A drámai helyzetben, amikor több mint 29.000 „többségében idős” áldozata van a járványnak, és az életünkre ereszkedett ködfüggöny csak kínzó lassúsággal emelkedik föl, két biztató hír is napvilágot látott. Civilek egy csoportja törvényt ír az időseknek, egy másik emlékművet állít a Covid-járvány áldozatainak. Az idősügyi törvényjavaslat a Nyugdíjas Szervezetek Egyeztető Tanácsa kérésére nemrégiben született meg, az emlékmű a 21. Század Társaság javaslatára jövő tavaszra készülhet el közadakozásból. Talyigás Katalin, illetve Kocsis András a két kezdeményező.
Mire való a törvény, s mire az emlékmű, s van-e valami közös a törvényalkotók és az emlékműállítók szándékában?
A két mű legfontosabb közös tulajdonsága a hiányuk, vagyis az, hogy eddig nem léteztek. Törvény és emlékmű valójában egyaránt a hiányról szól, azt fejezi ki, hogy ennek az idős, a történelem során sokszor elárult nemzedéknek jár valami, amit korábban nem kapott meg: méltóság, tisztességes részesedés a társadalmi jólétből, együttérzés. A két mű eszméjét egyazon érzés hívta életre, a szolidaritás, és közös az alkotók szándéka is: betölteni a tátongó űrt. S ennek kiváló eszköze lehet a szó, a törvény szava, de éppen úgy a betonba, kőbe, vagy talán bronzba öntött emlékezet is. Eszembe jut a berlini Bebel téri Könyvtáremlékmű, amely tökéletes kifejezése a hiánynak. Lesüllyesztve a föld alatt áll, szinte semmi nem látszik belőle nappal a vastag üveglap alatt. Az 1933. május 10-i könyvégetés emlékére készült éppen azon a helyen, ahol a nácik 20.000 könyvet égettek el azon a napon. Ezeknek a könyveknek a földalatti múzeumban felállított fehér polcokon kellene sorakozniuk, de könyvek helyett csak azok hiányát látjuk világos, áttetsző fényben, mintha az egykori máglya világítaná meg az üres könyvszekrényeket.
Képviselhetnének-e civilek méltóbb álláspontot, mint szolidaritási programot hirdetni az idősek élhetőbb jövőjéért, vagy emlékeztetni azokra az áldozatokra, akiket ismét igaztalanul büntetett a sors? Azokról beszélek, akik gyerekként vagy maguk is átélték a világháborút, vagy később születtek, de a szüleik szenvedései és megpróbáltatásai révén a háború mégiscsak az életük részévé vált, ahogyan a gyerek vérévé válik a kor levegője. Sokan közülük korán megismerték a halált, és megtanulták, hogy túlélni együtt, családban, vagy közösségben könnyebb, mint egy szál egyedül. Ezt súgja az ember ősi ösztöne, és bizonyára ez az ösztön szólalt meg bennük a járvány idején is, csakhogy hiába. Mert ezúttal annak volt jobb esélye a túlélésre, aki másoktól elszigetelődött, a külvilágtól elzárva, sokszor teljes magányra kárhoztatva élt, míg végül elárulva és elárvulva rá kellett ébrednie, hogy ez az ősi igazság mit sem ér. Az emberi természet nem jól tűri az efféle csalódásokat. Pedig csalódásokban és árulásokban bőven volt része a mai idős generációnak. Különösen annak, aki kisgyerekként maga is megismerte a nélkülözést, a jegyrendszert, a sorban állást, a terrort, és az azt leplezni kívánó hazugságokat, tabuk és elhallgatások között nőtt fel. Kamaszként pedig átélte a mindent elsöprő forradalmat és a részegítő szabadságérzést, majd döbbenten tapasztalta, hogy a Nyugat csak áll és bámul azon, ami ’56-ban Magyarországon történik. A vasfüggöny mögött, mely évtizedeken át kettéválasztotta Európát, sokan megtanultak átegyensúlyozni a rendszer hazugságain azért, hogy biztonsághoz és némi jóléthez jussanak a szabadságukért cserébe. Nem ilyen életet ígértek nekik. S elárultnak érezhették magukat az 1990-es rendszerváltás után is, amely megadta ugyan az alaphangot a demokratikus és szabad világ felépítéséhez, de nekik későn érkezett: túl voltak már életük delén. Csak kevesen tudták kihasználni a piacgazdaság kínálta előnyöket a hirtelen támadt nagy tülekedésben. A „boldogulj, ahogy tudsz” szellemiségében fogant vadkapitalizmus e nemzedéknek inkább a történelem végét, mintsem egy új, boldogabb kor nyitányát jelentette.
A járvány most mindenki életéből elvett egy darabot. A fiatalok éppen olyan kétségbeesettek, mint az öregek, mert még nem tudják, hogy a rossz után jöhet újra jó, s furcsa módon azzal az evidenciával sincsenek tisztában, hogy előttük az élet. Pedig ők az utazásuk elején tartanak, és talán nem is kell már sokáig várniuk, hogy új erőkkel vethessék bele magukat a vágyaik megvalósításába, és gyorsan elfelejtsék, milyen dühösek, csalódottak és frusztráltak voltak. Az idő mindenesetre az ő oldalukon áll. Az öregek azonban, akik az idővel folytatott harcukat nyilvánvalóan elveszítették, pontosan tudják, hogy most van itt a pillanat, az egyetlen létező pillanat, amikor az életüket visszakaphatják. Nincs új esély, nincs új forgatókönyv egy meg nem élt életre. A békés, nyugodt öregkor ígéretével megint csak elárulták őket, s talán soha nem voltak keserűbbek, mint most, amikor társadalmi magányukra új, ijesztő fenyegetés réme is rátelepedett. A végső nagy árulást pedig maga a járvány követte el tízezrekkel szemben, akik itt éltek velünk, a szeretteink voltak. Nem válhat belőlük „kartoték-adat”.
Törvény és emlékmű, e látszólag két össze nem illő alkotás éppen ezért is érdemel tiszteletet, mert felelősséget és elköteleződést fejez ki egy magára hagyott, vagy immár örökre elvesztett generáció életéért és álmaiért. S mert valójában mindkettő a jövőnek szól.
