Tényleg zéró?

Mármint lecsökkenthető-e nullára a Földünk légkörét, végső soron egész létünket fenyegetőnek kikiáltott szén-dioxid-kibocsátás teljes mennyisége? Méghozzá nem is a távoli jövőben: napjainktól alig három évtizednyire, 2050-re?

Merthogy ezt a célt fogalmazza meg egy jelentős kortársunk, a leggazdagabb emberek egyike, a kiváló innovátor és rendkívül sikeres vállalatépítő. Igencsak tiszteletreméltó, ha egy sokszoros dollár-milliárdos nem ilyen-olyan élvezetekre költi a pénzét, nem alantas mulatozásokkal foglalja le idejét, hanem nekiül, és megír egy könyvet, amelyben nem csak jajong a közelgő válság miatt, mint oly sok kortársa, hanem rendkívül okos, összeszedett, érett gondolatokkal tesz ajánlásokat a feltehető veszélyek elkerülésére, sőt, talán végleges megoldására is.

Kedves angliai barátom küldte meg nekem a minap Bill Gates új könyvét, és mondhatom, annyira érdekes, sőt izgalmas, hogy szinte egy ültömben (no, jó, pár nap alatt) végigolvastam. Már a címe is izgalmas: Hogyan kerüljünk el egy klíma-katasztrófát? Még tanulságosabb az alcíme, mert ez hordozza lényeget: Megoldások, amikkel rendelkezünk és áttörések, amikre szükségünk van.

Ami engem, mérnökként, a gyakorlathoz és nem a mutatós szólamokhoz közelálló emberként megfogott ebben a könyvben, az az, hogy Gates a lehetőségeket és a megoldásokat az innovációkban keresi és leli fel. Nagyon lényeges, hogy ez esetben az innováció nem csupán műszaki megoldásokat jelent, bár természetesen, többségében ezek alapozzák meg a lehetőségeket, hanem feltétlenül társadalmi eljárásokat, magatartást, hozzá politikai, kormányzati beavatkozásokat is. Ez utóbbiak esetében az államok irányítási szintjétől le egészen a helyi folyamatokig, sőt, akár az egyéni beavatkozásig is.

Jól ismert, hogy tudósok, társadalomkutatók és politikusok serege immár sok éve vizsgálja a veszélyeket, amelyek a létünk alapját hordozó bolygónk jövőjét fenyegetik. Az üvegházhatásként elhíresült folyamatból azt következtetik, hogy lényegében kétszáz év alatt, tehát az ipari forradalom kibontakozása óta Földünk légkörének hőmérséklete mintegy 1,6 Celsius fokkal növekedett. Mi több, napjainkban már egyre erősödő ütemben, elvárható erőteljes beavatkozások nélkül további emelkedés várható, így, századunk végére ez az érték elérheti akár a 2 Celsius fokot is, ami már végzetes jelenségeket alapozhat meg.

A folyamatok valóban fenyegetőek. Mindenekelőtt ilyen az emberi népesség drámai növekedése. A század közepére elérheti a 8, a végére akár a 10-11 milliárdot, és ráadásul ez az érték nem egyenletes eloszlású (Kína és India népessége máris meghaladta/elérte a 1,5 milliárdot). További veszélyes folyamat, hogy ez a népesség egyre inkább városokban sűrűsödik, arányuk a század végére eljuthat 70 százalékig, de már 2060 körül is a maihoz képest megkétszereződik a Föld beépítettsége.

Gates úgy látja, hogy ez a drámai folyamat leállítható, és erre a könyvében igen értékes, a gyakorlatban is nagyjából, az esetek többségében pedig ténylegesen megvalósíthatónak tűnő megoldásokat, eljárásokat ajánl. Fő célja, hogy 2050-re a légkörünket veszélyeztető főbűnösnek, a szén-dioxid gáznak a jelenlegi évi 51 milliárd tonna mennyiségét nullára csökkentsük. Szerinte - hathatós beavatkozásokkal persze - ez lehetséges.

