Bártfai Gergely;
Thomas Mann;
2021-05-19 06:30:40
Holland eredetű, lengyel arisztokrata család sarja volt. Önkéntesként harcolt az orosz polgárháborúban, a fehérek oldalán, majd földbirtokán gazdálkodott. Miután a hitleri Németország lerohanta hazáját, hat évig sínylődött hadifogságban. Utána meg jöttek a kommunisták, államosítás címén elvették mindenét. Kijutott neki a huszadik századból Európa közepén.
Władysław Moes (1900–86) alakját mégsem a történetírás őrizte meg az utókornak, hanem a szépirodalom. Idős korában egy nyugatnémet magazinnak elárulta: magára ismer a világhírű elbeszélés, a Halál Velencében hősében, a szépséges fiúban. Az első világháború előestéjén Lido szigetén nyaralt testvéreivel, az előkelő Grand Hotel des Bains-ben, ott látta a szerző.
Thomas Mann (1875–1955) felesége, Katia emlékezett rá: „Az étkezőben, a legelső nap, egy lengyel családot láttunk, amelyik pontosan olyan volt, amilyennek a férjem leírta: a lányokat szigorúan és visszafogottan öltöztették, a nagyon bájos, gyönyörű, 13 év körüli fiú matrózruhát hordott, nyitott nyakkal és csinos csipkével. Azonnal megragadta a férjem figyelmét. A fiú borzasztóan vonzó volt, és a férjem a tengerparton mindig őt nézte a társaival együtt.”
Feltűnt a fiúnak is, hogy bámulja „egy öregember” (annak látta az írót, aki még a negyvenet sem töltötte be). Feltűnően rímel valóság és fikció. Władysławot úgy becézték, Adzio, a könyvbéli fiú Tadzio. Aki reménytelenül beleszeret, a főszereplő Gustav von Aschenbach, neves író. Thomas Mann posztumusz kiadott naplójából pedig kiderül, neki magának is voltak titkolt – s vélhetően soha ki nem élt – homoerotikus fantáziái.
Vonzalmait ekkor, a lagúnák városában fedezhette fel a felesége. Nehéz időszak következett közös életükben, a fiatalasszony svájci szanatóriumokban gyengélkedett. (Davosban meglátogatta a férje, abból az élményből született nagy regénye, A varázshegy.) A házaspár kibírta a szakítópróbát. Hat gyerekük született, szövetségük kitartott jóban-rosszban, Nobel-díjat ünnepelve és nácik elől menekülve, az emigrációban is.
A fiú után sóvárgó Aschenbach, emlékszünk, meghal a végén. Erőltetett feltételezés volna, hogy teremtője ezzel a gesztussal zárta le önnön személyes gyötrődését? Hogy az író jelképesen elpusztította kitalált doppelgängerét, saját lappangó vágyaival együtt? Az elbeszélés címe utalhat erre. Adalbert von Chamissóról szóló esszéjében pedig Thomas Mann így elmélkedik szerző és hőse viszonyáról: „Ez a régi, jó történet. Werther agyonlőtte magát, de Goethe életben maradt”.
A „fehérek közt egy európai” remekművet írt. Kertész Imre mondja: „A Halál Velencében értette meg velem végérvényesen, hogy az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség”. Az önéletrajzi motívum adalék csupán, nem a lényeg. Találóan jegyzi meg a mű másik rajongója, Stefan Kanfer: a Halál Velencében legföljebb annyira szól a homoszexualitásról, mint Kafka Átváltozása a rovartanról.