Lottóötös és adósságcsapda

A piaci ár töredékéért, akár tizedéért vehetik meg önkormányzati lakásukat a benne élő bérlők, illetve hozzájárulásukkal egyenes ági rokonaik Böröcz László fideszes parlamenti képviselő törvénymódosító javaslata alapján. A törvényjavaslat lényege, hogy az önkormányzatoknak nincs mérlegelési lehetőségük. A vételi ár maximum a piaci ár harmada lehet, de minden bérleti jogviszonyban töltött év után 1 százalékkal csökken, maximum a forgalmi érték 15 százalékáig. Ez alól a felújításra, bontásra, átalakítása, rehabilitációra kijelölt és a szolgálati, illetve műteremlakások kivételek.

Viszont ugyanúgy nyomott áron vehet meg a bérlő egy belvárosi polgári lakást, mint egy újépítésű önkormányzatit, egy panelt vagy egy szoba-konyhát.

A törvényjavaslatot, amely gyakorlatilag a minimálisról nullára rombolná le az önkormányzati bérlakás-rendszert, egyértelműen a bosszú motiválja. Nincs ugyanis olyan gondolatmenet, amelyben a közvagyon ilyen mértékű, nyomott áron történő elherdálása belefér a közjó szolgálatába vagy a felelős vagyongazdálkodásba. A bosszú egyrészt személyes jellegű, amiért az ellenzék a nyilvánosság elé tárta több Fidesz-közeli ismert ember, köztük Bayer Zsolt, Palkovics László és Rákay Philip bérlakás-ügyeit. De a bosszút az is motiválja, hogy az ellenzéki önkormányzati vezetők folyamatosan kiálltak az önkormányzati lakásállomány bővítése mellett, egyre több politikai szereplő beszélt a lakhatási válságról, a lakáspolitika hiányosságairól.

Ezzel a törvénymódosítással azt érik el, hogy az önkormányzati vezetők nem hogy a lakásállomány bővítésére vonatkozó ígéreteiket nem fogják tudni betartani, de állományuk jelentős része magántulajdonba kerül. Ráadásul a nyomott ár azt is biztosítja, hogy az önkormányzati vagyon ne tudjon gyarapodni az eladásokból, és ne érje meg a jövőben bővíteni az állományt. Különösen nagy érvágás ez azoknak az önkormányzatoknak, amelyek az utóbbi időben saját forrásból építettek bérlakásokat: például a XIII. kerület 600 új építésű önkormányzati bérlakása most egyik napról a másikba magánkézbe kerül.

Mindez tökéletesen beleillik a kormányzati politikába, a Fidesz-KDNP alapvetően a magántulajdont tekinti ugyanis a lakhatás egyetlen elfogadott formájának. A devizahitel-válság után létrehozták ugyan a Nemzeti Eszközkezelő Zrt-t, és elindították az ócsai bérlakás-projektet, de ezeket pár év múlva csendben le is építették. Azóta nem hogy a szociális, de a bérlakás szó se nagyon hangzik el kormánypárti politikusoktól, ellenben a lakástulajdon szerzésére több támogatási formát is létrehozták. Az önkormányzati lakásvagyon pedig folyamatosan avult, mivel a felújítást és a karbantartást sem nagyon tudta kigazdálkodni sok önkormányzat: ma már alig teszi ki a teljes magyarországi lakásállomány 2 százalékát.

Ennek hatására kétféle folyamat zajlott. Egyrészt a lakásárak és a magánbérleti piac árai az egekbe szöktek, az állami támogatások egyszerűen beépültek az árakba, emiatt nem valószínű, hogy sok olyan háztartás jutott volna magánlakáshoz, akik korábban ezt saját erőből nem engedhették volna meg maguknak. Magyarul elsősorban a piacot, nem a családokat támogatták. Nem meglepő, hogy a kormány lakáspolitikáját már Matolcsy György jegybankelnök is kritizálta. Másrészt, mivel bérlakások nagyon kis mértékben épültek és az albérletárak elszálltak, létrejött egy szegény és egy alsó középosztálybeli réteg, amelynek lakhatása egyre bizonytalanabbá vált az elmúlt 10 évben. Nem véletlen, hogy megjelentek az uzsoraalbérletek és a családok átmeneti otthonai között vándorló családok.

Ezek a lakhatási gondok elsősorban az önkormányzatnál jelentkeznek, hiszen a lakásgondokkal küzdők állami segítséget csak tömegszállások formájában tudnak kérni. Az önkormányzatok azonban éppen a kilencvenes évek nagy lakásprivatizációs hulláma miatt alig rendelkeznek eszközzel.

