A tizenkét kelet-közép-európai építésziroda közreműködésével megvalósuló projekt fókuszában a modern magyar építészet áll. Melyek az építészeti ág legfontosabb jellemvonásai?
A modern építészet történetében két határvonalat különböztetünk meg. Az első a korai modern, ami Magyarországon a negyvenes évek végéig tartott: ez az az időszak, amikor a legerősebben kapcsolódott a magyar építészet a nemzetközi párhuzamokhoz. Ám jött egy éles határvonal: a kommunista hatalomátvétel és a szocreál, s ezzel az ötvenes évek szovjet típusú, historizáló építészete. Ezt aztán a hatvanas-hetvenes években az érett modern követte, ami már kifejezetten a szocialista társadalom igényeihez igazodott. A rendszer népjóléti intézkedéseire reagálva eleinte minőségi anyagokból történő, egyedi tervezés volt jellemző, de aztán ez elment a típustervezés és házgyári tervezés irányába: a hetvenes évektől a panelházak építészetére kell gondolni. Majd a nyolcvanas évekre mindenki megcsömörlött a modern épületektől, s következett a posztmodern.
A kiállítás főként a hatvanas-hetvenes években létrejött épületekkel foglalkozik.
Azért tartjuk ezt a korszakot speciálisnak, mert vannak jellemzői, amik csak ebben a régióban jelentek meg. Az egyik, hogy a politikai berendezkedés meghatározta, milyen épületek, milyen funkciókkal épültek: művelődési házak, egészségügyi intézmények, iskolák. Ez olyan örökség, amit a rendszerváltás után nehezen lehetett kezelni, hiszen más irányba tolódott a társadalmi fókusz: egyszerűen szólva, nem kellett annyi művelődési ház. A másik, hogy az építészeink mindig nyugatról tájékozódtak – akkor is, amikor a keleti blokkhoz tartoztunk –, noha számukra nem voltak elérhetőek azok az anyagok és technológiák, amik egy nyugati építésznek. Ezért szükségmegoldássokkal kellett játszaniuk, s bár ebből sokszor érdekes innovációk fakadtak, ez rá is nyomta bélyegét az épületekre. Mindezeknek, s a fenntartás hiányának köszönhető, hogy a kor építészeti öröksége mára szomorú állapotba jutott.
Mennyiben képvisel új irányt a Velencében látható projekt?
Mondhatni húsz éve foglalkozik ezzel a korszakkal az építésztársadalom, azért is, mert ezek az épületek elértek az életciklusuk végére, most vagyunk annál a pontnál, amikor kezdeni kell velük valamit. Jelenleg felújítjuk, vagy lebontjuk őket, s sajnos mindkettő oda vezet, hogy az épületek elveszítik építészeti értéküket: vagy semmi nem marad belőlük, vagy egy sárgára vakolt förmedvény, ami rosszabb, mint előtte. Sokan gondolkodnak azon, hogy mit lehet kezdeni a problémával, s a kurátori csapat is azért kezdett a kiállításon látható gondolati játékba, hogy meglássuk, mennyi lehetőséget rejtenek az épületek. Azt gondoljuk, nincs általános megoldás a sorsukra, de akár csak az eredendően belerakott szellemi energia, az építész elődeink tisztelete, az egykori társadalomra való emlékezés, és az az iránti tisztelet révén megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük, és ne csak a legegyszerűbb megoldásokkal próbáljuk megoldani a helyzetet. Ez nemzetközileg is érdekes téma, ezért is hívtunk meg külföldi építészeket. A szándékunkat igazolja az is, hogy az építészek legismertebb nemzetközi elismerését, a Pritzker-díjat a Lacaton & Vassal francia iroda kapta meg, akik minden épülethez úgy állnak hozzá, hogy nem bontják, hanem legfeljebb kiegészítik azt: ugyanazt tükrözi ez a hozzáállás, amit mi is szeretnénk sugallni.
Tizenkét épület – köztük például a Domus Áruház, a TIT Budapesti Planetárium vagy a Kelenföldi Városközpont – újragondolására vállalkoztak. Hogyan választották ki ezeket?
Az épületekkel próbáltuk leképezni a korszakot, mind a változatos funkciókban, mind az építés korában, s közös bennük, hogy valamilyen módon mind fenyegetett. Azért választottunk budapesti épületeket, mert ez a kutatást és a külföldiek számára való hozzáférést is megkönnyítette. Párhuzamosan kerestünk tizenkét olyan építészirodát, amelyeket a rendszerváltás után felnőtt építészek alkotnak, akik nem kötődnek közvetlenül a korszakhoz, de érdekli őket, és innovatív megoldásokat várhatunk tőlük. Azt is szerettük volna, hogy reprezentáljuk a kelet-közép-európai térséget, ahol hasonló fogalmaink vannak, hasonló módon éltük meg ennek a kornak a valóságát és mai örökségét.
Mit jelent az újrakondicionálás?
Ez egy pszichológiai szakszó, az építészetben nem használatos, azért fogalmaztunk így, mert tágra akartuk nyitni a spektrumot. Azt kértük az építészektől, képzeljenek el egy mezőt, ahol bármi történhet: a mező egyik végén a bontás, a teljes eltüntetés áll, a másik végén a jelenlegi állapot. A kettő közt ezernyi megoldás elképzelhető, s rájuk bíztuk, hogy döntsék el, mit tesznek az épülettel. Ezek a megoldások tizenkét különböző megközelítést eredményeztek: a legkülönfélébb anyagokkal és műfajokban dolgoztak az építészek, volt, aki reflektált az épületre, és művészeti installációt hozott létre, volt, aki felújítási koncepcióval állt elő.
