Nem bírom. Nem egy. Túl nagy bennem hol a háborgás, hol a szomorúság. Hogy nem érted, ezt nem kérheted tőlem. Nem, az anyám receptjét nem adom. Az nem arra van. Nem engedem, hogy az anyámhoz nyúlj, akit szintén itt hagytál nekem, itt van a felső polcon, haló porában, mert vártam a testvéreimre, hogy döntsünk, hogyan és merre temessük el őt. De ők se hívnak, és most már te se kérded, mi legyen vele, mert már csak volt anyósod neked, szegény. Csak megesett vele. Csak megesett vele, hogy valakinek kétszer volt, nem is egyszer holt, de kétszer, egyszer magának, és még egyszer teneked, mert most már tényleg nem lehet a te gondod az ő hol- és mibenléte. Csak az enyém meg az új páromé, de ez meg milyen már? Milyen dolog az új párokra hagyni az anyós gondját, hiszen veled éltem, mikor megholt, vagyis te éltél velem, de te is csak félig, mert lélekben az anyád halála óta mással és másokkal is éltél, de mással gondtalanul, azaz felmenők és lemenők gondja nélkül. A szeretők, úgy látszik, attól is szerethetőbbek, hogy kihagyják, ki tudják hagyni az ágyjelenetekből a rokonaikat, árvák és meddők, legalábbis lélekben, vagy csak úgy tesznek arra a pár órára hetente, amikor szeretőjükkel találkoznak.
Én nem tudom, de azt igen, hogy anyám receptjét nem adom. De háborgok mégis napok óta, és meg vagyok vetve itt, a családomban. Vagy ha nem is, de mégis úgy néznek rám a gyerekek és az új párom, mint tyúk a piros kukoricára, mondaná anyám. Mert neki még volt valami hozott bölcsessége, vidéki bölcsessége, bár grófi családban nevelkedett, mert korán elárvult, de ő mégis hozott még valamit ideelőttről, ha lehet így mondani, a házasságkötés előtti életből valamit, míg én nem. Én tanult ember lettem, azaz megtanultam, hogy a világ annyi, amennyi ember lakja, s hogy millió bölcsesség létezhet egyszerre, így hát én örültem, mikor egyszer boldogan toltad a babakocsival elsőszülött lányunkat, és megjegyeztem anyámnak, látod, mennyire szereti? Mire ő megjegyezte, hogy miért ne szeretné, hisz’ az övé. Hát tényleg a tiéd volt az a gyerek, a tiéd, mert hű voltam, de nekem már nem volt olyan természetes, hogy szereted, mert akkoriban kezdték a nyakunkba varrni a férfiak apává tételének felelősségét, akkor kezdték feszegetni, hogy létezik-e apai ösztön. Valamelyik férfi ismerősöm bölcsen kifejtette, míg eldől a kérdés, ő addig is ahhoz ragaszkodik, hogy a férfiak általában a nőn keresztül szeretik a gyerekeiket. Ami megint csak rizikóssá, veszélyeztetetté teszi az apróságot. Mert mi van, ha már nem szereti a nőt, odalesz a nővel az apai szeretete is, vagy a nőnek még a síron túl is dolga van. Azaz mikor már dobták, akkor is neki a kötelessége ébren tartani, élesztgetni volt párjában az apai szeretetet? Hogy halotti máglyája sose hamvadhasson el, hogy parazsa maradjon, legalábbis addig, amíg a közös gyerekek fel nem nőnek? Nem, inkább anyám bölcsessége legyen az igaz: szereti az apa a gyerekét, mert az övé. Csak úgy. Nem isteni rendelésre, és nem a nő parazsa okán, s ha mégis valami okból, hát az életre hívás okán és annak felelősségéből.
