Előválasztás: végül csak felvették a startpozíciót

Indul a miniszterelnök- és képviselőjelölti kaszting, ám miközben kirajzolódni látszik egy erősorrend, mindenkit érhetnek még meglepetések: egyrészt a szavazó nem csinálja feltétlenül azt, amit kedvenc politikusa mond, másrészt az előválasztás után jön az újabb meccs, a listás helyek elosztása.

A fej nélküli test és a test nélküli fej találkozása, ez az MSZP és a Párbeszéd választási szövetsége (a hasonlat Pulai András közvélemény-kutató szellemi terméke). És most a fej – alias Karácsony Gergely – pártpolitikai színre lép, beszáll az előválasztásba.

Amiről többféle értelmezés pörög, attól függően, hogy a különböző politikai formációk miniszterelnök- és képviselőjelöltjei milyen eséllyel állnak a startvonalhoz. A DK – a legerősebb ellenzéki pártként – szereti az előválasztást egy kemény meccsnek feltüntetni, és hasonlóképpen interpretál az MSZP–Párbeszéd duó is (utóbbi joggal bízik abban, hogy számos polgármestere érdemi jelölti kampányt menedzsel). A Jobbik a miniszterelnök-jelöltek kapcsán ígér komoly csatát, de a helyi ütközetekről nem nagyon beszél. A Momentum arra tolja a közbeszédet, hogy ez csak részben érdemi versengés – nem véletlenül, ennek a pártnak van a legnagyobb esélye, hogy hoppon maradhat. Az LMP pedig lényegében nem szól semmit.

Hogy melyik párt milyen pozícióból startol, azt három tényező határozza meg. A miniszterelnök-jelölt potenciálja, az ellenzéki szavazók másodlagos preferenciája, illetve a választókerületi aspiránsok minősége.

Három a feladat

Nem kétséges, a legfontosabb figurák a miniszterelnök-jelöltek, hármas funkcióval. Egyrészt az ő arcuk mozgósít az előválasztásra – és itt nemcsak a közvetlen hatásra kell gondolni, hanem a közvetettre. Az elsődleges szimpátián kívül ugyanis a „csak azért is tényező” is fontos, azaz amelyik jelöltre a kormánymédia leginkább rászáll, az olyan szimpatizánsok voksait is begyűjtheti, akik egyébként nem vettek volna részt az előválasztáson. Másrészt a miniszterelnök-jelöltek hordják rá a helyi jelöltekre a szavazatokat, ugyanis az életszerű általában az, hogy a résztvevők a címerfigurákért mennek el az urnáig, és ha már ott vannak, akkor a helyi emberre is szavaznak. (Persze ha van egy karizmatikus aspiráns, az saját jogán is vonzza a szavazatokat.) A harmadik miniszterelnök-jelölti feladat pedig a szavazók becsatornázása – az esélyesebb versenyzőhöz. (Hogy ez miképp működik a gyakorlatban, arról lásd keretes írásunkat.)

Magyarán: mivel az előválasztás kétfordulós lesz, az első körben kevésbé izmosan teljesítő jelöltek visszaléphetnek egy másik aspiráns javára. Csakhogy korántsem biztos, hogy támogatóik megszívlelik ajánlásukat – különösképpen, ha a visszalépő jelölt gyengén teljesített. (Ez ugyanis azt jelenti, hogy saját tábora sem kötődik hozzá.)

Mást is szeretnek

És itt lép be az emlegetett másodlagos preferencia. Ami azt mutatja, hogy ha a saját jelölt kiesik/kiszáll a versenyből, akkor hívei kire szavaznak.

A Publicus Intézet mérése – amit a Népszava megrendelésére készített – azt mutatja, hogy a legnagyobb átjárás az MSZP–Párbeszéd és a DK között van. Karácsonyra a DK-szavazók 68 százaléka voksolna egy miniszterelnök-jelölti meccsen (akkor még egyszer: abban az esetben, ha a Demokratikus Koalíció embere már nincs versenyben), míg a DK-jelölt Dobrev Klárát az MSZP–Párbeszéd szimpatizánsainak 63 százaléka látná szívesen miniszterelnök-jelöltként (ha Karácsony valami miatt kiszáll). Azt azért érdemes megjegyezni, hogy ilyen mérvű keresztszimpátia esetén a két jelölt óhatatlanul rabol egymástól szavazatokat: példának okáért a 2018-as EP-kampányban Dobrev Klára szívott fel szép számban MSZP-s szavazatokat, míg a 2019-es főpolgármesteri előválasztáson Karácsony vonzott be sok DK-s voksot.

A két párt köréből kilépve már töredezettebb ez a világ. A Momentum-szavazók leginkább (70 százalékuk) Karácsonyt tudnák miniszterelnök-jelöltként elképzelni, Jakab Péter az ezüstérmes náluk (60 százalékkal), míg Dobrev Klárának a legszerényebb a támogatottsága (30 százalék). A Jobbiknál nem kérdés, hogy Jakab Péter vezet, de utána nagy a szakadék. A jobbikosok másodlagospreferencia-sorrendjét 48 százalékkal Karácsony Gergely vezeti, a második helyen 40 százalékkal Márki-Zay Péter áll, Dobrev Kláránál ez a mutató 37 százalék, míg Fekete-Győr Andrásnál 23. (És az persze nem újdonság, hogy az MSZP és a DK szavazói nem törik össze magukat sem Jakab Péterért, sem Márki-Zayért.)

A nyers verseny

A másodlagos pártpreferencia fontosságát azzal lehet érzékeltetni, hogy amíg az országgyűlési választások kétfordulósak voltak (2011-ben a Fidesz tette egyfordulóssá a mérkőzést, így küszöbölve ki, hogy stratégiai visszalépéseket, szövetségkötéseket lehessen menedzselni), addig a másodlagos preferencia döntötte el, ki nyeri a választást. Praktikusan az, akit a legtöbben szeretnek a második helyen, vagy megfordítva: akit a legkevesebben utasítanak el.

Persze az említett másodlagos preferencia csak akkor jut érvényre, ha valakinek erős a támogatottsága (ˇezt a kire szavazna, ha csak az adott névsorból lehetne választani kérdés mutatjaˇ ). A helyzet úgy áll, hogy a legtöbb forgatókönyvben – a Publicus modellszámításai szerint – Karácsony az első, és a második Dobrev Klára. Csakhogy minden esetben izmos a véleményüket el nem árulók, vagy még ki nem alakítók aránya (és ahogy rövidül a lista, úgy lesz nagyobb az arányuk – lásd grafikáinkat), úgyhogy adódhatnak meglepetések.