Az első budapesti telefonbeszélgetést állítólag 1879. július 4-én folytatták. Puskás Ferenc egykori huszárfőhadnagy Gyöngytyúk utcai, második emeleti lakásáról leszólt Rácz Sándor távírdai hivatalnoknak a földszintre – vagy az föl őneki -, és mivel a drót segedelmével kitűnően hallották egymást, a hazai távbeszéd megvalósultnak volt tekinthető.
A következő mondatban most annak kéne jönnie, hogy melyik házban történt ez a különleges eset. Mi sem egyszerűbb, Gyöngytyúk utca 17.: ez állt Puskás szeptember eleji újsághirdetésében, amelyben már a nagyközönséget csalogatta a telefon kipróbálására. Csakhogy – korabeli térképek bizonyítják – a mai Gyulai Pál utca már akkor is 13 házból állt mindössze. Úgyhogy más adatok alapján is legfeljebb erősen valószínű: a 13-as számú Gottgeb-házban, a Kőfaragó utca sarkán ma is álló, állami hivataloknak otthont adó csinos palotában került sor a történelmi eseményre. (Arra pedig ne is vesztegessünk szót, hogy a címtár szerint Puskás ez idő tájt a közeli Vas utca 6-ban lakott.)
Ha itt nem is, szerencsére van egy másik ház Pesten, amelynek falán emléktábla idézi a magyar telefónia első lépéseit. A Királyi Pál utca 9-en a márvány mára kicsit megkopott, hozzászürkült a falhoz, sokszor elmehet mellette az ember anélkül, hogy észrevenné. Pedig jó hosszú szövege van: „E telken állott az a ház (Lövész utca 7.), melyben a budapesti telefon központja 1881. május 1-én működését megkezdette. Ditrói Puskás Ferenc megalapító igazgatója és ifj. dr. Horvát Árpád első titkára áldott emlékének szentelte e táblát 1930. aug. 20. Reiszman Gyula háztulajdonos.”
Szép, kerek történet. Nagy kár, hogy egy jó része nem állja meg a helyét. Persze nem Puskás és Horvát szerepére gondolunk, az ugyanis kétségtelen tény, hogy ők ketten járták ki fafejű hivatalnokok falanxát áttörve az első budapesti telefonközpont összes engedélyét – igen fiatalon bele is haltak mind a ketten a megpróbáltatásokba. Puskás Ferenc a katonatiszti pályát hagyta ott bátyja, az Edison munkatársaként dolgozó Tivadar ösztönzésére, hogy a vadonatúj találmányt, a távbeszélőt meghonosítsa Magyarországon. Mégpedig abban a formában, ahogy a báty kitalálta és Párizsban már meg is valósította: a telefonközpontba befutó vonalak emberi erővel való összekapcsolása révén. Ifjabb Horvát Árpád orvos, Szendrey Júlia második házasságából származó fia pedig titkárként segítette a szervezést.
Más kérdés, hogy a Lövész utca 7-ben nem hogy Budapest első telefonközpontja nem volt soha, de a második is csak a Lövész utca 11-ben, és az bizony nem Reiszman Gyula bérházának a helyén állt. Az első telefonközpont a Lipótvárosban volt: a Fürdő utca 10. harmadik emeletén, egy saroklakásban kezdte meg a működést 1881. május elsején. (Emléktáblát itt se keressenek: a mai József Attila utcában a Hild tér emlékeztet a lebombázott épületre.) Ez volt a bank- és üzleti negyed központja akkor, az épülő Bazilika és a Lánchíd között történtek a fontos dolgok. A telefon első előfizetői között nem véletlenül nagykereskedőket és pénzintézeteket találunk, zömmel lipótvárosi címekkel. Az úgynevezett kísérleti vonalat is itt, a közmunka és közlekedési minisztérium két hivatala, a Tükör (ma Tüköry) utca és a Vigadó között létesítették, eladdig gyaloglással töltött hosszú órákat spórolva meg a tisztviselőknek.