Mert igaz, és ezt még mindig hiszem és vallom is, hogy sok az ember és sok a bölcsesség, de azt is hiszem már, hogy király is van az ember életében és császár is. És add meg, add oda a császárnak, ami a császáré (úgyis elveszi, ha magadtól nem adod), de add meg, add oda a királynak is, ami meg neki jár. Mert a császárok jönnek-mennek, és elveszik erővel is, amiről azt hiszik, jár nekik, de a király, az más, az lehet jó is, ha hagyják neki, az lehet jó apa, imidzse az apának, valamilyen mesebeli apafigura. De lehet rossz is, fiait halálba hajszoló, asszonyait meggyaláztató, rossz, hataloméhes despota, aki harcba visz mindenkit, aki él és mozog. A fiatalokat a határon túlra viszi, az öregeket meg itt ugrasztja egymás nyakának. A király tehát más, a király ott van, az éremnek azon az oldalán, ahol az érme értéke, ahol a megméretődés és annak vállalása. Az írás, hogy mennyit ér, mennyit a király, és mennyit érsz te, ha olvasod és érted az írást, az írást az érmén, írást az Írásban, a Könyvben, a Bibliában. Akinek van szeme, és akinek van füle arra, hogy lássa és hallja a királyt, az boldogan ad a császárnak, boldogan, mert jut is, marad is: a császáré csak néhány érme lesz az életéből, de marad és megmarad a királysága, a saját törvénye, a saját élete árán megszenvedett és megtapasztalt törvény és bölcsesség. Amit hisz és vall is, tehát ki mer vele állni ország-világ elé, és hagyja írásba foglalni az írástudók által, vagy leírja maga, ha tud írni, mert az írás megmarad, míg a szó elszáll. A sámánok kora is lejárt, a törzsek történetét könyvek őrzik, a bölcsességeit, hiedelmeit is, az ősök szellemével fenyegetőzni pedig nevetséges volna itt, ahol az élő öregek kora is lejárt. A sámán öreg volt és éhes, vadászni nem tudott, hát jött az ősöregek szellemével transzban. De ez sajnos ma már csak ócska trükk volna, hát marad a belső, a belső törvény, életünk, érménk egyik fele, a magunk általi megmérettetésünk, lelkünk egyik, jobbik fele, ahova az írás van írva, amit mi írtunk, amit az élet íratott velünk. A sorsunk, aminek csak a fele, és mindig csak annyi a császáré, míg a másik…
És akkor inkább lóf…t a s…edbe, te ember, te volt férj, te, aki páromnak sose mondtad magad, sokkal inkább érezted magad lekötözöttnek, nyesett szárnyú madaramnak, kalitkásnak, és sohasem szabadnak, vagy csak olykor, s én tettem is, és sokszor tettem, hogy te szabad maradhass. Kaptál elég szabadidőt, és hagytam és tűrtem, hogy vadássz a nem örök, evilági asszonymezőkön valódi és szimbolikus nyilakkal is, bunkós f…al is és a költészeted aranynyilaival is. Adtam én eleget, de elégedetté nem tudtalak tenni soha, és ezért van neked az a lófütyi. Mert mit kívánnál még, kicsiny csalogányom, mit még az aranyozott ketrecedbe, mit még, te telhetetlen kis prosti, te nő, aki azt hiszed, váltott stricikkel, nőstricikkel élheted le az életed? De az anyámhoz azért ne nyúlj, az anyámat azért mégse. Az anyámat ne, mert halott. Az anyámat ne, mert az régen volt, régen, mikor azt mondta nekem: te ne legyél olyan. Mert te éppen elhagytál egy kis időre (azt hittem, végleg), és anyám ruhát küldött neked, mert neked vette, hát küldte, mert azt hitte, így a jó, hogy kő helyett kenyér dukál a dobálózónak. Hitte, mert szép volt az a köpeny, hitte, mert sajnálta volna kidobni, mert azt hitte, térdre kényszerít téged majd a jóság, a kenyér csattanása az arcodon, a szégyen pírja majd kijózanít téged. Hitte, hogy a saját arcod fog kijózanítani, és te magad fogod kiűzni magadat az önzés hatalmas palotájának végtelen számú termeiből, hogy megtalálod az utat kifelé, hogy valami vezet téged, kivezet, hogy elveid vannak, valamiféle elved csak van, ha feleséged van és három gyereked. Hogy van királyod, törvényed, vagy legalább szíved, ami… De szerintem most már ő is azt mondaná, hogy nem, nem recept kell neked, kajarecept, a kedvenc kajád ételreceptje, hanem az a bizonyos, a totális és teljes, hátulról teneked, de csak egyszer. Hogy megrökönyödj végre, bárhol is vagy most, bármilyen szép termében, bármilyen szép méhszája előtt egy nőnek, koldusként kopogtatva, sajnáltatva magadat, hogy nem tudsz főzni, hogy van neked egyéniséged, van hozzá kedvenc kajád is, csak tudás nincs hozzá, mi viszont lesz a nődnek, ha leírom azt a receptet. Ki, a fejemből, holott azért van a te nem tudásod, hogy csalija legyen a nőnek, amit bekap, csalija ennek, aztán a következőnek is. Mert ez lesz a te utad, ez marad teutánad, a savanykás-édes mártások fazéksora felcímkézve, hogy melyiket ki főzte, melyik tündéred, madarad, miféle konyhatündérkék és kalitkás madarak. Mert amíg te röpködsz szabadon, addig a másik, a nő lesz a konyhába csukva. Csakhogy ő azt gondolja, szabad, és szabadon van ott, mert szeret téged, és szívesen főzi a kedvencedet. Így gondoltam én is, de már nem gondolom ezt.
