Lengyel László: Mit mond a te Jézusod az öregedésről, a betegségről, a haldoklásról, a halálról?
Várszegi Asztrik: Jézus beszél a halálról, nem beszélt a tehetetlen öregségről, erről nem volt tapasztalata. Fiatal volt, amikor megölték, ahogy fiatalok voltak az apostolok, évszázadokig a pápák is, akiket keresztre feszítettek, megégettek, lefejeztek. Jézus merészebbet mondott övéinek, hogy „aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog”. Ilyen radikálisan fogalmaz élet és halál kérdésében. Isten országának örömhíre nem a halálról, hanem annak meghaladásáról is, a feltámadásról beszél. Az egyházi hivatalban lévők öregség-kérdése a későbbi századok problémája. Öregekké két évszázada vált a mi egyházunk vezetése, amikor már a pápák, a püspökök mind-mind – kevés kivétellel - idősen halnak. II. János Pál pápa agóniája az egyház és a világ színe előtt szinte nyilvánosan történt és ezt tudatosan vállalta, hogy megmutassa tanúságtételével: nem szabad félni, mert a halál csupán átlépés az Életbe. XVI. Benedeknek, az előző pápának alighanem elődje agóniája lebeghetett szeme előtt, amikor hivatalából visszalépett. Így fogalmazhatom, ő evvel tett tanúságot, hogy nem kell, nem szabad tovább szolgálni, ha erre képtelenek vagyunk.
De kérdésedre visszatérve, ha mi az emberi életpályáról, életszakaszokról beszélünk, akkor Mózest idézzük föl, a mózesi életszakaszokat, Mózes II.-V. könyveiből. A négy életszakaszt, amelyből az első a születésé és a felnövekedésé, a második az elhivatásé, az „égő csipkebokoré”, a „vagyok, aki vagyok” megvallásáé, a harmadik a közösségé, amikor népének szolgál, a törvényalkotásé, s végül a negyedik az öregségé és a végé, amikor „te már nem mész át a Jordánon, nem láthatod meg a Kánaánt”. Ebben az utolsó szakaszban egyedül maradsz Istennel, már csak neki élsz, csak vele folytatsz párbeszédet.
L.L.: És mi történik akkor, ha Isten nem válaszol? Ha egyedül és magányos csendben kuporogsz szemben a szobád falával?
V.A.: Isten ritkán avatkozik életedbe közvetlenül. Embereket indít, hogy legyenek segítségedre. Ahogy Te is idős barátainkkal cselekedtél és ma is segítségükre vagy. Isten általunk válaszol.
L.L.: Igen, én a halálig való párbeszéd híve vagyok. Az embert a másokkal való kapcsolata teszi emberré, és az is a dolgunk, hogy megérintsük az emberben lakozó emberit. Amikor az emberek kikerülnek a munka közösségeiből, s ott maradnak évekre a fölöslegesség és az értelmes élet reménytelensége érzésével, nincs, aki megszólítsa őket.
V.A.: Igen, ilyenkor már csak az unokáik ritka látogatását várják, vagy azon morfondíroznak, hogy erre a rövid időre kicsempézzék-e a fürdőszobájukat, mert nincs távlat előttük.
L.L.: Mennyi szomorú öregemberi gyónást kell meghallgatnod, s hányan jönnek hozzád tanácsért! Vagy az történik öreg korunkban, amit Hunčik Péter közös pszichiáter barátunk mesélt. Két hete átrohant hozzájuk a szomszédasszony, aki párterápiára jár a depressziós férjével hozzá, hogy a férj felakasztotta magát hátul a műhelyben, Péter jöjjön s vágja le. Hát, vágtam én már le halottat, mondja Péter, így amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. De még él, a lábával még kalimpál, kiáltja a szomszédasszony. No akkor szedjük a lábunk! A szomszédasszony azóta kerüli Pétert, mert a terápián kiderült, azt vágta napról-napra csüggedt férje fejéhez: - Elegem van belőled, nem főzök rád, nem mosok rád, eredj, akaszd föl magad! Megtette szegény, bele is halt. Ebből következik a kierkegaardi kibogozhatatlan egzisztencialista dilemma: kösd fel magad és meg fogod bánni, ne kösd fel magad és szintén meg fogod bánni; vagy felkötöd magad vagy nem kötöd fel magad, mindenképpen meg fogod bánni.
