Előfizetés

Nem kevés az étel, hanem nincs

Muhari Judit
Publikálás dátuma
2021.05.16. 10:21

Fotó: Béres Márton / Népszava
Semmivel sem jobb az élet, még szegényebbek lettünk, csúszunk lefele a lejtőn – panaszolta Adrienn, a Rakacán élő, 30-as éveiben járó édesanya. 2014-ben már járt nála a Népszava. Most azért tértünk vissza, mert a családügyi miniszter is járt a településen, és útja végén arról beszélt: csökken a gyermekszegénység, és a lehető legtöbb támogatást adja a kormány a romák felzárkóztatásához.
Rakaca egy falu Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, több mint 800-an laknak itt. Novák Katalin családokért felelős tárca nélküli miniszter – közösségi oldala tanúsága szerint – április 30-án ott járt, és sok szépet tapasztalt. Egyebek mellett arra jutott, hogy a nehéz körülményekből érkező gyermekek számára megkapaszkodási esélyt jelent, ha van helyi segítő közösség, valódi jelenlét, figyelem, energia, szeretet. Rakaca egy ilyen hely. Majd kitér arra is, hogy Langerné Victor Katalin (ő a társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkár – a szerk.) hosszú évek óta dolgozik azért, hogy a kormány a lehető legtöbb támogatást megadja a romák felzárkózásához. Múlt héten – immár nemzetközi porondon, Portugáliában – Novák Katalin a szociális témákra összpontosító uniós csúcstalálkozót megelőzően úgy fogalmazott: Magyarország egyebek között azt kívánja bemutatni, hogy a szociá­lis típusú célokat, köztük a szegénység csökkentését és a gyermekek szegénységnek való kitettségének csökkentését el lehet érni erős családpolitikával és munkaalapú gazdaságpolitikával. Azt is mondta: „Magyarországon abban hiszünk, hogy tisztességes munkát és tisztességes munkából való megélhetést kell biztosítani az embereknek, azt kell lehetővé tennünk, hogy mindenki a munkájából nevelhesse a gyermekeit, és tisztességesen el tudja tartani a családját”.  Rakaca a Népszava olvasói előtt is ismerős lehet. 2014 novemberében a szerkesztőség azt kérte, aki teheti, kisebb-nagyobb összeggel, ruhával, játékkal, esetleg tartós élelmiszerrel segítsen abban, hogy a rakacai gyerekek legalább néhány napra elfelejtsék a nélkülözést. Végül csaknem egymillió forint, illetve többzsáknyi ruha és élelmiszer gyűlt össze. Amikor az adományt elvittük, be is mutattuk, hogyan élnek ott a családok. A legtöbben nem szívesen beszéltek a mindennapi nyomorról, de például Adrienn mesélt nekünk – akkor még nem vállalta a nevét, ezért Katának neveztük – az Ez az élet a sírba visz című cikkben. A miniszteri látogatás után most visszatértünk, hogy lássuk, tényleg jobb lett-e az élet. Rakaca nem virágzott fel, maradt az elképesztő szegénység, az ablakból – vagy a helyéről – szúrós szemű, gyanakvó emberek méregettek, éhes kutyák szaladgáltak. Adriennék újra szívesen láttak minket. Ma is négyen élnek a vályogházban, Adrienn, a 60 éves szülei és a 12 éves kislánya, Aida. – Könnyebb lett, legalább egy kicsivel, az élet? – Jaj, dehogy! Még szegényebb a nép. Van olyan hónap, hogy nincs mit enni. A közmunkásokat is leszámoltatták, alig van, aki dolgozhat, csak pár családnak van munka. Sokan egy forintot se kapnak. Még a szociális segélyt, a 22 ezer forintot se. – Hogyhogy? – Mert aki nem jár be a munkanélküli-hivatalba regisztrálni, attól elvesznek mindent. – Miért nem mennek regisztrálni? – Azért, mert ahhoz Edelénybe kellene utazni. Az olyan 40 kilométerre van innen. – Mennyi az útiköltség? – 1500 forint. 