Igencsak merész közelítés! Nagy kérdés és erős lehet a kétség, vajon mennyire megvalósítható ez a törekvés. Egyrészt a javasolt időtávlat igencsak rövid, alig három évtized. Másrészt, ez a kibocsátás nagyon is egyenlőtlenül oszlik el a világban. Maga Gates is leírja, hogy a világ népességéből jelenleg is megközelítőleg 860 millió ember nem jut például villanyhoz, XXI. századi életünk legfontosabb alapjához. Főleg pedig alapvető lehet a kétely: megvalósítható-e egy ilyen mértékű kibocsátás teljesen nullára redukálása, elérhető-e elméletileg és gyakorlatilag egyaránt a nulla érték? Aligha, hiszen a különböző termeléseket, az életmódot a világban nem lehet teljes mértékben átállítani, alapjaiban úgy megújítani, hogy nulla legyen a karbon-kibocsátás. És ha a technológiák mégis mind átállíthatók lennének más megoldásokra, akkor is megmarad a mintegy 10 milliárd ember, hozzá még az az állatvilág is, benne a haszonállatok milliárdjai, amelyek állandóan szén-dioxidot lehelnek ki (mi több, még a fák is ezt teszik éjszaka). Érdekes módon, Gates erre egyáltalán nem tér ki. Végül, egy manapság igen nagy erővel előtérbe tolakodó probléma: nem tudhatjuk, milyen váratlan tömeges hatások bukkannak föl, amelyek lényegesen befolyásolják az emberiséget, ezáltal pedig a folyamatokat. Napjaink nagyon is aktuális válasza e kérdésre a még korántsem beláthatóan kibontakozó és lezajló COVID-19 járvány, amelynek most, 2021 közepe táján egyáltalán nem látjuk a teljes menetét, remélhető lecsengését. Hatása máris mutatkozik a légkörünket fenyegető kibocsátásban, méghozzá csökkenő értékkel, amely elérheti akár az 5 százalékot is (és ki tudja, mennyi lesz a járvány végére). Ez azt jelenti, hogy az évi 51 Gt (gigatonna) szén-dioxid kibocsátás mostanra 48-49 Gt/évre redukálódott, minthogy lelassultak, sőt időlegesen le is álltak termelő tevékenységek, továbbá csökkent a közlekedés-szállítás mértéke is a járvány következtében.

Vagyis, csökkent mértékben hatnak azok a tevékenységek, amelyek a kiváló szerző rendszerezésében alapjaiban határozzák meg a kibocsátásokat. Először azt írtam le: kevésbé működnek a fő bűnösök, de rögtön nyúltam is a Delete gombhoz. Dehogy bűnösök ezek, hiszen általuk, velük élünk összehasonlíthatatlanul jobb minőségben, mint az őseink, a mostanság egyes buzgó mozgalmárok által állandóan csak szidott, vétkesnek kikiáltott ipari forradalom előtt. Többet és jobbakat eszünk, sokkal tovább élünk, összehasonlíthatatlanul kellemesebben, élvezetesebben, mint elődeink.

Nagyon hasznos és szakszerű az összegzés, amit Gates ad arról, hogy milyen módon, milyen arányban vádolhatók a legfőbb tevékenységek a karbon-kibocsátásban. Mai életünk, működéseink alapja, sőt, a század végéig előreláthatólag egyre növekvő mértékben igényelt alapja lesz a villamos energia, illetve annak előállítása. Életünknek ez a meghatározó szükséglete 27 százalékban részesedik az üvegházgázok kibocsátásában. Ennél többel, mondhatni, a károsító tényezők listavezetőjeként, 31 százalékkal vádolható a legfontosabb építő- és szerkezeti anyagok előállítása (beton, acél, műanyagok, üveg). Táplálékaink megteremtésének aránya ugyan csupán 19 százalékkal járul a gondokhoz, de ebben a szén-dioxidnál is veszélyesebb metán is jelentős szerepet kap. A modern élet fontos összetevője, a közlekedés-szállítás sem kevéssel részesedik a kibocsátásban: a földi, vízi, légi eszközök 16 százalékkal járulnak hozzá a karbon-szennyezéshez. Ezekhez képest látszólag enyhe érték (7 százalék) származik abból, hogy fűtünk és hűtünk.

Szakmámnál fogva hozzám a legközelebb áll a villamosenergia-ellátás. Aminek termelésében a kibocsátási főbűnösök a fosszilis üzemanyagokkal működő szolgáltatók. Kétségtelen, hogy a veszélyek tudatában már napjainkban is sorra állítják le a szén-, és - kisebb elszántsággal - a kőolaj- és gáztüzelésű erőműveket. Vagy mégsem. Mert még most is sorra épülnek szénerőművek Kínában, Indiában, sőt egyes fejlett országokban is. Meg sorra épülnek új gáz- és olajtüzelésűek is. Fontos hatás, hogy még mindig erősek az egykor óriáshatalomnak számító kőolaj- és gázkitermelők, különösen, hogy újabban a pala- és homok-lelőhelyeket is nagy erőkkel aknázzák ki. Kétségtelenül biztató folyamat viszont, hogy erőteljes ütemben terjednek a karbon-kibocsátás szempontjából tisztának számító nap- és szélerőművek meg az egyébként periferikus hatású tengeri és geotermikus energiatermelők. Bár Gates erről nem szól, ám látnunk kell, hogy ezek anyagainak és szerkezeteinek előállítása viszont a jelentős karbon-kibocsátásokkal üzemelő, a 31 százalékos részesedésben illetékes technológiákból származik. Amellett a megújulókkal működő erőműveknek az élettartama nem túl nagy, tehát a pótlásuk, az újak előállítása és az elöregedettek lebontása is növeli a káros kibocsátást. Ráadásul igen nagy a fajlagos (az előállított energiára vetített) helyigényük, különösen a szélenergiáé, amely elérheti az amúgy ugyancsak viszonylag nagy területeken terjeszkedő naperőművekének akár a tízszeresét is.

