Huszonhatmilliárd forint jut a nyugdíjasok kompenzációjára, kürtölte büszkén világgá április végén Tállai államtitkár, aki mögé azonnal felsorakozott a kormánypárti papagájkommandó és a propagandamédia. Ez már döfi, a balliberálisok elvették a 13. havi nyugdíjat, bezzeg mi, izé…, ők, szóval a Magyarok Kormánya csak ad és ad. Huszonhatmilliárd azért már komoly pénz, még Mészáros Lőrinc is elindulna érte valami állami tenderen, igaz, neki győzelem esetén elvileg nem kell osztoznia senkivel (khm…), erre a mostani summára meg akad 2,5 millió jelentkező.
Ami azt jelenti, átlagban cirka tízezer jut, persze nem havonta, hanem egész évre. Valamivel kevesebb, mint kilencszáz forint minden hónapban. Legalábbis azoknak a szerencséseknek, akiknek a jövedelme eléri az átlagnyugdíjat – kár, hogy a kifejezés becsapós, s ez egy olyan ország, ahol a nyugdíjasok kétharmada átlag alatti járandóságot kap. Lehetne persze a mediánnyugdíjjal is számolni, főleg, hogy az legalább megmutatja a valós középértéket, hogyan-mennyiből él az igazi átlagnyugdíjas, de a propagandagyárrá züllesztett KSH-ban ezek az adatok rosszul mutatnak, így legfeljebb csak egymás között beszélnek róluk, aztán a szépen összegumizott mappa megy a fiók mélyére.
És bele sem gondolnak, hogy jó félmilliónyian még azt a kilencszázat sem kapják meg: júniustól csak 500-600 forinttal többet hoz nekik a postás. Fel sem merül, milyen lehet így élni? Hogy hús akkor kerül az asztalra, ha akciós a csirke far-hát, zöldségre, gyümölcsre, vitaminra nem futja, sőt gyógyszerre sem mindig, ki kell sakkozni, melyik tabletta lehet fontos a következő hetekben. Hogy meg kell gondolni a diszkontban, bekerülhet-e a kosárba a százforintos májkrém, s gyümölcsnek a piacon befőzésre árult ütődött-nyomódott jut, vele a szégyen, hogy tudják, enni viszi, hiszen ki főz egy kilóból lekvárt.
Öt-hat hónapot lehúzni a konyhában, ahol a tűzhely mellett áll az ágy, mert a lakást-házat képtelenség kifűteni az egy-másfél köbméter szociális tűzifából, így egyetlen helyiségben összpontosul az a kicsi meleg, míg a fa kitart. Fél évet kuporgatni az unoka karácsonyi ajándékára, s hónapokig spórolni az ünnepinek szánt ebédre, ha a gyerek családja végre eljön látogatóba.
Próbálták-e vajon, mennyire unalmas heteken keresztül a lekváros kifőtt tészta, a zsírban sült krumpli? Persze még mindig jobbak ebédre, mint a paprikás olajban sült kenyér... El sem tudják képzelni, milyen borzalmas érzés karácsony előtt várni a segélycsomagra, és mennyire megalázó elfogadni választások előtt a zsák krumplit. És milyen rádöbbenni: a végigdolgozott évtizedek után nem maradt más, mint az éhenhaláshoz éppen sok járandóság, s az élet utolsó szakaszának a legnagyobb eredménye, hogy megtanult az ember lemondani mindenről.
Csoda, hogy százezrek számára semmit sem jelent a magánrepülős dubajozás, az adriai luxusjachtozás, a helikopteres esküvő, az egymás között adott-vett szállodaláncok, gyárak, üzemek, kastélyok, fultballcsapatok, az aranyáron épített stadionok, uszodák, autópályák, vasútvonalak?
A hatszáz forint viszont két kiló kenyér ára.