Az élete első sörére alighanem mindenki emlékszik, mármint életünk első sörén nem az első kortyot, hanem az első korsót értve. Az első korty ugyanis nem számít. Tapasztalataim szerint minden gyerek életében elkövetkezik a pillanat, amikor titokban belekóstol a felnőttek sörébe, elszörnyülködve megállapítja, hogy ez rettenetes, majd fölteszi a kérdést: mit szeretnek a felnőttek ezen a keserű löttyön annyira?
Ez nagy kérdés.
Olyannyira nagy, hogy természetesen maguk a felnőttek is rendszeresen fel szokták tenni maguknak – igaz, ők nem sörivás közben, hanem órákkal később, amikor múlóban a mámor és érkezőben a másnap. És a gyerekekhez hasonlóan a választ ők sem tudják megmondani. Körül tudják írni, szavakba tudják foglalni, ám racionális magyarázatot adni nem tudnak, aminek az lehet az oka, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre tán nem is kell végső megoldást adni. A sör nagy tanító: azt tanítja, hogy nem kell mindig mindent tudni, elég az is, ha kínzó kérdéseinkre válaszul megiszunk egy korsó sört, aminek elfogyasztása után okvetlenül újabb hiányérzetünk támad, s úgy érezzük, hogy a bennünk fájó űrt kizárólag sörrel fogjuk tudni feltölteni – úgyhogy kérünk még egyet.
De mi viszi rá az embert, hogy élete első korsó sörét egy sörözőben kikérje? Ez fontos, mert életünk első sörére általában emlékezni szoktunk, társaságban legalábbis föl szokott merülni ez a kérdés, annak dacára, hogy ez képzavar, merülni ugyanis kizárólag lefelé lehet, felfelé nem, de azt hiszem, ez a képzavar sörösök közt megbocsátható – ám fókuszáljunk most az elsőre. Az nem válasz, hogy kamaszok voltunk és a többiek is ittak. Ezt ugyanis minden másra, tehát bármi másra elmondhatjuk. A kérdés most az, hogy az első korsó csapolt sörünk elfogyasztását alapos megfontolás tárgyává életünkben először vajon mikor, hol és milyen alkalomból tettük, majd mikor, hol és milyen körülmények között valósítottuk meg? Az továbbra sem válasz, hogy kamaszok voltunk, a többiek dobozos sört ittak és mi nem akartunk kilógni a sorból – a belesodródás nem válasz semmire, csupán elégtelen magyarázkodás az akaratgyengeségünkre.
A kérdés most az, hogy magányosan, egyedül, ráncokkal terhelt homlokkal vajon mikor tértünk az első utunkba eső kocsmába be. És mikor szembesültünk fájó létbevetettségünk kínzó élményével magunkba szakadva, a pult szélére lökve, társaság, remény és jövő nélkül, a sörünk habját magányosan pusztítva el?
Ki-ki meg tudja ezt pontosan mondani, ebben egészen biztos vagyok. A felnőtté válásnak egy olyan lépcsőfoka ez, ami egyeseknél tizenévesen, másoknál harmincon vagy negyvenen túl következik el – de elkövetkezik. Az ember azon veszi észre magát, hogy egy kocsmában ül egyedül, sőt, magányosan, a pult szélére lökve, társaság, remény és jövő nélkül, s úgy érzi, hogy világnagy baján most semmi más nem segít, csak egy sör, és az egy alatt – mint azt korábban már említettük – nem egyet, hanem sokat kell érteni. Minden egy, mondta egy ókori görög bölcselő, és igaza volt. (E mondatot másképp nemigen lehet lefordítani, a fordító neve tehát nem fontos – ellenben a sörsorozat egy korábbi darabjában idézett Kalevala-fordítás magyarítóját elmulasztottam megemlíteni. Most pótolom: Vikár Béla szövegét idéztem. Elnézést kérek, egyúttal köszönöm a figyelmeztetést annak az olvasómnak, aki sörből az aszalt szilvás-rumos ízesítésű különlegességeket kedveli.)
Minden egy, ismétli el meggyőződéssel teli szívvel a modern kori bölcselő, feltéve, ha eléggé sokat ivott, és neki is igaza van, ebből következően életünk első söre életünkben többször is bekövetkezhet – attól függően persze, hogy hányszor sodródunk az elveszettség, szomorúság és magány szigetcsoportjának kopár partjaira, amely kopár partokon feltétlenül lennie kell egy kocsmának az élet azon hajótöröttei számára, akik vigasztalást egyedül a sörtől remélnek.
Ki az, ki ezeken az elhagyatott partokon kocsmát üzemeltet? Lélekben természetesen semmiképpen sem egyszerű csapos, hanem született lelkész (na jó, rabbi), pszichiáter, tanítómester és lelki társ egy személyben, és az benne a legjobb, hogy mindezt nem igyekszik a tudomásunkra juttatni, megelégszik annyival, hogy csapol nekünk egy sört, és bánatos képünket látva nem kérdezősködik, hanem előzékenyen a háttérbe húzódik, figyel, s amikor feltétlenül szükséges, akkor közbelép. Még egy korsó jöhet? Ezt kérdezi tőlünk a lelkész (na jó, rabbi), pszichiáter, tanítómester és lelki társ, mi pedig bólintunk, s azt válaszoljuk neki, hogy minden egy, és az egy alatt, kedves uram, most nagyon sokat kell érteni. Ebből ő tudni fogja, hogy az a pult szélére szorult, szomorú pofa (aki mi vagyunk) vélhetően jóval záróra után távozik majd, hogy legalább saját zárórája hadd lehessen, ha más már nem jött neki össze. A kellő élettapasztalattal rendelkező csapos ilyenkor bólint, mert érzi, hogy most engednie kell, hiszen egész életek múlhatnak egy-egy engedékeny csapos jóindulatán. Áldassék a nevük ezeknek a névtelen csapos hősöknek! S adjunk nekik borravalót, nem keveset. Sokat.