A világ villamosenergia-igénye egyre növekszik az elkövetkező időszakban, minthogy bővül a villamos alkalmazások köre (többek között a belsőégésű motorokat leváltó elektromos járművek szaporodásával). Mit ajánl tehát a könyv szerzője a légkörkímélő megoldásokra a teljes körű igények folyamatos kielégítését ellátni nem tudó nap- és szélenergia mellett? Atomreaktorokat. Igencsak meggyőző adatokkal támasztja alá az érvelését, amelyek azért is rendkívül meggyőzőek, minthogy egy rendkívül sikeres, innovációit világszerte széles körben alkalmazó újítótól, egyúttal szupergazdagságot elérő vállalkozótól származnak. Ráadásul ő maga, a saját vagyonával is alátámasztva segíti a nukleáris energiatermelés fejlesztését. Az általa 2008-ban alapított TerraPower vállalatba kiváló szakembereket gyűjtött össze, akik a jelenlegi reaktorok képességeinek javításán túlmenően a jövő eszközein is ügyködnek. Gates numerikusan is kimutatja, hogy fajlagosan, tehát a megtermelt energiaegységre vetítve az atomreaktorok sokszorosan kevesebb építőanyagot – egyebek között acélt, betont – igényelnek, mint az egyéb típusúak. Például a napenergiával működő erőművek fajlagos anyagfelhasználása csaknem 15-szörös, a szélé 10-szeres az atomreaktorokhoz képest. Egyelőre viszont a légkör szempontjából tisztának számító atomenergia részesedése a világ villamosenergia-termelésében nem túl nagy: mintegy 10 százalék, hozzátéve, hogy a megújulók aránya is csupán 11 százalék, miközben a szén- és földgáz-erőműveké együtt mintegy 60 százalék.

Bizony, ugyancsak kapaszkodni kell (kellene), ha alig három évtized múlva el akarjuk érni a nulla kibocsátást. Ehhez igen erőteljes újításokra lenne szükség a beton- és acél-, meg a műanyag-technológiákban, miközben az emberiség egyre nagyobb része sűrűsödik városokban. Fontos tendencia, hogy a fejlettek mögé felzárkózni próbálók óriási tömege építkezik, használ mind több elektromos és elektronikus eszközt, berendezéseket, gépkocsit, rengeteg műanyagot. És táplálékot. Amelynek megteremtője a termelékenyebb mezőgazdaság. Érdekes, hogy miközben Gates behatóan vizsgálja a modern agrárgazdaságok lehetőségeit, gondosan elkerüli, hogy akár csak megemlítse az egyik fontos tényezőt: a GMO, vagyis, a genetikusan módosított szervezetek technológiáit és eredményeit.

És még egy nagyon is lényeges tényező marad ki a könyv egyébként igen szakszerű fejtegetéseiből, amely, sajnos egyáltalán nem elhanyagolható a technológiák megújítása szempontjából. Ez a fegyverkezés. Ami jelentős ipari húzóerő is, éppen a fejlett gazdaságú országokban. És egyúttal a karbon-szennyező kibocsátásokban is fontos összetevő. Márpedig a fegyverkezés iparágai igencsak virágzanak, egyebek között még a kicsiny és nem túlságosan gazdag Magyarország is buzgón részt vesz benne.

Úgy vélem, ez utóbbi, lehangoló megjegyzés után érdemes optimista összegezésként idéznem Gates igen rokonszenvesnek bizonyuló hitvallását a könyvéből: „Összegezve: Valami olyan, óriási dolgot kell megvalósítanunk, amit eddig soha nem tettünk és sokkalta gyorsabban, mint valaha is. Ehhez seregnyi áttörés szükséges a tudományban és a technikában. Konszenzust kell kiépítenünk, amilyen eddig nem létezett és olyan közösségi politikák felé kell törekednünk, amelyek egyébként nem léteztek volna. (…) De ne essünk kétségbe. Meg tudjuk csinálni. Ötletek sokasága tör felszínre, és egyik ígéretesebb, mint a másik.”

Igen, megmenekülhet Földünk a klímakatasztrófától, ha lesz hozzá számos megvalósítható innováció és megfelelő, megvalósítható társadalmi akarat. Hozzátéve: ha ráadásul a népességnövekedés is lelassul, amire biztató ígéret, hogy máris csökkenőben van a növekedésnek mértéke.

Utóhang: Bizakodom, hogy ez a jól megírt, helyenként finom, száraz humorral átszőtt, realista információkkal és okos tanulságokkal, ajánlásokkal átszőtt könyv mihamarabb magyarul is olvasható lesz, meggondolásokra és talán cselekvésekre is sarkallva minket.

(Bill Gates: How to Avoid a Climate Disaster. The Solutions we have and the Breakthroughs we need. Allen Lane – Penguin Books. 2021.)