Nem véletlenül nevezték valaha levelezőnek a tudósítókat, New York-i rádiótudósító koromban én is meglehetősen sokat leveleztem. Különféle szövetségi és állami hivatalos szervekkel, meg azok képviselőivel. A borítékokra mindig gondosan ráírtam a címzett háromsoros címét az ötjegyű irányítószámmal, majd a feladó nevét, címét, irányítószámát. Azután egyszer csak mit látok? Azt, hogy a körmölés felét nagyon olcsón meg lehet úszni. Egy dollár 50 centért kínálnak ugyanis olyan, a feladó nevét és postacímét tartalmazó, ragasztós hátú papírcsíkot, amelyet egyetlen nyalással oda lehet illeszteni a boríték bal felső sarkára. Kiállítottam hát egy csekket másfél dollárról és elküldtem a megadott címre. Egy hét múlva már meg is kaptam a feladó-nyalókákat.
Ezután támadt az a gonosz ötletem, hogy annak a szintén az Egyesült Államokban dolgozó magyar barátomnak is csináltatok ilyen feladó-csíkot, akivel évek óta nem győztük ugratni egymást. Hogy miért volt ez gonosz ötlet? Azért, mert a vezeték- és a keresztneve között afféle nickname-ként, ragadványnévként azt adtam meg, hogy „Fingo”. Ezzel a feladó-cédulával ellátva küldtem a nevében leveleket néhány közös barátunknak, természetesen neki magának is. A címzettek jót nevettek, és részükről az ügy le is zárult. Az igazi ugratás azonban ezzel még nem ért véget. Barátomnak ugyanis elárultam, hogy ugyanezzel a feladó-csíkkal ellátott borítékban kívántam az ő nevében boldog karácsonyi ünnepeket a budapesti főnökének, sőt a pártközpontban dolgozó néhány elvtársnak is. Ami természetesen nem volt igaz, de a haverra ráhozta a frászt.
Legközelebb akkor rendeltem névre szóló, de immár dokumentumot, amikor azt az ajánlatot kaptam egy kaliforniai címről, hogy csekély összeg átutalása ellenében lelkészi igazolványt kaphatok. Egye fene, gondoltam, rászánok 5 dollárt. Alig néhány nap múlva már meg is érkezett a műanyag kártya a következő szöveggel: „Az Amerikai Közösség Egyháza igazolja, hogy Istvan Kulcsar tiszteletes, 315 E. 86th St., #8VE, New York, NY 10028, az Egyház lelkészének felszenteltetett”. A kártya hátán pedig az volt olvasható, hogy annak felmutatója eskethet és minden egyéb lelkészi teendő ellátására is jogosult.
Talán mondanom sem kell, hogy a – valószínűleg sohasem létezett – Közösség Egyháza elnökének, T. H. Swensonnak az aláírását viselő igazolással sohasem éltem vissza. Nem adtam össze párokat, senkit sem kereszteltem meg vagy parentáltam el. Egyetlen esetben azonban mégis használatba vettem a kártyát. Amikor kolléga érkezett Budapestről, a Kennedy repülőtér megfelelő terminálján rendszerint nem az előcsarnokban vártam rá, hanem az útlevélvizsgálat után, abban a teremben, ahol a vámvizsgálat zajlott. Az ENSZ-tudósítói igazolványom (az valódi volt) felmutatása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy beengedjenek a vámterületre. Egy szép napon azonban az illetékes őr közölte velem, hogy ez nem diplomata igazolvány, ezért nem jogosít fel a belépésre. Tudtam, hogy igaza van, nem is vitatkoztam vele. Ezúttal elmaradt a szívélyes, korai fogadtatás. Hetekkel később azonban eszembe jutott New Brunswick-i lelkészismerősöm, aki arról mesélt, hogy mennyire tisztelik a papokat Amerikában. Egy alkalommal vele is megesett, hogy nem engedték be valahova, mire hazarohant, felöltötte a papi palástját és abban tért vissza a tetthelyre, ahol immár mély hajlongások közepette bocsátották be oda, ahova eredetileg is be akart jutni. Nosza, legközelebb a lelkészi áligazolványomat mutattam fel a Kennedyn a vámterület ajtajában strázsáló férfiúnak, aki „Parancsoljon, tiszteletes úr!” kiáltással még az ajtót is kitárta előttem.
Emlékezetem szerint még 5 dolláromba sem került az a hasonló módon megrendelt, fekete alapon arany betűkkel nyomtatott névjegy, amelyen a következő olvasható: „Ronald Reagan. President U.S.A. The White House. 1600 Pennsylvania Ave. N. W. Washington, DC 20500. Phone: 202-456-7639”. Ezt a névjegyet természetesen még kivételképpen sem nyújtottam át senkinek a sajátomként. Többször is előadtam viszont ismerőseimnek, hogy a múltkoriban egy fogadáson jó fél órát beszélgettem egy valahonnan ismerős arcú, nagyon kedves, jó humorú úrral, aki búcsúzóul a markomba nyomta a névjegyét, azzal, hogy ha legközelebb Washingtonban járok, ne mulasszam el felkeresni őt. És aztán megmutattam a névjegyet.
Végül egy meghívó: „Az Amerikai Egyesült Államok elnöke szívélyesen meghívja (kézzel beírva) Mr. Kulcsárt az 1989. július 12-én este 7 és 7.45 óra között tartandó fogadásra”. Ezután következik a fogadás helyszíne: a budapesti amerikai nagykövet Zugligeti út 93. sz. alatti rezidenciája. Ezzel a meghívóval George W. Bush invitált a háromnegyed órásra tervezett fogadásra, amikor hivatalos látogatáson Magyarországon tartózkodott. Vele azonban sajnos nem nyílt alkalmam jó félórát beszélgetni. Nemcsak azért, mert a fogadáson valószínűleg a közelébe sem kerülhettem volna, hanem mert a jelzett időpontban annak a rádiós tudósításnak a megírásával és a hangbetétek montírozásával voltam elfoglalva, amelyben a George W. Bush tiszteletére rendezett Kossuth Lajos téri, délutáni nagygyűlésről, valamint az elnöknek arról a hatásos húzásáról számoltam be, hogy beszéde közepén, az eső eleredtekor kettétépte a beszédét tartalmazó papírlapot és néhány mondat után már el is búcsúzott hallgatóságától.
Így aztán a fogadásra nem tudtam eljutni. Pedig ez a meghívó, amelyet azóta is az íróasztalomon, üveg alatt, a családtagjaim fényképe mellett őrzök, abszolút valódi.
