Nem az volt a kérdés, hogy haragudni fog-e, inkább az: mikor fog az egész ügy kibukni. Végül a nyelvtan vitt a kárhozatba. Mindenkit. Legfőképpen őt. Egy rosszul ragozott ige. Mint valami hülye nyelvórán, ahol a tanuló már ezerszerre is összekeveri a podert a ponerrel. De senki sem kerülheti el a saját végzetét. Ahogy minden jel szerint ő sem, hiszen tulajdonképpen úgy szenvedett, mint Krisztus a keresztfán. Vannak ilyen típusú emberek – akik mindig szenvednek. Rútul és keservesen kínlódnak. Tulajdonképpen közben élvezik, de ezt semmi pénzért sem árulnák el.
A felesége úgy vélte, a bajt orvosolandó a legegyszerűbb megszabadulni a káros elemektől. A káros elemek szerinte a férj nemkívánatos ismerősei. Voltaképpen az összes barátja és a nővére. A bátyjával nem sokat találkoztak, így róla nem alkotott véleményt a hitves, akinek legfőbb ismérve a határozott állásfoglalás volt. Persze csak az övé számított elfogadhatónak. Mert ha más tette, azt már károsnak vélte. Káros elemnek. Így aztán ő sohasem alkotott véleményt egyedül szinte semmiről, hanem inkább megkérdezte a feleségét. Egyszerűbb volt. Időt és energiát spórolt meg vele.
Mert úgy kezdődött az egész, hogy a hitves, akkoriban csak mélyföldszinti félproli bölcsészlányként, respektábilis polgár asszonnyá terebélyesedett a házasságban. Harmadik emelet erkéllyel. Mindez Párizsban. Naná, hogy nem lehet hagyni elsüllyedni a hajót. Így addig ütötte a vasat, amíg meleg. Vagy ahogy a régi rómaiak mondták: Ferrum cudendum est dum candet in igne. A hitves természetesen nem tudott latinul, ahogy franciául sem – minden, a mediterrán térségből származó dologra gyanakvással nézett. Persze Párizs, az Párizs! Ezért is gondolta azt, hogy ő a kecses gazellaléptű menyasszony az Énekek énekéből. Így olyan menyasszonyi ruhát választott, amelyet a divattervező Audrey Hepburnre gondolva alkotott meg, de szó, mi szó, kilógott belőle a háta, mint a lóláb, mert ő valójában mégiscsak egy Wagner-szoprán volt a második felvonásból, azaz egy igazi Brünhilda.
A házasságuk olyan volt, mint egy vajaskenyér-automata Berlinben 1933-ból. Prímán simára kente a vajat a mértani pontossággal papírvékonyra vágott kenyérre és a bedobott pénz ellenébe megbízható pontossággal dobta ki az automata az ínyencséget az arra ácsingózónak – azaz neki kettőjüknek. Közben még a Reichstag sem égett. Kell-e ennél több?
Mert mindenki azt akarja, hogy tökéletes legyen az élete. Hogy ki mit ért a tökéletes alatt, az már más kérdés. Az ál-Audrey Hepburn a jól kereső és ambiciózus férjet, a takaros lakást valami jó helyen – mint például Párizsban, a tengerparti nyaralást, három gyereket és az exkluzív baráti kört tartotta a tökéletes élet netovábbjának. Aztán persze kiderült, az életre sokfajta jelzőt lehetne aggatni, de csak a legutolsó sorban azt, hogy makulátlan, feddhetetlen vagy eszményi.
Minden felnőtt ember tudja: az élet nem más, mint a tökéletlenséggel való intenzív együttélés. Persze vannak kivételek. Ezek voltak ők. Akik minden idegszálukkal azon voltak, hogy távol tartsák maguktól az alaktalan, bumfordi csetlő-botlásokat, a szánandó esendőséget, a rossz vicceket, a kényelmetlen helyzeteket, a bohém léhákat és a komolytalanokat. Egyszóval: mindent, ami kétségbe vonná a hitves határozott állásfoglalását a perfektre szabott univerzumról.
Így aztán nem csoda, hogy évszázados botrány, szobordöntögető káromlás, józan észt próbára tevő fintorgás lett abból, amikor megkérdeztem tőle: hogy vagy. Hiszen az egyes szám első személyű ragozása a létigének kirekeszti, semmibe veszi, fitymálja, kritizálja, becsmérli a hitvest. Ez pedig hallatlan! Sőt, káros. A helyes ugyanis a többes szám első számú alak lenne, mert csak ez a nyelvtani alak sugározza az élet tökéletességébe vetett hitüket. Semmi más. Én meg olyan vagyok ezzel az elbaltázott igeragozással, mint valami romlott példánya a társadalomnak, aki korhadt faággal próbálja kipiszkálni a vajas kenyeret a berlini automatából 1933-ban, és miután ez nem sikerült, megy és felgyújtja a Reichstagot. Micsoda elvetemült polgárpukkasztás!
És ez a felesége véleménye is!