Legalább a jelenlegi bérlők jól járnak, gondolják majd sokan, ami újabb törésvonalat hoz majd létre a lakosságban, és olyan konfliktust, ami megint csak az önkormányzatokat fogja negatívan érinteni. Azok pedig, akik a magánpiacon bérelnek, vagy nagyobb összegű lakáshitelt vettek fel az elszállt árak miatt, azokat a bérlőket fogják irigyelni, akik meg tudják venni a bérelt lakást. A végeredmény pedig az lesz, hogy az önkormányzati bérlakásokra többé nem a lakhatási válságra adott közpolitikai megoldásként gondol a társadalom. A bérlakás szó örökre összefonódik majd a mutyival, közvagyon-herdálással, igazságtalan kedvezményekkel.

A bérlők zöme pedig nem fog jól járni. A magánlakás ma Magyarországon a biztonság szinonimája, amiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy természetes állapot, pedig valójában a harminc éve elégtelen lakásbérleti jogi szabályozás eredménye. Megfelelő törvényi háttérrel egy bérlői jogviszony is lehet ugyanolyan erős, mint a magántulajdon, különösen akkor, ha hitellel terhelt magántulajdonhoz viszonyítunk, és a bérbeadói biztonság sem csak szerencse kérdése. A magántulajdon nem megoldás minden élethelyzetre, nem elérhető minden jövedelmi csoport számára, és az, hogy ma Magyarországon ez szinte az egyetlen biztonságot kínáló lakhatási lehetőség, rendkívüli mértékben növeli az egyenlőtlenségeket.

A bérlők döntő többsége az egyenlőtlenségek miatt él önkormányzati lakásban. Mi történik velük? Néhány szerencsés olcsón megszerez ingatlanokat, közülük azok, akiknek egyébként van hol laknia, egyből tovább fogják adni piaci áron a lakást. Minél rosszabb állapotú, annál kisebb lesz a haszonkulcs; de természetesen olyanok is lesznek, akik tényleg azért veszik meg a lakást, hogy továbbra is benne éljenek.

Ez utóbbiak azonban nem biztos, hogy jól járnak a magántulajdonnal. A bérlők jellemzően a társadalom kiszolgáltatottabb csoportjaiból kerülnek ki: idősek, egyedülálló szülők, alacsonyabb jövedelemmel rendelkező, sokgyerekes háztartások, stb. Az önkormányzatok a bérlőiket jellemzően sok területen segítették, méltányossági alapon: adósságrendezésben, felújításokban, esetleg kisebb költségű cserelakás biztosításával. Ennek innentől kezdve vége: az újdonsült tulajdonosnak egyedül kell viselnie ezeket a költségeket, ha pedig nem lesz erre képes, elveszíti a lakást. Az önkormányzatnak a minimális segélyezési lehetőségein kívül már nem lesz mivel segítenie őt.

Sokaknak most felcsillan a remény, hogy saját lakásuk legyen, és meggondolatlanul belemennek olyan döntésekbe, amelyeket rosszhiszemű rokonok vagy csalók kihasználnak, ők pedig utcára kerülnek. Ezeknek az embereknek nem lesz pénzük ügyvédre, talán nem is értik majd meg, mi történt velük. Ki fogja őket megvédeni a lakásmaffiától? Sokan hitelt fognak felvenni, és mivel a bérlők nagy része nem rendelkezik megtakarítással, ezek jellemzően kedvezőtlen feltételű személyi kölcsönök lesznek. A történet vége ugyanaz: lakásvesztés.

Talán ez lesz a legelkeserítőbb hatása ennek a törvénymódosításnak: a közvagyon indokolatlan, áron aluli elherdálásán és az önkormányzati segítségnyújtás ellehetetlenítésén túl a társadalmi kötelékek, a szolidaritás további leépítése. Míg egy önkormányzati lakásból kilakoltatott emberrel szolidáris a társadalom, és keresi az állami felelősséget, a volt bérlőkre kivételes kedvezményekkel támogatott csoportként tekintenek majd. A mai napig rengeteg lakáshiteles veszíti el lakhatását, ezeket az eseteket azonban, ha elérik is az ingerküszöböt, annyival intézi el a nyilvánosság, hogy magának köszönheti a bajt, minek vett fel annyi hitelt.

A magántulajdon ma egyenlő a teljes egyéni felelősséggel, csakhogy ez – ahogy a fenti példák is mutatják – nem ilyen egyszerű. Akinek már eleve van pénze, és megfelelő emberek állnak a háta mögött, annak ez a törvénymódosítás olyan, mint a lottóötös. A többségnek pedig ez egy hatalmas csapda, amiből senki sem segít majd kimászni. Az önkormányzat azért nem, mert nem lesz rá eszköze, a kormány pedig azért nem, mert olyan gyorsan fogják elfelejteni ezeket az embereket a problémáikkal, amilyen gyorsan elfogadják a törvényjavaslatot.