750 forint az út oda, ugyanannyi vissza. Van, aki biciklivel megy, de sok családnak nincs biciklije. Honnan lenne? – Busz jár erre? – Szokott. Kettő. Reggel meg délután. – Hol van a legközelebbi település, ahol dolgozni lehetne? – A hivatalban, ugye, nem tudnak segíteni, nincs munka. Legközelebb Miskolcon van, 66 kilométerre innen. Ott van egy nagy cég. De onnan is kihajítják az embert. Marika (Adrienn édesanyja): – Így van, a fiamnak négy gyereke van, a szomszéd faluban lakik. Már kétszer fölvették a gyárba, három hónapot ledolgozott, mind a kétszer három hónap után kész, viszontlátásra, elküldték. Most nem kap egy forintot sem. Hatan élnek a családiból, 87 ezer forintból. – A próbaidő leteltével küldik el? Marika: – Úgy-úgy. Újrakezdésre felveszik őket, utána mehetnek. – Van ezenkívül bármi más? Mondjuk, Edelényben. Adrienn: – Nincs. Semmi. Vannak páran, akik Pesten dolgoznak, őket a vállalkozók viszik-hozzák, havonta. Csak nem biztos, hogy meg is kapják a bérüket. Ledolgozzák a hónapot, de azt mondja a vállalkozó, nincs pénz, mehetnek. Mit tudnak tenni? Semmit. Jöhetnek haza a családhoz egy forint nélkül. – Adrienn, ön most dolgozik. Hol sikerült elhelyezkedni? – Itt, a rakacai iskolában takarítok. Az iskolát átvette az egyház Kazincbarcikáról, ők alkalmaznak. Mi itt nem kapnánk munkát. Isteni szerencse, hogy anyukával mind a ketten ott takaríthatunk. – Mennyi a pénz? – Reggel 8-tól délután fél 4-ig dolgozom, a családi pótlékkal együtt 111 ezer forintot hozok haza. – A kormány szerint a családok nem jártak rosszul azzal, hogy nem emelkedik a családi pótlék összege, hiszen a duplájára nőtt a családi adókedvezmény, lett ingyenes étkezés meg tankönyv, mehetnek a gyerekek Erzsébet-táborba. Segítik a mindennapokat és Aida nevelését ezek az intézkedések? – Nem. A családi pótlékot emelni kéne, mert megmondom őszintén, a 13 ezer forintból, ha egy cipőt tudok venni, az már jó. Mert, ugye, nem itt tudok vásárolni, azért nekünk be kell utazni legalább Edelénybe. Ha oda elmegyünk a lánnyal, az már 3000 forint. Miskolcra beutazni még több. Egy hónapig enni is kell. Ha iskolába jár, szendvicset kell csomagolnom. – Segít a családi adókedvezmény? – Igen. Évente egyszer igénylem vissza, akkor kapok egyszerre 120 ezer forintot. Ilyenkor bevásárolok a lánynak ruhákat például. Meg beosztjuk még másra a pénzt, amivel elmaradtunk. – A családok otthonteremtési kedvezményét vagy a falusi csokot igénybe tudná venni? – Na, ez most nagyon aktuális. Az, amit az állam ígér, hogy így a nagycsaládosok meg úgy a gyerekesek, itt rajtunk semmit nem segít. Nincs meg a kétéves folyamatos munkaviszonya senkinek. De nemcsak ez a baj. Volt itt egy kis lakás, az iskolával szemben. Két szoba, konyha. 4 millióért adták. Meg akartam venni. De hogy? Hitelt nem kapok, nem is tudnám fizetni, akármilyen kedvezményes. Egy gyerek után meg csak 600 ezer forint támogatást adnak. Na, akkor hol a segítség? Itt van mellettünk egy szoba-konyhás ház. Kétmillióért vette meg egy család, mert a fiatalembernek balesete volt, onnan kapott pénzt. De ott aztán se víz, se villany nincs benn. Így élnek a gyerekekkel. Albérletet sem tudok fizetni, mert a városban 100-150 ezer forintot is elkérnek. Meg a két-három havi kauciót is le kell pakolni. Miből? És mondom: én még nagyon jó helyzetben vagyok, mert van munkám. – Egyedülálló szülő. Kap gyerektartást? – Dehogy kapok! Amikor a gyerek betöltötte a 7. évet, az állam onnan már nem fizet. Kétszer három évig kaptam, de aztán már nem jár. – Korábban azért küzdött, hogy az apától vonják le a pénzt. Feladta? – A gyerek 2,5 éves korától jártam a gyámügyre meg a bíróságra, de az apja nem vállalta őt. Jó lenne az a 14 ezer