Szélsőség

Nem hullt le semmilyen álca, Putyinról eddig is tudtuk, hogy diktátor. Meg lehet próbálni ezt az államrezonra fogni, arra, hogy Oroszország egyben tartásához erre van szükség, de a lényeg mégiscsak az, hogy a Kreml ura az ázsiai modellt választotta. Egy cár, egy párt, a tiltakozóknak gumibot, mindenkinek kuss. Pont, mint Kínában, legfeljebb nem emlegetik a kommunizmust, aminek álcája alatt Peking is kapitalista birodalmat épít.

A bebörtönzött Alekszej Navalnij nem buzdított erőszakos cselekményekre, hívei nem fenyegetőztek jogtalanságokkal. Sőt, éppen hogy a törvények betartását kérték számon a hatalmon. Ez eddig a „külföldi ügynök” címkét érdemelte, de úgy tűnik, ettől sem pusztultak ki, ahogy a novicsok és a fenyegetés se fogott rajtuk. Helyi csoportjaikat így most azért fogják szélsőségeseknek kikiáltani, mert nem átallottak fellépni a korrupció ellen, mi több, a demokráciát kívánatosabbnak látják a zsarnokságnál. A hivatalos indoklás szerint: meg akarják változtatni a fennálló rendet, még az is lehetséges, hogy „színes forradalmat” készítenek elő.

Putyin pártját Egységes Oroszországnak hívják, ami még nagyobb röhej, mint a nemzeti együttműködés rendszere, a mi (méreg)drága NER-ünk. Hogy az ördögbe lehetne együttműködés, pláne egység rablók és kifosztottak között? Úgyhogy nincs más hátra, mint a hatalomtól független jelöltek kizárása a választásokról, mert ha indulhatnának, a nép még a végén rájuk szavazna. Az öregedő, szűkülő tudatú elnök és a hatalom megtartásában érdekelt apparátus – ha valahol, hát Oroszországban nyilvánvalónak kell lennie a párhuzamnak a Szovjetunió utolsó évtizedével.

Azzal, hogy lefojtja a feszültség elvezetésére alkalmas szelepeket, a Kreml idézi elő a robbanásveszélyt. A hatalmukat féltők Navalnijékra fogják rá, hogy szélsőségesek, pedig ők maguk azok.