Valójában erős a gyanúnk, hogy a Lövész utcát elsősorban az érzelmek avatták kitüntetett telefóniai helyszínné. Hogy itt állt volna az első központ, az először 1927 karácsonyán bukkant fel a Nemzeti Újság egy cikkében: a szerző az automata központok bevezetése alkalmából emlékezett meg az első kezelőnőről, Matkovics Ilonkáról (olykor: Júliáról), akit az elbeszélés szerint még maga Puskás tanította be a munkára. Tán egy neves színésznő és Madách Imre leánya volt, tán egy szegény úrleány, aki a telefonközpontban is lakott – mindenesetre fél évszázad távolából, jóval a halála után úgy lehetett tudni, a távbeszélő-kezelői vizsgát elsőként ő tette le. Az is tény viszont, hogy a neve először csak az 1888-as címtárban bukkan fel: ekkor ő a Lövész utcai fiókhivatal főnöknője.
Még plasztikusabban idézte a hősi időket a következő évben a Pesti Hírlap jubileumi kiadványa. Az újság hajdani munkatársa, Kacziány Géza elevenítette fel, hogy a gyöngyösi Közügy nyomán a következő szavakkal adtak hírt Puskás jeles kezdeményezéséről: „már folyamodott engedélyért, hogy Budapesten telephon-intézetet állíthasson, melyből a város minden részébe telephon-sodronyok vezetnének. Hogy mi lenne az ily központosított hangvezeték gyakorlati haszna, azt a »Közügy« elhallgatja”. Ezt követően Puskás számon kérőleg lépett fel a szerkesztőségben, és épp Kacziányba botlott, aki – lévén ugyancsak egykori huszártiszt – innentől lelkesen egyengette a vállalkozás útját. Összehozta Horvát Árpáddal, akit - mivel Petőfi monográfusa és fordítója is volt - jól ismert, ő pedig úgymond kibérelte a telefontársaságnak a nagyapja híres háza melletti épületet, hogy a francia és angol szerelők ott lakjanak, és a hivatalos nyitány előtt kísérleti hívásokat folytathassanak.
A színesen emlékező Kacziány Géza ekkor már elmúlt hetven éves, fél évszázad telt el Puskás színre lépése óta. Szendrey Ignác nevezetes Hét bagoly háza a Képíró utca 7-ben volt - talán ez az emlék transzformálódott az emléktáblán lévő Lövész utcai címmé. A szomszédság pedig még stimmel is: igaz, a Lövész utca 11. mellett, a Bástya utcában egy másik Szendrey-ház állt. Épp csak ott nem volt semmi nevezetesség tehát, ahol Reiszman Gyula a táblát 1930 augusztusában állíttatta. Az avatásról amúgy minden lap megemlékezett: a posta vezérigazgatója mellett nem más, mint Kacziány Géza tartott ott szónoklatot.
Az ünnepség alkalmával Reiszman Gyula is megkoszorúzta a saját házát. Nehéz élete kitüntetett pillanatának érezhette ezt. A dúsgazdag és híresen jótékony Reiszman Ignác váci borkereskedő tizennyolc gyermekének egyikeként, apja halála után egy ideig ő vitte tovább az üzletet. A háborúban önkéntes tisztként vett részt, de súlyosan megsérült, orosz hadifogságba esett, rokkantan tért haza. 1919-ben vásárolta meg feleségével, a Szegedről származó Löwy Irmával a hatalmas, viszonylag új Királyi Pál utcai bérházat: 1,2 millió koronát fizettek érte a Pesti Takarék és Előleg Bank tisztviselő szövetkezetének. Amikor emléktáblát állíttatott a telefonközpontnak, Reiszman Gyula az ötvenes évei közepén járt, mér régen a háztulajdonosi jövedelméből élt. Az 1942-es távbeszélő névsor szerint persze neki is volt telefonja: 189-315 hívószámmal.
Reiszman Gyula nem élte túl a holokausztot. Nem emlékeztet őrá semmi más, csak a tábla a Királyi Pál utcában.