Én azt gondolom, te a barátod álmát akarod megvalósítani, te még mindig überelni akarod azt a nagyobb költőt, le akarod dominálni a nőzésben, ivásban, megjelent kötetekben.
Ő mondta, úgy szeretne élni, hogy végigvendégeskedné az életét, és mindenütt addig maradna, amíg jól érzi magát. Az ő álma volt az élet vendégeskedéssé tétele, a teljes felelőtlenség, a teljes eltartása, addig, amíg neki felel meg. Mert a lányok, a lányaink azt mondják, hülyeség, hogy nem akarom megismerni az új barátnődet, hülyeség, mert ők tartják a kapcsolatot azzal is, akivel szakítottak, sőt ők nem is akarnak se kötni, se eloldani, ők kommunát szeretnének, ahol nincs ígéret, nincs összekötöződés, és így szétmenés sincs. Ők nem akarnak féltékenyek lenni, ezért közösnek akarják a testet, és közösnek azt is, aki a testből származik. A valaki gyerekének csak adna enni valaki ott, csak az nem tiszta még előttük, ki, hol és mennyiért dolgozna, mert a pénzt utálják, nem kell nekik, tanulni, dolgozni szeretnek, de pénzzel bánni nem akarnak. Én hallgattam őket, és nem akartam elvenni a kedvüket azzal, hogy szerintem én már most egy kommunában élek, de én ezt nem akartam. Valahogy azzá lett a világ körülöttem, egyedülálló lettem egy éve, tehát jogom, de kötelességem is elfogadni minden segítséget a gyerekek felszereléséhez mindenféle szégyenérzet nélkül. Hisz’ a gyerek a közösségé, mindig is az volt, és azé is lesz, mert a közösség attól az, hogy jövője van, jövője is van, és a gyerek, a felnövekvő gyerekek újabb közössége, ráadásul pénz se nagyon van a kezemben. A jövő hónaptól még kevesebb lesz, mert a munkahelyem átutalja, én továbbutalom a közüzemeknek, a maradékért egyszer havonta leballagok a bankfiókba, négyfelé osztom (1 hónap = 4 hét), aztán hadd szóljon. Mert boltba se én megyek, hanem a lányaink, és a félig már párom, időm sincs, így hát pénz nem nagyon kerül a kezembe. Kommuna ez így nekem máris, bár nem akartam. Csak az nem mindegy, hogy kontaktibilis lesz-e a munkahelyem a bankokkal + kosztpénzzel, nullszaldó lesz-e vagy mínusz, de ez, azt hiszem, nem az én dolgom egyedül, nem az én felelősségem egyedül.
Mert hiszen én vallom, azaz tudom, hogy mi van a szívemben és a fejemben, és tudom, mi az, amit bevallhatok ebből, és mit jó titkolni, és titkolok is, mert nem jó, de hadd szóljon mégis: hogy itthon is mintha kommuna lenne, a gyerekek és a párom jól elvannak nélkülem. Én valamiféle elrontó vagyok, valami felkent, azaz kijelölt családfő, falugazda, háztartó, azaz háztartást fenntartó semleges lény, egy hiába pofázó szerszám, akit szimplán és pofátlanul vagy pókerarccal kizsákmányolnak. Odakint is, de idebent is. Mert nem akarnám én, de kell lennie szabálynak – ????? –, az összhangot a bankszámlámon nekem kell megteremteni. Mert hát valakinek meg kell mondani, hány fokos lehet a víz a cirkóban, hogy ki a soros a teregetésben, és így szükséges rossz vagyok. Nélkülözhetetlen, de nem szívesen látott vendég az otthonomban, de a munkahelyemen is. Hisz’ ott azért vagyok, mert a főnök képtelen minden munkát egyedül megcsinálni, viszont már csak arra ügyel, hogy spóroljon rajtam és munkatársaimon. Hogy minél nagyobbat szakítson rólunk, a munkaerőnkből, és itthon is, ha itthon vagyok, be kell szállnom a házimunkába, pedig az itthonlétem az az én jogos pihenőnapom. Viszont a munkámat szeretem, és olykor itthon is szívesen teszek-veszek, szívesen adok azoknak, akiket szeretek, mert ők is sokat adnak nekem. És csak olykor dohogok, és nem is mondom a gyerekeknek, csak a páromnak, hogy ez piszokság, becstelenség, félig felnevelt fiókákat hagyni a másikra, nekem hármat, neki egyet. És hogy néha nem jó, elég jó szülőnek érzem magam, hanem pancsernak, lúzernek, baleknak, mert azért mégis. Én olyan anyáról még nem hallottam, aki egyedül nevelte fel a gyerekeit, és közben még meg is gazdagodott. Az ritka, fehér holló, az mese, ráadásul olyan mese, amit még senki se írt meg, egy anyáról, akinek sikerült csak anyának maradni a gyerekei számára, miután az apa kirepült és elhúzott fölötte, egy anyáról, akinek nem kellett egy kicsit az apának is lenni, törvénynek, szabálynak, alkalmazkodásra kényszerítőnek. Mert enélkül nincs élet.