forint, több, mint a semmi, de nem tudok én pereskedni. – Hogy oldották meg az online oktatást? – Nehezen. – Van számítógépük? – Nincs. – Internet? – Nincs. – Akkor hogy tanult Aida? – Amikor az első vírus volt, akkor papírformátumban kihozták a tanárok a gyerekeknek a házi feladatot. Egy hétre. Nem volt tanítás, csak a leckét kellett itthon megírni. A mostani pedig úgy volt, mert, ugye, a lány már felsős, ötödikes, hogy neki megint itthon kellett volna tanulnia. Bejött velünk az iskolába, mikor mi mentünk takarítani. És ott a számítógépen megcsinálta a házi feladatot. – Mit csinált a többi gyerek a faluban? Aida: – Négyfős csoportokban bemehettünk. Így voltunk beírva egy-egy napra hétfőtől péntekig. De a Krétába legtöbbször még onnan sem tudtunk belépni. – Szeretnél majd továbbtanulni? Aida: – Igen. Kereskedelmibe akarok menni boltosnak, meg rendőr is akarok lenni. – Hol van ilyen iskola? Aida: – Nem tudom. Amúgy sem akarok messze menni. Sehol nem ismerek senkit. – Edelényben van egy katolikus gimnázium – veszi vissza a szót Ad­rienn. Úgy gondoltuk, hogy az érettségit is ad, utána meg majd talán tovább. De még nem tudjuk, hogyan tud oda beutazni meg hazajönni. Na, mindegy, erről majd később gondolkodunk. – Szeretné, hogy tanuljon a lánya? Adrienn: – Persze. Nagyon jó fe­je van, az iskola legjobb tanulója, mindenből tiszta ötös. Éppen tegnap mondta a tisztelendő úr, hogy Aida nem ebbe az iskolába való. Itthon is mindig csak tanul vagy rajzol, nem jár el sehova. Az angol is nagyon jól megy neki. – Van a faluban középiskolás? – Vannak páran. – Ők hogy tanultak? – Sehogy. – Kapott bárki a kormánytól, az önkormányzattól laptopot, számítógépet vagy internet-hozzáférést otthonra? – Senki. – Itt volt a családügyi miniszter. Elmondták neki ezeket a problé­mákat? – Nem, nem is láttuk őt. Pedig bent dolgoztunk az iskolában. Nekünk nem is szólt senki, hogy jön. Csak azt vettük észre napokkal korábban, hogy hordják el a szemetet, takarítják a patakot, ahol egyébként a patkányok rohangálnak. Abból gondoltuk, hogy lesz valami a faluban. – Ha találkoztak volna vele, mit mondtak volna neki? – Lett volna pár szavunk, az biztos. Tudjon csak róla, milyen szegény sorban élünk itt mind. Mindenki le van gatyásodva, még egy kenyérre sincsen pénze némelyiknek. Sok család éhezik. És ez nem azt jelenti, hogy kevés az étel, hanem azt, hogy nincs. – Sokakban felmerül ilyenkor a kérdés, ha ilyen nagy a szegénység, miért szülnek gyereket, miért nem védekeznek a párok? Marika: – Van, aki a családiért, az már igaz. – Megtanítják a fiatalokat védekezni? Tudják, hogyan nem lesz terhes egy nő? Adrienn: – Tudnak róla, persze, de nincs nekik arra pénzük, hogy kiváltsák a gyógyszert. Háromezren felül van egy dobozzal. Miből vennék meg? Meg hát óvszert sem tudnak venni. Erre egy fiatalnak, egy családnak sincs pénze. A gyereket meg, ha elvetetik, 15 ezer forintot kell fizetni érte. De előtte négyszer-ötször át kellene menni Miskolcra. Többe kerülne csak az utazás, mint amiből egész hónapban élnek. Inkább megszülik a gyerekeket. – Nézzük meg a lányokat az udvaron. Hány csirkéjük van, Adrienn? – Vettünk most 30 darabot, 15 ezer forint volt. Az egy csöppet már meg­húzott minket. Plusz, ugye, a takarmány, az négyezer volt. Vettünk egy malackát, az 25 ezer forint. Ebből a kis pénzünkből gazdálkodjuk ki, hogyha olyan a helyzet, legyen mit enni. Nekünk ott van még a másik kert, ugye, ott, a főúttól lejjebb. Beültettük dughagymával, borsóval, zöldséggel, krumplival, paradicsommal, paprikával. Ami az embernek a keze alá kell minden napra. Hogyha