V.A.: Tudod-e, hogy mi a legfájdalmasabb most, a járvány idején? Az a sok magányos halál, amelyről olvas és hall az ember. Sír a lelkem, ha azokra gondolok, akik teljesen egyedül fekszenek ott, napokig, órákig. Nincs velük senki, egy emberi lélek, irgalmas szó, finom érintés. Nem búcsúzik el tőlük senki, nincs velük szerettük, pap, csak a halál. Magam sokat imádkozom értük. A halálban mindannyian egyenlők vagyunk. De nem kellene egyedül lennünk.
L.L.: Csányi Vilmos mondta nekem, hogy valamennyien az élet értelmét keressük, s a miénknek a függetlenség és az autonómia az értelme. Ahogy Surányi György egy erdei sétánkon említette: élete szerencséje, hogy mindig azt csinálta, amit szeretett. Te sem függtél mástól, csak Jézustól. Barátainkban, Gönczben és Kosáryban, Hankissban és Gombárban, Esterházyban és Spiróban, Nádasdyban és Komoróczyban a közös: a teljesítmény és a függetlenség. Az öregség és a betegség ezt veszi el apránként, vagy egyetlen csapással. A haláltól nincs függetlenség, s nem lehet hatalmi szóval elküldeni, pénzzel lekenyerezni.
V.A.: Tudod, hogyan temették a Habsburg császárokat? Először is nagy pompával felravatalozták, beszentelték holttestüket, majd átvitték a Kaisergruftba, a bécsi minoriták templomába, a Habsburgok temetkezési helyére. Megállnak a koporsóval a zárt kapunál. Megkopogtatják a kaput. Nagy döngés. Kiszól egy hang: - Ki kér bebocsátást? Válasz: - Őfelsége I. Ferenc József császár és király, és felsorolják az összes címét és rangját hosszan. - Ilyent itt nem ismerünk – jön a válasz. A kapu nem nyílik. Újra megütik. Ismét a hang: - Ki kér bebocsátást? A válasz megint a császári és királyi címek felsorolása. A kapu zárva marad. A harmadik ütésre és kérdésre, hogy ki kér bebocsátást, csak ennyi a válasz: - Egy bűnös lélek! Akkor kinyílik a kapu. Mert halálodban már nem vagy császár, csak egy ember, mint mindannyian.
L.L.: Igaz, császár és hajléktalan egyek a halálban, mégis, minden ember, minden lélek különleges, egyedi, egyszeri, sohasem volt és sohasem lesz élet. S nem a feledés tömegsírjába kerülünk, hanem valahogy minden egyes ember hozzáadott, s hozzá ad valamit a világegyetemhez.
V.A.: Minden ember, minden lélek egyszeri csoda. Felelősek vagyunk egymás, a másik iránt. Ezért helyes az is, hogy az egyház tiltja az eutanáziát, vagy tartózkodik a másik életének megítélésétől. Még ilyen kiélezett helyzetben is, amikor adott esetben embernek kell arról dönteni, hogy ki kapja a lélegeztetőgépet. Mégiscsak felelősen és minden emberi szempontot figyelembe véve kellene dönteni, nem hatalmi vagy más felelőtlen módon, hogy kinek az életét mentsük, kiét nem. Sok és időnként minden múlik az orvos, a segítő lelkiismeretén. Nem fenyegetni, megzavarni kell azokat, akik halálos helyzetekben rákényszerülnek, hogy döntsenek életről vagy halálról, hanem segíteni! Óriás felelősség ez, nem vagyunk rá felkészítve: se az orvos, se a szakember, netán hatalomban lévő politikus, aki nyitásról vagy zárásról dönt. És még csak nem is beszélünk róla, csak számokat írunk le egymás után.