Szóval nem szívesen viselem én ezt a félig szoknyát, félig nadrágot, ezt az új maskarát, amibe te öltöztettél, de viselem, és látom, tudok róla, hogy felemás. Tudom én, hogy kizsákmányolom magam, hogy fele anyaságomat oda kell adnom, hogy megmaradhassunk. Nekem magamnak kell odadobni, nem másnak, és tudom, hogy kizsákmányolom magam minden önként vállalt túlmunkával, és bármilyen munkával, amivel pénzt lehet spórolni, nem félrerakáshoz, csak a gyerekek jobb életéhez.
De amikor magamat zsákmányolom ki, annak mértékéhez és milyenségéhez, ahhoz ragaszkodom. Az hadd legyen az én szabadságom, az én levegőm, szelem, szellőm a szárnyaláshoz. Mert nem, én nem akarom adni azt a receptet, én nem akarom, hogy továbbra is használd a tudásomat, a recept az anyámé és az enyém, és a lányaimnak adom tovább, mert így van ez jól. Ezt hiszem és vállalom is. Mert amit hiszek, az írás, az érem egyik oldala, az az enyém, és vallhatok én teneked bármit. Te most belevesztél egy újabb terembe, és nem veszed észre, hogy ezt nem kérheted tőlem, már csak a gyerekek közösek, én már nem. Én már teneked vagyok az, ki vagyok, te úgyis annak látsz engem, akinek látsz. És bizonyára egy féltékeny, téged még mindig, a sírig szerető asszonyodnak látsz, akit valahol, valamelyik termedben hagytál, hisz, jut eszembe, ébresztgetted is bennem egyszer a felelősséget, hogy azért mentél el, mert nem volt itt elég helyed, mire megjegyeztem, hogy azért volt ott egy Ildikó is (akiért mentél). De nem, én már nem vagyok féltékeny, jó ideje nem vagyok, mióta megmondtad, fű és fa a te életed, amiről én nem tudok, mert vallást addig nem tettél róla. De a receptet nem adom, nem, mert ne használj már engem semmire. Végül is megtehetném, le is írhatnám, de mit képzel az a nő magáról, és mit te? Én mondjam meg, hogyan főzze a kedvencedet, a hasad kedvencét, amivel megfog? Használati utasítást nem akar, hogyan kell bánni veled, hogy sokáig bánhasson veled, hogy addig fényeskedj neki, te Salamon töke, te, te buta tökvirág. Hát hova lesz így az új asszonyod önbecsülése, ha a régitől kéred a receptet? Hát még mindig tőlem akarod tudni, hogyan kell bánni a nőkkel. Hisz’ te ismered őket, neked volt annyi, mint égen a csillag.
És lehet, lehet, te kis kakas, te szárnyas madár, aki mindig repülne, még a baromfiudvarban is, lehet. Lehet, hogy néha palimadárnak érzem magam, az öt év szigorítottért, a még öt év szigorított életért, amit élnem kell, mert ennyi kell még a gyerekek felneveléséhez. Lehet, de a te palimadarad, az nem akarok többé lenni, nem én. A receptes csalimadár, a recept, amivel új nődet magadhoz édesgeted. Így hát a receptet nem adjuk, mert én már látom, amit te nem, látom az én életemet, remélem, színről színre, és a tiedet is csakúgy, remélem. Nekem vallásom van, és írott vallásom, ugye, anya, hogy itt az elég, itt a pont. Itt, pontosan itt, és a savanyú vetrence különben se jó knédlivel, amivel ti akarjátok enni. Jobb az jó vastag, soktojásos tésztával, esetleg zsemlegombóccal, a vetrence pedig csak egy behabart pörkölt, semmi más. Csak a fűszerezésében, abban lakik a kisördög, de a legfontosabb fűszerére csak emlékszel.
Az volt ugyanis a kedvenc fűszered, madaram.