nincs pénzünk, csak megyünk a kertbe. Így gondoltuk legalábbis. Palántákat 4000 forintért vettünk. De nem lesz az egészből semmi, mert kilopdosták, elvitték az egészet. Így jártunk tavaly is, akkor az uborkánk lett oda. Pedig megvenni nem tudjuk a zöldséget. Nálunk nincs bolt, a másik faluban 1800 forint a zöldség, 380 forint egy kiló krumpli, 400 forint a kenyér. Itt olyan árak vannak, hogy csak les az ember. Ha egy hónapban egyszer bemegyünk vásárolni Edelénybe, akkor Aidának veszünk felvágottat, legalább 20-30 deka sajtot, most telt egy csomag lapkasajtra is. Azt nagyon szereti zsömle közé tenni. Salátát is szoktam neki venni. – Mesélte, hogy néha Pesten dolgozik. – Amikor letelik a suli, és itt megszűnik a munkám, elmegyek a barátnőmhöz Pomázra. Ő hotelban meg mindenhol takarítást vállal, ő szerez nekem munkát. Nála lakom három hónapig, és két helyre is járok, reggel öttől este tízig dolgozom. Amit ilyenkor keresek, abból vesszük meg a téli tüzelőt. Most nem is volt gondunk tavaszig. Igaz, hogy 250 ezer forintba került a fa, de nem fáztunk télen. Mondjuk nem is a fa ilyen drága, hanem a fuvar. Innen hozták az erdőből, de 55 ezer forint volt a fuvar. Kétszerre hozták be a 6-6 köbmétert. – Azért dolgozik nyáron, hogy télen ne fázzanak? – Hát muszáj. Ebből a kis pénzből nem tudnánk megvenni a tüzelőt. Anyu meg apu 50-50 ezer forintot kapnak. Anyu a takarításért, apu meg előnyugdíjas. Így van négyünkre havi 211 ezer forintunk. – Mi az, amire még így sem jut pénz? – A vízre. Az nagyon hiányzik. 15 ezer forintot fizettünk havi szinten, pedig nincs ám itt automata mosógép. Jött a leolvasó, ő mondta, hogy pörög az óra, de nagyon. Mondtuk a fiatalembernek, jöjjön be, nézze meg, sehol nem csöpög a csap. Aztán kaptunk egy 400 ezres számlát. Nem mondta senki, mi a baj, a vizet lekapcsolták, mi meg kértük, hogy részletre fizethessünk. De ez még évekkel ezelőtt volt. Most havi ötezerrel törlesztünk. Egyszer csak letelik, aztán majd valamikor visszakapcsolnak minket. Gondoltunk arra is, hogy felveszünk egy ilyen gyorskölcsönt, de olyan kamatot mondtak, hogy nem mertük. Itt van ez az ablak is. Tavalyelőtt kicseréltük azt az egyet, a ház elején. De a jóistennek sem telik anyagra, nem tudjuk kívülről bepucolni. Még majd arra is külön kell gyűjteni. Mert, ugye, Szalonnáról vagy Szendrőről tudjuk kihozatni az anyagot, a három zsák hatezer forintba kerülne. De a fuvar meg 15 ezerbe. Mert itt nem úgy van, hogy bemegyek a Tüzépre, beteszem a kocsiba, azt hazahozom. Itt más az élet. Volt, amikor nekünk is nagyon jó volt, de mink már azt a szintet soha nem érjük el. – Van, amiben bízik? – Nincs. Csak csúszunk lefele. Rosszabbul élünk, mint 2014-ben. Vannak olyan családok, ha oda elment volna Novák Katalin asszony, akkor azt hiszem, leesett volna az álla. Megmutattam volna neki, hogy van, ahol bútor sincs, üres a ház. Munka kellene meg több fizetés. Az én gyerekem is szeretne ám moziba menni, még soha nem volt. Szeretné látni a Balatont is, de az a legnagyobb vágya, hogy egyszer a tengerparton kagylót gyűjtsön. Mondja meg, mit csináljak, hogy ezt meg tudjam neki adni? Vagy azért, mert itt élünk az isten háta mögött, én csak úgy mondom, kubukiföldön, ő kevesebbet ér? Lehet, hogy vannak, akiket segít a kormány, de hogy minket nem, az biztos. Tudja, ki segít nekünk? Amikor 2014-ben megírta a cikket, azt, hogy „Ez az élet a sírba visz”, megkeresett minket a Népszava egyik olvasója Ivánból. Nincs olyan húsvét, karácsony, hogy ne küldene Aidának könyvet, játékot, gyönyörű pulóvereket. Neki nagyon hálásak vagyunk.

