Végre a nyilvánosság számára is egyértelmű, hogy az ellenzék megoldotta a probléma első lépését, amivel legkésőbb 2013 óta nem tudott mit kezdeni. Sokunknak rég, és büszkén mondhatom: a Republikon Intézetnek különösen rég egyértelmű volt, hogy a választási rendszer torz sajátosságai, az MSZP, majd az LMP osztódása, a Jobbik szalonképesítése és a nyugatos-piacpárti igényeket lefedő Momentum megjelenése miatt csakis az előválasztás lehet ez a bizonyos megoldás.
Nincs más mód ugyanis arra, hogy a Fidesz jelöltje (és miniszterelnök-jelöltje) a lehető legkellemetlenebb matematikai helyzetben találja magát, egyedül az, ha egyetlen jelölt áll vele szemben. Tartalmi szempontból is evidens volt, hogy szükség van előválasztásra, amennyiben ez a módszer tényleges választást biztosít a színes ellenzéki palettáról – szemben az önkényesen és a választói akarat figyelembevétele nélkül kitalált összefogásokkal –, annak tudomásul vételével, hogy bármilyen eredmény kijöhet. Ez pedig világosan kötelezi a résztvevő pártokat, az indulók már ezen a ponton praktizálhatják a képviselői/kormányfői minimumot, miszerint minden állampolgárt képviselnek, nem csak a szavazóikat. Az eredményt az ellenzéki szavazónak is el kell fogadnia. Erősíteni kell azt a narratívát, hogy a választói jelenlétével minden jelöltet elismert, és a voksára akkor is szükség lesz, ha végül történetesen egy számára kevésbé rokonszenves alternatíva áll majd ki Orbán ellen.
És éppen ebben rejlik a processzus lényege. Az előválasztás folyamata mögötti szemlélet felismeri és elismeri a magyarok sokszínű politikai gondolkodását, és ehhez igyekszik alkalmazkodni, a választási realitást szem előtt tartva. Az előválasztás minden kétséget kizáróan leleplezi Orbán hazugságát, mely szerint a Fidesz egyesíti, az ellenzék pedig megosztja a nemzetet. Épp ez ellen a kizárólagos, autokrata és félelemkeltő magatartás ellen egyesül a nemzet.
Csakhogy míg a kormánymédia azt sugalmazza, hogy a valóban rengetegféle világképet ötvöző ellenzéket csak azt tartja össze, hogy mit nem akarnak, a valóság az, hogy abból ab ovo következik az is, hogy mit akarnak. Szabadságot Magyarországnak a kézi vezérlés után, reményt a rosszkedv és a kilátástalanság után, versenyhelyzetet és fejlődést a nemzeti burzsoáziának csúfolt einstand után. Az ideológiai sokféleség pedig talán tehernek indult, de hasznos lesz végül: az ellenzék azt üzenheti Magyarországnak, hogy az új kormány örömmel és büszkén veszi magára a vitát és a meggyőződések reprezentatív palettáját, mert csak így tudja tükrözni választóinak színességét, amit a Fidesz soha meg sem kísérelt.
Ahogy 1956-ban is sok nagyon változatos háttérű, végzettségű és szándékú ember talált egymásra az önállósodás és a felszabadulás magasztos gondolatának és tényleges céljának jegyében, úgy 2022 is arról fog szólni, ahogy egy nézeteltéréseket és vélt összeférhetetlenségeket transzcendáló politikai cél egységbe kovácsolja a nemzetet.
Úgyhogy: előválasztás lesz, nem is annyira megkésve. Januárban írtam arról, hogy tavaszra ki kéne kristályosodnia a rendszernek, és ez megvan, ahogy a jelöltek is. Amellett, hogy a viták és az előválasztás lebonyolítása időigényes lesz, azért is különösen fontos, hogy időben vagyunk, mert minél hosszabban tematizálja a híreket az ellenzék, annál nagyobb publicitást kap, és annál önállóbb, erősebb benyomást tesz az emberekre. Dobrev, Fekete-Győr, Jakab, Karácsony és Márki-Zay most már nem a kormánypárt paranoiás és romlott éceszgébereinek zenéjére táncol; maguk diktálnak.
Ez persze ismeretlen élmény a lakájmédiának, és az újonnan felszabadult frusztrációt csak értelmetlen és parttalan gyűlölködésben lehet levezetni, melynek főtárgya most éppen a főváros főpolgármestere. Zágson, beszéljenek össze sok hülyeséget, tegyék csak nevetségessé magukat gyerekes, repetitív vádaskodásaikkal. Az igazság az, hogy minden jelöltben van valami, ami szükségszerű az ország vezetéséhez, és mindegyikük megszemélyesít különböző emberek számára vonzó tulajdonságokat. Versenyük szintén az egyesítés élménye lesz, hiszen közösen élheti meg majd megannyi ellenzéki választó, hogy nagysokára kézzel fogható eredménye van a pártok ígéreteinek és az aktivisták fáradozásainak. Akárki nyer is majd, a rendszer előnyeit kihasználva bízhat a másik négy segítségében, lehetőséget kap, hogy politikájában integrálja azokat az értékes jegyeket, amiért a másik négynek is sok szavazója volt - így újabb értelmet adva a nemzetegyesítés hívószavának.
Ami pedig azt a sok választót illeti. Az általam igen sokra tartott Mérő László téved, amikor az előválasztás fideszes meghekkelésének esélyeit mérlegeli. A szavazás feltétele a regisztráció lesz, aminek több oka is van. Az előválasztás koncepciójának fundamentális része a mozgósítás és a remény restaurálása. A mérhető hatás megélése, a részvétel valódi okának megvalósulása elköteleződést inspirál, ennek pedig megfelelő szimbóluma a regisztráció. Azaz egyrészt lesz egy tűzfal, amiről a kormány hekkereinek többsége lepattan majd, másrészt ha ez a rendszer optimálisan működik, épp ettől jönnek majd lázba az ellenzéki szavazók, akik jóval számosabban lesznek annál, mintsem az a kevés, kitartó imposztor számítana.
Mindez természetesen a helyi jelöltek kiválasztására ugyanúgy igaz, a kistelepülések előválasztásai pedig nagyszerű alkalmat biztosítanak majd az országos bázisban még mindig hiányt szenvedő pártoknak, hogy beazonosíthatóbbá váljanak; nem elfeledve, hogy a közös célt kell legartikuláltabban hangsúlyozniuk.
A technikai részletek ki vannak dolgozva. Most valami fontosabb jön. Konkrét dolgokat kell mondani Magyarországról, világosan, követhetően, hihetően, mégis inspirálóan, az évtizedes bénázást elfeledtető ihlettel kell elmagyarázni az embereknek, hogy mi vár majd rájuk 2022 után. Most megkapjuk a részvétel és a verseny örömét, a jelölteknek pedig értelmet kell adniuk mindennek. Ha így tesznek - és minden jel erre mutat -, az emberek iszonyú levertségtől és tehertől szabadulnak meg, és boldogan tódulnak majd, hogy kiválasszák a legideálisabb jelöltet. A győztesek pedig, ahogy az 2019 óta egyértelmű, meghálálják majd a bizalmat.