel az lehetne a mérvadó, hogy kinek milyen személyes preferenciái, igényei vannak, nem pedig az, hogy melyik cég a legnagyobb a piacon és így melyik közösségi oldalon érek el a legtöbb embert.
Persze végső soron magát a pluralizálást is értelmezhetjük egyfajta szabályozásként. Viszont nagyon nem mindegy egy közösségi oldal szabályozásakor, hogy az abban az országban van-e bejegyezve, ahol a rá vonatkozó törvényt megalkotják, vagy pedig egy óceánnal nyugatabbra.
Régi-új problémák
Persze a pluralizálás finoman szólva sem lenne teljesen problémamentes és rengeteg új kérdést kellene megválaszolni. Csak néhány példa: több közösségi oldal esetében több felhasználói szabályzat is lenne. Mikor melyik vonatkozna rám? Vagy ha egy másik oldalról egy ismerősöm megosztása sérti az én oldalam szabályait, az megjelenhessen a hírfolyamomon? Ha igen, akkor pedig milyen módon? Esetleg, ha én egy másik országban regisztráltam, amelynek eltérőek a törvényei, akkor azon a közösségi oldalon melyik törvény vonatkozzon rám?
Úgy vélem, a pluralizálással a legnagyobb gond az – a felmerülő új kérdéseken túl –, hogy messze nem oldana meg minden ma is létező problémát. Gondolhatunk például a biztonság, az álhírek, illetve az információs buborékok és a visszhangkamrák kérdéseire.
A biztonság elsősorban akkor lehet probléma, ha az adott közösségi oldal semmilyen módon nem ellenőrzi, hogy ott mi jelenhet meg. Ez esetben szinte garantálni lehet, hogy illegális tartalmak is lesznek. Azaz valamiféle ellenőrzésre minden oldal esetében szükség van. Bár, ha csak jogilag bejegyzés-kötelesek lennének a közösségi oldalak, már akkor kevesebb illegális tartalom lehetne jelen, mint mondjuk a darkweben. Pláne, ha kötelező is lenne az üzemeltetőnek, hogy bizonyos mértékben ellenőrizze, hogy a tartalmak nem ütköznek-e törvénybe. Azokat, akik ilyeneket osztanak meg, ki is lehet tiltani az adott közösségi oldalról. A biztonság kapcsán előfordulhat, hogy abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy egy nagy cég talán biztonságosabb is, mintha több kicsi lenne. A Facebook azonban nem biztonságos. Nem csak a hatalomcentralizáció szempontjából vannak óriási problémák vele.
Csak néhány példa. Pszichológiaiak, mint a függőség, online zaklatás – bullying –, vagy ennek folyományaként bizonyos esetekben az öngyilkosság. Piaci riválisok elleni félrevezető kampányok, adóelkerülés, erőszakos tartalmak, pedofília. Szexuális erőszakot, anorexiát, maffiát és antiszemitizmust támogató és népszerűsítő oldalak. És a Facebook sem feltörhetetlen, sőt, ami azt illeti, az adataink itt sincsenek biztonságban. Mindez pedig tényleg csak a jéghegy csúcsa.
Ami a fentieknél is sokkal nagyobb gond lehet, az az álhírek terjedése, az információs buborékok és a visszhangkamrák. Ott kezdődik a probléma, hogy mit tekintünk egyáltalán álhírnek. Vannak esetek, amikor erre egyszerű választ adni – például annak idején Obama vagy Trump beiktatásán voltak-e többen. Van azonban, amikor nagyon nem.
Például ott vannak az összeesküvés-elméletek. Ezek a legtöbbször álhírek. De mi van, amikor mégis kiderül egy-kettőről, hogy igaz? És egyébként is, hol kezdődik, és hol végződik az események szubjektív értelmezése és hol a nettó hazugság? Illetve vajon mindig csak a közösségi médián terjednek a hazugságok? A hagyományos médiumok vajon mindig igazat mondanak? Vagy nem volt mindig is jellemző ránk, emberekre, hogy a saját magunkhoz hasonlóan gondolkodók társaságát igyekszünk keresni? Napjainkban pluralizálás nélkül is nem épp ezt tesszük, online és offline egyaránt?
Azaz a pluralizálás valóban nem oldaná meg e problémákat, azonban a mostani monopolisztikus modellnek sincsenek megfelelő válaszai. Amíg az egyik ember a másikban ellenséget lát, mert az másképp gondolkodik, mint ő, és nem meggyőzni akarja, hanem megsemmisíteni, addig semmilyen technológia, vagy modell önmagában nem képes erre megoldást adni – persze a diktatórikus és disztópikus lehetőségeket elvetve.
Az egészen biztos, hogy a közösségi média jelenlegi monopolisztikus modelljével kezdenünk kell valamit. Megpróbálhatjuk a Facebookot uniós szabályok betartására és több adó befizetésére bírni, vagy egyfajta új hatalmi ágat létrehozni a közösségi médiából. Lehet, hogy ezek mind működnének is. A közösségi média azonban óriási hatalmat jelent, ami ráadásul elképesztő módon centralizált is. Egy ilyen hatalomnak pedig senki nem jó gazdája, se magáncég, se állam.
De a közösségi média előtti időkbe sem térhetünk vissza, nem tudjuk többé visszaszuszakolni a szellemet a palackba. Egyrészt decentralizálhatjuk ezt a hatalmat, másrészt alternatívákat is létrehozhatunk. Ne legyenek kétségeink: a Facebooknak és társainak továbbra is hegemón helyzetük lenne. De a hegemónia és a monopólium között óriási a különbség.
