Előfizetés

Századunk, a huszonegyedik

Köves József
Publikálás dátuma
2021.05.29. 15:30

Fotó: ArtFamily / Shutterstock
Ahogy politikusok szokták mondani, a XXI. század embere volt. Rohant. És rohant. Tárgyalt, üzletet kötött, sietett máshová - tárgyalni. Menet közben bekapott egy hamburgert, ivott egy energiaitalt, a dobozát az anyósülés elé lökte a padlózatra. Ott már volt néhány kólás-palack, McDonald's-dobozka, és a többi. 
A saját esküvőjét is majdnem lekéste. Fontos tárgyalása volt, szerződést kellett aláírnia, meg hát el is dumálták az időt. 
- Mennyi van? - kérdezte, mert nem volt nála a karóra. Reggel, a nagy kapkodásban otthon felejtette.
- Tíz harminc – mondta az ügyvéd, aki pont szemben ült a faliórával és vele.
- Hűha! – pattant fel -, rohannom kell. Tizenegyre várnak… Ott kell lennem… 
Hogy hol, azt nem is mondta, hiszen rohant.
A menyasszony már türelmetlenül toporgott. A násznép egybegyűlt, szép számmal ültek ott a padokban.
- Bocsánat – lihegte.
A menyasszony nem szólt, ismerte, hiszen együtt éltek másfél éve már. Némán igazította meg párja nyakkendőjét.
A szertartás után volt másfél órája az ünnepi ebédig.
- Majd jövök – mondta futtában.
Jött is, alig fél órás késéssel. Addigra már több pohárköszöntő is elhangzott.
Sok esztendőt loholt így végig az életen, néha eredménye is volt, máskor meg nem. Vagy alig.
Kocsiban ült szinte egész nap. Szabad, nem szabad: folyvást telefonált. Egyszer volt egy karambolja. Éppen egy sms-t akart küldeni üzleti ügyben, és fölszaladt a járdára, egy villanyoszlop ölelő karjaiba.
A kórházban altatták, amíg ki nem derült, hogy csak a koponyacsont tört be egy kicsit. Reggel ébredt, és csodálkozva észlelte, hogy idegen helyen fekszik, furcsa ágyban, és bekötve a feje. Amint tisztult a köd, már emlékezett, mi történt. Hogy nem küldte el az sms-t. Az éjjeliszekrényhez nyúlt, bekapcsolta a telefont, és most, igen, most volt ideje az üzenettel foglalkozni.
Az orvos a vizit után hazaengedte, de figyelmeztette, hogy pihennie kell egy kicsit. Jó, aznap este nem ment sehova, otthon maradt. Türelmetlenül nézte a tévéhíradót, aztán fölkelt, átment a saját szobájába. Telefonált, fölébresztett néhány ügyfelet.
Másnap délelőtt jött a hír: nővére meghalt. Bárdudvarnok közelében frontálisan ütközött egy dzsippel. Mindketten telefonáltak éppen – állította a rendőrség ügyeletese. Szerette Cintiát, de ritkán találkoztak, mindkettőjüket lefoglalta a temérdek üzleti tennivaló. Néha váltottak egy-egy rövid beszélgetést. „Hol vagy? Úton Kaposvárra. Én meg Gyulára megyek, szia. Vigyázz magadra!"
Hát ennyi.
Szóróparcellás temetés volt egy fénylő májusi napon, nem sokkal elseje után. Ő egy színész barátját kérte meg, hogy szavaljon valamit. Persze a Halotti beszéd volt, Kosztolányitól – mi más is lehetett volna!?  A búcsúztatót egy lelkész mondta. De ő már ezt nem hallotta. Ránézett az órájára, látta, hogy elszaladt az idő, késésben van.
- Bocsánat – mondta a sógorának -, nekem el kell mennem. Volt persze némi lelkiismeret-furdalása, és tudta, kapni fog ezért a sógorától. De hát a munka… Indítózott, és annyit mondott maga elé: - Az élet megy tovább.

