A járvány emlékeztetőül szolgál mindannyiunk, főleg a nők számára, hogy a „biztonság” hagyományos és a fegyveripart életben tartó értelmezései nem tudnak megvédeni bennünket azoktól a veszélyektől és kihívásoktól, amelyekkel rendszeresen szemben találjuk magunkat.
A nők aránya már a járvány előtt is jóval magasabb volt a sérülékeny gazdasági ágazatokban, valamint ők viselték a fizetetlen ápolási és házimunka oroszlánrészét. Amikor megjelent az új koronavírus járvány, akkor a globális egészségügyi állások 70 százalékát betöltő nők hirtelen a vírus elleni fellépés frontvonalában találták magukat, számtalan nő pedig elvesztette megélhetését, és még több teher nehezedett rá otthon.
A vírus további 47 millió nőt és lányt fog mélyszegénységbe taszítani. Az ellenük elkövetett erőszak mértéke az egekbe szökött egy borzalmas „árnyékjárvány” képében. Nők milliói néznek szembe most a női nemiszerv-csonkítás, a kényszerházasság és a megelőzhető anyai halálozás nagyobb kockázatával.
Röviden azt mondhatjuk, hogy a vírus megmutatta, a nemek közötti szakadékok még mindig léteznek és egyre nagyobbak lesznek, veszélyeztetve az elmúlt évtizedekben elért eredményeket, főleg akkor, ha a nőket továbbra is kizárják a járványkezelésből. A járványból való felépülésnek magában kell foglalnia a nők társadalmi és gazdasági biztonságának megerősítését, például az egészségbe, az oktatásba és a szociális védőhálóba való befektetések növelésén keresztül, előmozdítva ezzel a nemek közötti egyenlőség elérését is.
Mindeközben az átlagember biztonsága és jólléte történelmileg háttérbe szorult a „biztonság” egy szűkebb és militarizált képével szemben, ami a döntéshozókat még mindig arra sarkallja, hogy óriási összegeket költsenek hatalmas fegyverarzenálok kiépítésére. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára globális tűzszünetre hívott fel a járvány kezdetekor, ennek ellenére a legtöbb konfliktusban részes fél továbbra is folytatta a harcokat, a nemzetközi fegyverkereskedelem pedig közel olyan aktív maradt, mint a hidegháború óta bármikor. Pedig ezek a fegyverek nem hoztak bennünket közelebb a békéhez. Csak bizalmatlanságot ültettek el, leépítették az országok közötti kapcsolatokat és növelték a globális feszültségeket.
Az előrelépéshez viszont arra van szükség, hogy magunkévá tegyük a biztonság tágabb fogalmát, amely lecsökkenti a katonai felfegyverkezésbe vetett bizalmunkat, ugyanakkor összhangban van közös emberiességünkkel és elismeri a nők helyzetének előmozdítását.
Ezek az ötletek nem újak. Az ENSZ már létrehozása óta az egyik fő céljaként határozta meg a katonai kiadások csökkentését. Ennek ellenére a problémára való odafigyelés visszaesett az elmúlt évtizedekben. Viszonylag kevesen emelték fel a szavukat amiatt, hogy a katonai kiadások több mint megduplázódtak, és 2020-ban elérték az 1918 milliárd amerikai dollárt, ami 252 amerikai dollárt jelent személyenként egy év alatt. Összehasonlításképpen elmondható, hogy 2018-ban átlagosan fejenként csak 115,95 amerikai dollárt fordítottak bilaterális segélyprogramokra, amelynek csak a csekély és egy évtizede változatlan 0,2 százaléka jutott el közvetlenül a nők jogaiért küzdő szervezetekhez.
A járvány lehetőséget ad számunkra, hogy olyan „új alapokra helyezzük” a biztonságról alkotott elképzelésünket, amely segíti a nemek közötti egyenlőség elérését is. Az ENSZ leszerelésért és a nemek közötti egyenlőségért dolgozó vezetőiként úgy látjuk, hogy ehhez az alábbi három dologra van szükség.
Egyrészt nem szabad megfutamodnunk a nehéz kérdésektől. Vajon kinek a biztonságát védi az egyre több féle fegyver használata és modernizálása, amelyek - mint a nukleáris fegyverek - használatuk esetén katasztrofálisak lennének az emberiség számára és aránytalan hatásuk lenne a nőkre és a lányokra nézve? Ahhoz, hogy a fegyverek iránti globális függőségünknek véget vessünk, a döntéshozóknak a biztonság emberközpontúbb megközelítését kell alkalmazniuk, felismerve, hogy az országok a saját maguk védelme, a másokkal való törődés és a szükségtelen emberi szenvedés megakadályozása érdekében évszázadok óta törekszenek a leszerelésre. Ehhez viszont politikai akaratra és a diplomácia újjáélesztésére van szükség a nagy hadseregek kialakítása helyett.
Másrészt komolyan kell vennünk azokat, akik felszólalnak a féktelen felfegyverkezés ellen. Számos női szervezet több mint egy évszázada törekszik az elszabadult katonai kiadások visszaszorítására, a feminista mozgalmaknak pedig kulcsfontosságú szerepük van annak kiderítésében, hogy kormányaink befektetése a biztonság növelésébe vajon teljesen ellenkező hatással járt-e. Ezek a szervezetek részei egy több generációs, több ágazatot átfogó, változást indító elképzelésnek. Hangosan és tisztán kell hallanunk ezeket az üzeneteket, és biztosítanunk kell a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy a szakpolitikák részévé váljanak.
Harmadrészt szükségünk van arra, hogy a megválasztott tisztviselőink ne költsenek ennyit fegyverekre. Ha vezetőink inkább az olyan társadalmi befektetéseket helyeznék előtérbe, mint a minőségi egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz való egyenlő hozzáférés biztosítása mindenki számára, akkor közelebb kerülhetnénk a globális célok, köztük a nemek közötti egyenlőség eléréséhez is. Az ilyen befektetésekre annak előlegeként kell tekintenünk, hogy társadalmaink még ellenállóbbak, egyenlőbbek és biztonságosabbak legyenek.
Április 10. és május 17. között kerül sor a tizedik, évente megrendezett, katonai költekezés elleni fellépésről szóló globális napokra. A kormányoknak most kell megragadniuk az alkalmat, hogy konkrét vállalásokat megfogalmazva kiálljanak a leszerelés mellett, és forrásaikat átcsoportosítsák egy mindenki számára elérhető békésebb és biztonságosabb jövő megvalósítása érdekében. Ez nem egy utópikus ideál, hanem egy elérhető szükségesség.