A kistestvérnek nem járt címerállat

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2021.05.16. 10:07

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Mint a történelemből ismeretes, 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésével létrejött a főváros, melynek nevéből azonban kimaradt a harmadik városrész. Mitől volt mégis különleges és vonzó a kiegyezés utáni Óbuda, és miért csatlakozhatott a két történelmi településhez? Pusztán a földrajzi közelség okán, vagy voltak más előnyei is? A téma kapcsán Simon Katalin történész-levéltárost kérdeztük, akinek fő kutatási területe Óbuda és annak mindennapjai.
Óbudára érve az ember úgy érezheti, egy külön földön jár, a vendéglők, a kocsmák, hangulatos kis utcák és Aquincum romjai egyedi atmoszférát teremtenek. Jelentős városrészről van szó, melyet mi sem jelez jobban, hogy már 1873-ban egyesült Pesttel és Budával, holott meglehetősen kívülállónak tűnt. Legalábbis ez volt a látszat, a valóság meg az, hogy Óbuda már a XVIII. században számos ponton kapcsolódott a két történelmi településhez.

A városok „közelednek”

Azzal, hogy 1686-ban Savoyai Jenő csapatai kisöpörték a törököt a Magyar Királyság területéről, nemcsak Buda és Pest élete alakult át gyökeresen, de Óbuda mindennapjai is alaposan megváltoztak. Noha a terület már a felszabadítás előtt, 1659-ben a Zichy család birtokába került, az itt élők pontosan tudták, hogy Óbuda korábban középkori királynéi város volt. A Zsámbékról felköltöző Zichyk aztán a következő században markánsan átformálták a várost: 1728-tól elkezdték felépíteni a kastélyukat (a mai kastély elődjét), svábokat telepítettek le, Zichy Péter pedig – a betelepülőknek járó adómentes évek után – keményen sarcolta a népességet. Az adószigorra válaszképp a helyiek 1715 és 1720 között megpróbálták elérni, hoy Óbudát szabad királyi városi rangra emeljék, amit Pest és Buda már 1703-ban megkapott. Óbuda az 1770-es években megkísérelt Budával – legalább jogilag – egyesülni, ami azért is volt indokolt, mivel Buda északi külvárosa, Újlak Óbudához hasonlóan szőlőművelésből élt, másfelől családi kapcsolatok is összekötötték a két városrészt. – Buda és Óbuda folyamatosan támogatta egymást: ha az egyikben tűz ütött ki, akkor a másik városból is jöttek segíteni – mondja Simon Katalin.

Reformkor, a fordulópont

Óbuda történetében az igazi fordulópontot mégis a reformkor hozta el, amikor az 1830-as években az Óbudai-szigeten Széchenyi István megalapította a hajógyárat, így az ott készült gőzhajók a Dunán keresztül még nagyobb forgalmat tudtak lebonyolítani a három város között. A település így nemcsak fő kereskedelmi partnerré vált, de a pestiek és a budaiak egyik kedvenc kirándulóhelye lett. Buda és Óbuda egyesítését végül egy 1849. jú­nius 24-i belügyminiszteri rendelet mondta ki, de a szabadságharc leverése miatt arra csak 1850-ben került sor. Az egyesítéssel Simon Katalin szerint Óbuda nem feltétlenül járt jól, hiszen kvázi Buda részeként „funkcionált”, így noha a szabad királyi városi joggal járó kötelezettségeket vállalnia kellett (például a magasabb adózást), annak jogaival már nem élhetett. – Az óbudai polgároknak még a kocsmáltatás jogát is meg kellett váltaniuk – mondja a történész, hozzátéve, hogy a helyzet nem sokat változott a három város végső, 1873-as egyesítésénél. – Óbuda helyzetét jól szimbolizálja Budapest ekkor kialakult címere – mondja Simon Katalin. Az 1873-ban elfogadott jelkép címerpajzsán ugyanis a felső részen látható vár Pestet, míg az alsó vár Budát ábrázolta, annak második kapuja pedig Óbudát jelölte (Buda önálló címerében csak egy kapu található). Címerállatot is csak a két nagyobbik város kapott: Buda oroszlánt, Pest egy griffmadarat.