Hogyan kell ezt elképzelni, miként lehet újra gondolni például a Déli pályaudvar épületét?
Bármely kiválasztott épületre bármennyi forgatókönyv elképzelhető, de mi csak egyet-egyet mutatunk be. A Déli pályaudvar esetében – amelyen a kurátori csapat részét alkotó Paradigma Ariadné dolgozott – egy „örökségvédelem a legrosszabb forgatókönyvvel” című elképzelés született. A legrosszabb forgatókönyv az, hogy a Déli pályaudvart elbontják: miközben sokak számára emlékezetes hely, fontos közlekedési csomópont, és építészetileg kiemelkedő emléke a kornak. Az építésziroda azt a kérdést vetette fel, hogy ugyan elbontják a pályaudvart, s a helyére új városnegyedet húznak fel, de vajon van-e a tervező, Kővári György munkásságában olyan formai, stiláris vagy technikai megoldás, amit valamilyen módon tovább lehet vinni az új városnegyedbe, meg tud-e jelenni a tervező gondolkodásmódja évtizedekkel a halála után.
Érzékelhető másféle viszonyulás az épületekhez az eltérő nemzetiségű tervezőknél?
Azért is hívtunk meg külföldieket, mert azzal együtt, hogy ismerik a korszak örökségét és problémáit, mégis távolságtartással tudnak ránézni. Míg a magyar építészek évtizedek óta foglalkoznak azzal, hogy egy-egy épületnek mi legyen a sorsa, addig a meghívottak most találkoztak ezekkel először, és hideg fejjel tudtak mérlegelni. Erre jó példa az Országos Villamos Teherelosztó Központ. Ez az a ház, amit a szakma tiltakozása ellenére nemrég lebontottak: egy sokat kritizált modern épület, ami mégis a korszak legmerészebb építészeti állítása volt üveg függönyfallal, betontoronnyal. A lengyel-dán-svájci A-A Collective erre azt mondta, egyrészt értik a ház jelentőségét, másrészt azt is értik, amiért elavultnak tartjuk, ezért gyászfolyamatot terveztek hozzá. Elképzelésük szerint öt évre visszabontanák a házat szerkezeti szintig, csak a váz maradna meg, és ott városi parkot alakítanának ki. Az öt év, amíg a váz parkként működne, abban segítene, hogy elbúcsúzzunk a háztól, s azután elbonthatóvá válna. Ez a példa is azt mutatja, hogy más típusú építészeti gondolatok és megoldások jelentek meg a projektben, mint amiket megszoktunk.
Mennyiben befolyásolta a kiállítást, hogy a tizenkettőből kettőt – a Villamos Teherelosztó mellett az Újpesti Ady Endre Művelődési Házat – időközben elbontottak?
A bontás folyamata nem jelenik meg a kiállításban, ez nem tudott bővebben beépülni, de valójában nem is releváns, hiszen mint említettem, a bontás is lehetséges megoldás, noha mi arról szeretnénk beszélni, miért nem az a legjobb.
Elindíthat valamiféle szemléletváltást a projekt?
Azt szeretnénk, hogy az a beszélgetés, ami a korszak emlékeivel kapcsolatban korábban inkább a szakmában volt jelen, kiterjedjen egy szélesebb körbe, és elkezdjenek az emberek azon gondolkodni, annak ellenére, hogy egy ház lepusztult és hullik a vakolata, van-e valami, amit meg tudnának szeretni benne. Ki szeretnénk mozdítani a gondolkodást azokból a sablonokból, amelyekbe beágyazódott. Ez azért is lenne fontos, mert mindannyian együtt élünk ezekkel a házakkal, s ha feldolgozatlan konfliktusaink, érzelmi problémáink vannak velük, arról érdemes beszélni és keresni a továbblépés lehetőségét, szem előtt tartva, hogy a múltunk nem eltüntethető.
Mind másként viszonyulunk épített környezetünkhöz. Miként lehet mégis közösen szembenézni ezzel az örökséggel?
A rendszerváltás kollektív trauma, amiről nem beszélünk. Mindenki, aki felnőttként megélte, megélte azt is, hogy összeomlik a társadalom és a porból kezd el épülni egy új. Sokan voltak, akik ennek örültek, és sokan nem értették, s nehezen tudták feldolgozni a változást. Azt gondolom, mindenkivel érdemes foglalkozni: azoknak az embereknek a szempontjai, akiknek ezek a házak az iskolát, a mama és a papa munkahelyét, a korabeli társas életet, a barátságokat jelentik, ugyanolyan fontosak, mint azoké, akiknek ez a korszak valamiféle elfelejtendő, negatív múlt. Mert mind a két csoportnak van igazsága. Az utókor felelőssége, hogy ezen nézetek között valamilyen módon megpróbáljon átjárást teremteni, létrehozni a megbékélést. Ám a teljes pusztítás sosem lehet a megbékélés eszköze. Meg kell találnunk azokat az eszközöket, amelyekkel úgy tudjuk feldolgozni ezt a korszakot, hogy jut is, marad is: van lehetőség újat teremteni, és tovább lépni, de közben nem veszítjük el azokat az érzelmi kötődéseket, személyes történeteket, amik ezekhez az épületekhez, terekhez fűződnek.