L.L.: Mennyi haldoklás és halál nehezedik rád, hiszen megszámlálhatatlan sok embernek te voltál az, aki Isten irgalmasságáról utoljára beszélt, aki vigasztaltad a kétségbeesettet a szentségek megadásakor. Nálad többet kevesen tudhatnak arról, milyen az ember a halállal szemben. Mi, akiket csak néhány halál irtózatos súlya nyom, évekig, valószínűleg halálunkig viseljük a döntéseink súlyát. Apám harmadik agyvérzése után, amikor már nem tudott beszélni, s csonttá soványodva felkelni a kórházi ágyból, amikor megtudta tőlem, hogy keresztapám, a nála egyébként idősebb Benedek Árpád idegorvos néhány szobával arrébb fekszik, mutogatással arra kért, vigyem el hozzá. Lépésről-lépésre támogattam a folyosó végére, ahol végre lerogyott Árpád bácsi ágya szélére, aki két öreg kezébe fogta apám megkínzott kezét. Apu zokogni kezdett, amit sokáig nem tudott abbahagyni. Az öreg orvos, aki már nagyapámat és nagyanyámat is kezelte, csendben, suttogva mondogatta: - Nem lesz semmi baj, Dinikém, nem lesz semmi baj! Majd, amikor apámat lefektettem az ágyára és visszatértem hozzá, az én kezemet is megfogta, szemembe nézett s komolyan mondta: - El kell őt engedned! Most tudnod kell, hogy azzal segítesz neki, ha elengeded! Amikor a velem egyidős orvos a folyosón odajött hozzám, s óvatosan kérdezte, akarom-e, hogy még valamivel próbálkozzon, visszakérdeztem: - Ugyan mennyi időt jelentene? – Egy hetet, talán kettőt. – Ne kínozzuk tovább, engedjük el!
V.A.: Bizony, ez a mi felelősségünk! De nemcsak a szeretteink, a barátaink iránt van kötelességünk és felelősségünk, hanem ismeretlenekkel szemben is. Nemcsak magunknak kell elsajátítanunk és gyakorolnunk az együttérzés és a szeretet kultúráját, hanem erre kell, akit csak lehet, tanítanunk, nevelnünk.
L.L.: Igazad van, ebben az országban, de talán ebben az egész nyugati világban is hiányzik a megértés, a beleérzés és a meleg szeretet kultúrája, civilizációja. És az a felelősségérzet is, hogy nem háríthatjuk át névtelen gépezetekre, ismeretlen orvosokra és ápolónőkre, hogy helyettünk és nélkülünk döntsenek szeretteink sorsáról.
V.A.: Nézem s hallgatom Székely János püspököt, aki a romákról és a szegényekről beszél orvosoknak, ápolóknak a Semmelweis Egyetem egyik online előadásán. A maga emberi szelídségével azt mondja nekik, hogy nagyon kérem, ne ütközzenek meg, ne ítéljék el azokat a cigány családokat, akik a betegágy köré nyolcan-tízen sereglenek, a betegeiket éjjel-nappal látogatják, mert ez az ő kultúrájuk, szeretetkifejezésük, s ki tudja, talán többet ér, mint a magára hagyott, saját fájdalmában és félelmében egyedül kínlódó „civilizált beteg”.
L.L.: Nincs a beteglátogatásnak, nincs a figyelmességnek kultúrája, ráhagyunk mindent az egészségügyi gépezetre, amelyről pedig tudjuk, hogy akadozik és még legemberibb formájában is embertelen. A járvány idején lehet leginkább megtanulni és megértetni, hogy mit tehet az egyik ember a másikért, tanár a bezárt tanítványáért, szülő az óvónőért, óvónő a bezárt kisgyerekért, ekkor beszélget el az ember a pincérrel, hogy ugyan miből él. Amíg az ember él, az élteti, hogy lényege még lezáratlan és ügyében még nem mondatott ki az utolsó szó.
V.A.: Ennek a szenvedéssel teli korszaknak egyik meghívása az, hogy őszinte együttérzéssel kezdjünk el egymás iránt érdeklődni és cselekedni is egymásért. Már figyelhetünk azokra is, akik így élnek. Jó hallani, olvasni, hogy kórházainkban a papok rendelkezésre álltak és az előírásokat is szem előtt tartva szolgálták a betegeket. Olaszországban több tucat pap halt meg, mert beteglátogatás közben maguk is megfertőződtek. Ezek bátorító esetek, de ez még mindig kevés volt, maga a járvány természete fosztott meg sokakat a vigasztaló szótól. Magam hiszek abban és bizonyos vagyok benne, Isten, a Teremtő nem hagyja el teremtményét még akkor sem, ha magányosan távozik. Isten mindenkit szeret és senkit sem utasít el, akit teremtett.