Óbuda mindenkit vonz

– A város a régi időkben igazi olvasztótégely volt – mondja Simon Katalin, kiemelve, hogy a városrészben a XVIII. századi török időkből ottmaradt vagy visszatelepülő református magyarok éltek, de a katolikus Zichy család szintén katolikus svábokat telepített le, míg az Oszmán Birodalom „visszahúzódásával” délről érkeztek katolikus rácok is, az 1720-as évektől jelentős zsidó közösség talált otthonra, a XVIII. század végétől pedig szlovákok. A település befogadta azokat a kézműveseket is, akiket a pesti vagy a budai céhek nem, másfelől a városban számos olyan létesítmény alakult, mely nagyobb tömegeket mozgatott, úgymint a Zichyék idejéből az uradalmi téglaégető, 1786-tól a selyemgombolyító, a rövid életű selyemfonó üzem vagy az 1784-ben alapított Goldberger Textilgyár. A Zichy család kastélyát szintén az ipar (igaz, a hadi) nyelte le. Amikor Óbuda 1766-ban a Magyar Kamara fennhatósága alatt koronauradalommá válik, a család elhagyta az épületet, melyben az 1780-as évektől a császári-királyi katonai ruházati bizottmány lakott, mely katonai egyenruhák készítésével és szétosztásával foglalkozott.

A kocsmák eredete

A városrész igazi karakterét mégis az 1698-tól több hullámban érkező német telepesek határozták meg, akik idővel meghozták a helyiek kedvét a szőlő- és bortermeléshez. – A magyarok eleinte inkább a szántóföldeken dolgoztak, de nemsokára ők is szőlőültetvényeket telepítettek a domboldalakba – mondja Simon, kiemelve, hogy a megtermelt bort a helyiek vagy kocsmákban kezdték árulni, vagy más településekre szállították el, így az szintén megélhetést biztosított számukra. – A kocsmáltatói réteg a XIX. század első felében alakult ki, de az óbudai kocsmakultúra eredete II. József korára vezethető vissza – mondja a történész. Az óbudaiak ekkor kötnek ugyanis szerződést az uradalom képviselőivel, amellyel megváltják a kocsmáltatás jogát bizonyos évi összegért. Gondot jelentett azonban, hogy az uradalmi, községi kocsmák bérlői közül többen a bérletük lejártát követően is folytatták a kocsmárosi tevékenységet, de már a saját házukban, sőt volt, aki egy uradalmi vagy községi fogadó szomszédságában nyitott ki. A város vezetése az illegálisan működő helyekkel azonban – azok növekvő száma miatt – nem tudott mit kezdeni, így a vállalkozóknak kénytelen volt megadni az engedélyt viszonylag alacsonyabb összegért.

A nyomok még láthatók

A mai egyes vendéglők a nevükben még mindig őrzik a korábbi helyek emlékét. Ilyen a Mókus utcai Kéhli vendéglő, mely 1885-től eredetileg a Kiskorona utcában állt, míg a mai Csalánosi csárda helyén Weber István vendéglője működött, mely amellett, hogy népszerű volt a he­lyiek körében, különtermében tartotta gyűlését a Föld- és Szőlőműves Ifjak Egyesülete, melynek az alapító fia, Weber Károly szintén igazgatósági tagja volt. A helyszínek közül kiemelkedett a községi Korona fogadó, melynek új épületét reprezentatív helyiségnek szánták, ezért az átépítés (1816–1818) során kávéházat és báltermet alakítottak ki benne, később, a helyszíni ásatások során pedig kiderült, hogy alatta római kori alapok is vannak – az egykori fogadó épületében ma az Óbudai Társaskör működik. – A múltban a családok a saját receptjeik alapján készült fogásokat tálaltak fel – mondja Simon, példának hozva fel a mai SEMMI EXTRA és a Kis Kert étterem helyén működő Sipos éttermet, ahol halászlét és különböző halfogásokat lehetett rendelni, valamint legendás túrós csuszát, melyről még egy sláger is megemlékezik, melyet Honthy Hanna és Bilicsi Tivadar is elénekelt: „Jöjjön ki Óbudára / Egy jó túrós csuszára / A kerthelyiségben sramli szól / És ott lehet csak inni jól”.

Nem csak a borról szól

Óbuda persze nemcsak borkultúrájával vonta magára a figyelmet, hanem történelmi emlékei okán is. A XVII. században például már felfedezték a Szentendrei úton ma is látható vízvezeték romjait, míg 1778-ban egy gazda a földjén római romokra lelt, melyekről a híres régész, Schönvisner István megállapította, hogy azok Aquincum katonavárosi fürdőjének részletei. – A római maradványokat persze kezdetben még nem állították ki, hanem a jószágigazgató házában gyűjtötték be, melyeket akár a külföldről idelátogató utazóknak mutogattak – mondja a történész. A régmúlt kapcsán Óbuda történetében külön említést érdemel Kiscell, ahol a mai múzeum helyén 1724–1725-től egy kisebb kápolna állt a mariazelli kegyszobor másolatával. A kápolna mellett 1744–1758 között felépült a fogolykiváltó trinitárius rend kolostora és temploma (az 1760-as években a régi kápolnát lebontották). – Kiscell a XVIII. században kedvelt búcsújáróhellyé vált, akárcsak a Habsburg Birodalomban Mariazell – mondja Simon Katalin, kiemelve, hogy Kiscell a nevét a mariazelli kegyszobor másolatáról kapta, a korszakban „Klein Zell” vagy „Klein Maria Zell” néven emlegették. A kolostor a trinitárius rend 1783-as feloszlatásáig működött, miután elárverezték annak berendezését, így a kiscelli kegyszobor az oltárral együtt a mai Árpád híd közelében található Szent Péter és Pál-plébániatemplomba került. A hely ezt követően számos új „funkciót” kapott: az 1790-es években francia hadifoglyokat szállásoltak el benne, a XIX. század első felében a Budai Katonai Kórház filiájaként működik, 1910-től pedig Schmidt Miksa bútorgyáros, műgyűjtő használta bemutatóteremként, végrendeletében pedig a fővárosra hagyományozta mint múzeumot. Óbuda kevésbé ismert történelmi helye viszont szintén a bortermelés történetéhez kapcsolódik. – A borkultúrára Óbudán a végső csapást az iparosodás mellett a filoxérajárvány mérte – mondja a történész. Az úgynevezett szőlőgyökértetű ugyanis az 1880-as években nagy méretű pusztítást végzett az ültetvényeken. Ennek emlékét őrzi ma az Aranyhegyen található Jézus Szíve-kápolna, melyet Filoxéra-kápolnának is neveznek, mivel azt a helyi gazdák emelték, annak emlékére, hogy a terület homokos talajának köszönhetően a járvány során szerencsésen megmenekült a szőlő.

Heti abszurd: Állati korrektség

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.05.16. 07:30

Ha nem lenne „politicaly correct”, bárki nyugodtan nevezhetne két lábon járó hasaaljaszalonnának. Egyetlen vigaszom az lenne, hogy legalább magos dagadék vagyok, nem gombócforma. Egyébként sem lenne okom a sértődésre, a hasaalja, az egy csoda: simán kisütve, pici paprikával bolondítva; mediterrán zöldförgeteggel feltekerve; kínai ötfűszerrel, pirított zöldségágyon – egyaránt szuperlatívusz. De mivel létezik a politikai korrekt, sőt jobboldali közírók szerint politikaikorrekt-terror van, engem nem lehet langaléta zsírdarabnak címezni. Csak rohadt állatnak. (Bayer Zsolt szíves közlése szerint ugyanis a 2018-as választáson 2,8 millió ember szavazott a Fideszre, ez az ország az ő hazájuk, a többi rohadt állatnak meg coki, és persze el lehet innét húzni.) Ennek fényében némiképp szomorú/indignálódott vagyok, hogy van politikai korrekt vagy valami, amit jobbról így neveznek. Mert ha egy közjogi méltóság porhüvelyéről esik szó, a jobboldali közírók rögvest sivalkodnak (szintén Bayer Zsolt szép szavával), és műfelháborodásukkal igyekeznek kitakarni a lényeget, nevezetesen azt, hogy a kormányfő alkalmatlan a válságkezelésre és főállásban dezinformál. Nem pertraktálom hosszan ezt az állítást, legyen elég egyetlen számpár: Mészáros Lőrinc egri szállodája 2,8 milliárd forintot kapott az újrainduláshoz, míg a város 825 millió forintot. Ez nem a gazdaság újraindítása, és végképp nem a szociális válság kezelése. Szóval most a jobboldali megmondóemberek az oly sokszor átkozott és kiforgatott politikai korrekt nevében mondják, hogy az előválasztáson a miniszterelnök-jelöltségért induló Karácsony Gergely megengedhetetlen módon magát magas és vékony emberként írta le a The Economistnak adott interjújában, míg Orbán Viktort alacsonynak és kövérnek. (Persze minden relatív, Mikszáth Kálmán, ki hasát idősebb korában zsúrkocsin pihentette és közlekedtette, valószínűleg jót mosolygott volna Orbán lekövérezésén.) Mindenesetre én ezen a ponton leszögezném: senki fizikai adottságaival nem viccelődnék – a sajátjaimat kivéve (lásd: fenn) –, közszereplő megítéléséhez elég a teljesítményét mérlegre tenni. És bizony a mérőkar nem bukik alá, mert a teljesítmény sovány és alacsony. Pardon, ezek külcsínjelzők, nem kívántak törlendők. Hogy mivel lehet pótolni e szavakat, az kérdés, a jobboldali mondáskészletből nem merítenék, senkiről nem írnám le, hogy embernek is silány; szanaszét kell verni a pofáját, miegyéb. De a politikai korrekt jegyében a szerencsétlen Karácsony-megszólalásra tucatjával reagáló Fidesz-emberek tucatszám készítették válaszmémjeiket, így ezek nyelvezetét hívnám segítségül. Leginkább Tállai Andrást, az államtitkár egy 1,2 méteres szarvas után egy 5 méteres zsiráfot helyezett egy koordináta-rendszerbe, melynek harmadik eleme (a tárgyiasítás vajon minek minősül?) Karácsony Gergely volt. Hogy miképp nyúlta túl a zsiráfot, az rejtvény, de lehet, hogy az államtitkár szerint az arca nagyobb/magasabb, mint a „tevepárduc” (lásd: a görög forrásokat). Szóval az állathasonlatot a kormány a jelek szerint komilfónak tekinti. Persze nem könnyű minden helyzethez megfelelő emlőst, hüllőt, madarat etc. társítani, de megoldható. Például, amikor az Orbán-rezsim megvétózza a hongkongi demokráciát komótosan kivégző Kína elleni EU-s állásfoglalás elfogadását, akkor adja magát a közhely, miszerint a magyar miniszterelnök Hszi Csin-ping (akit egyébként Micimackónak festettek) pannon pincsije. (E kutyafajtát a tömzsi, stöpszli termet jellemzi. Amikor a magyar kormány 2500 milliárd vissza nem térítendő támogatást igényel a legfőbb bűnbaknak festett Európai Uniótól, az hiénatempó (ez a jószág zömök, rövid lábú, igaz, harapáserősségét tekintve talán első az állatok között, és foltos alfaja szemérmetlenül kacag is). Amikor a kabinet odaadná a Nagyvásártelepet a Fudan Egyetemnek, azaz azt a placcot, ahol a magyar hallgatóknak otthont adó diákváros megépült volna, az sakálvirtus – azt lesni, hogy a nagyvad koncából (a Magyarországnak folyósított mintegy 450 milliárd dolláros hitel) leesik-e valami. (Ez a jószág slank, de még mindig alacsony.) Amikor a kormány egy olyan törvényt nyújt be, melynek értelmében az önkormányzati bérlakásukat a piaci ár 15-30 százalékáért megvehetik a bérlők, nos, ez rozsomákmanőver – a menyétfélék legnagyobb tagja még a medve zsákmányát is elragadja, és nem érdekli, mekkora kárt okoz. (A kabinet húzása ugyanis megsemmisíti az önkormányzati bérlakásrendszert, pusztán azért, hogy a csókosok jól járjanak.) Szóval bőséggel lehet állati hasonlatokat gyártani a politikai korrektség jegyében, de azért az világos, hogy a gazemberek Orwell örökbecsűjében disznóként is gazemberek maradtak. Mert a lényeget sem a finomkodás, sem a szerencsétlenkedés, sem a brutalitás nem takarja ki.