N. Kósa Judit: A semmi hűlt helye

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2021.05.29. 15:28

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Az első budapesti telefonbeszélgetést állítólag 1879. július 4-én folytatták. Puskás Ferenc egykori huszárfőhadnagy Gyöngytyúk utcai, második emeleti lakásáról leszólt Rácz Sándor távírdai hivatalnoknak a földszintre – vagy az föl őneki -, és mivel a drót segedelmével kitűnően hallották egymást, a hazai távbeszéd megvalósultnak volt tekinthető. A következő mondatban most annak kéne jönnie, hogy melyik házban történt ez a különleges eset. Mi sem egyszerűbb, Gyöngytyúk utca 17.: ez állt Puskás szeptember eleji újsághirdetésében, amelyben már a nagyközönséget csalogatta a telefon kipróbálására. Csakhogy – korabeli térképek bizonyítják – a mai Gyulai Pál utca már akkor is 13 házból állt mindössze. Úgyhogy más adatok alapján is legfeljebb erősen valószínű: a 13-as számú Gottgeb-házban, a Kőfaragó utca sarkán ma is álló, állami hivataloknak otthont adó csinos palotában került sor a történelmi eseményre. (Arra pedig ne is vesztegessünk szót, hogy a címtár szerint Puskás ez idő tájt a közeli Vas utca 6-ban lakott.) Ha itt nem is, szerencsére van egy másik ház Pesten, amelynek falán emléktábla idézi a magyar telefónia első lépéseit. A Királyi Pál utca 9-en a márvány mára kicsit megkopott, hozzászürkült a falhoz, sokszor elmehet mellette az ember anélkül, hogy észrevenné. Pedig jó hosszú szövege van: „E telken állott az a ház (Lövész utca 7.), melyben a budapesti telefon központja 1881. május 1-én működését megkezdette. Ditrói Puskás Ferenc megalapító igazgatója és ifj. dr. Horvát Árpád első titkára áldott emlékének szentelte e táblát 1930. aug. 20. Reiszman Gyula háztulajdonos.” Szép, kerek történet. Nagy kár, hogy egy jó része nem állja meg a helyét. Persze nem Puskás és Horvát szerepére gondolunk, az ugyanis kétségtelen tény, hogy ők ketten járták ki fafejű hivatalnokok falanxát áttörve az első budapesti telefonközpont összes engedélyét ­– igen fiatalon bele is haltak mind a ketten a megpróbáltatásokba. Puskás Ferenc a katonatiszti pályát hagyta ott bátyja, az Edison munkatársaként dolgozó Tivadar ösztönzésére, hogy a vadonatúj találmányt, a távbeszélőt meghonosítsa Magyarországon. Mégpedig abban a formában, ahogy a báty kitalálta és Párizsban már meg is valósította: a telefonközpontba befutó vonalak emberi erővel való összekapcsolása révén. Ifjabb Horvát Árpád orvos, Szendrey Júlia második házasságából származó fia pedig titkárként segítette a szervezést. Más kérdés, hogy a Lövész utca 7-ben nem hogy Budapest első telefonközpontja nem volt soha, de a második is csak a Lövész utca 11-ben, és az bizony nem Reiszman Gyula bérházának a helyén állt. Az első telefonközpont a Lipótvárosban volt: a Fürdő utca 10. harmadik emeletén, egy saroklakásban kezdte meg a működést 1881. május elsején. (Emléktáblát itt se keressenek: a mai József Attila utcában a Hild tér emlékeztet a lebombázott épületre.) Ez volt a bank- és üzleti negyed központja akkor, az épülő Bazilika és a Lánchíd között történtek a fontos dolgok. A telefon első előfizetői között nem véletlenül nagykereskedőket és pénzintézeteket találunk, zömmel lipótvárosi címekkel. Az úgynevezett kísérleti vonalat is itt, a közmunka és közlekedési minisztérium két hivatala, a Tükör (ma Tüköry) utca és a Vigadó között létesítették, eladdig gyaloglással töltött hosszú órákat spórolva meg a tisztviselőknek. Valójában erős a gyanúnk, hogy a Lövész utcát elsősorban az érzelmek avatták kitüntetett telefóniai helyszínné. Hogy itt állt volna az első központ, az először 1927 karácsonyán bukkant fel a Nemzeti Újság egy cikkében: a szerző az automata központok bevezetése alkalmából emlékezett meg az első kezelőnőről, Matkovics Ilonkáról (olykor: Júliáról), akit az elbeszélés szerint még maga Puskás tanította be a munkára. Tán egy neves színésznő és Madách Imre leánya volt, tán egy szegény úrleány, aki a telefonközpontban is lakott – mindenesetre fél évszázad távolából, jóval a halála után úgy lehetett tudni, a távbeszélő-kezelői vizsgát elsőként ő tette le. Az is tény viszont, hogy a neve először csak az 1888-as címtárban bukkan fel: ekkor ő a Lövész utcai fiókhivatal főnöknője.
Még plasztikusabban idézte a hősi időket a következő évben a Pesti Hírlap jubileumi kiadványa. Az újság hajdani munkatársa, Kacziány Géza elevenítette fel, hogy a gyöngyösi Közügy nyomán a következő szavakkal adtak hírt Puskás jeles kezdeményezéséről: „már folyamodott engedélyért, hogy Budapesten telephon-intézetet állíthasson, melyből a város minden részébe telephon-sodronyok vezetnének. Hogy mi lenne az ily központosított hangvezeték gyakorlati haszna, azt a »Közügy« elhallgatja”. Ezt követően Puskás számon kérőleg lépett fel a szerkesztőségben, és épp Kacziányba botlott, aki – lévén ugyancsak egykori huszártiszt – innentől lelkesen egyengette a vállalkozás útját. Összehozta Horvát Árpáddal, akit - mivel Petőfi monográfusa és fordítója is volt - jól ismert, ő pedig úgymond kibérelte a telefontársaságnak a nagyapja híres háza melletti épületet, hogy a francia és angol szerelők ott lakjanak, és a hivatalos nyitány előtt kísérleti hívásokat folytathassanak. A színesen emlékező Kacziány Géza ekkor már elmúlt hetven éves, fél évszázad telt el Puskás színre lépése óta. Szendrey Ignác nevezetes Hét bagoly háza a Képíró utca 7-ben volt - talán ez az emlék transzformálódott az emléktáblán lévő Lövész utcai címmé. A szomszédság pedig még stimmel is: igaz, a Lövész utca 11. mellett, a Bástya utcában egy másik Szendrey-ház állt. Épp csak ott nem volt semmi nevezetesség tehát, ahol Reiszman Gyula a táblát 1930 augusztusában állíttatta. Az avatásról amúgy minden lap megemlékezett: a posta vezérigazgatója mellett nem más, mint Kacziány Géza tartott ott szónoklatot. Az ünnepség alkalmával Reiszman Gyula is megkoszorúzta a saját házát. Nehéz élete kitüntetett pillanatának érezhette ezt. A dúsgazdag és híresen jótékony Reiszman Ignác váci borkereskedő tizennyolc gyermekének egyikeként, apja halála után egy ideig ő vitte tovább az üzletet. A háborúban önkéntes tisztként vett részt, de súlyosan megsérült, orosz hadifogságba esett, rokkantan tért haza. 1919-ben vásárolta meg feleségével, a Szegedről származó Löwy Irmával a hatalmas, viszonylag új Királyi Pál utcai bérházat: 1,2 millió koronát fizettek érte a Pesti Takarék és Előleg Bank tisztviselő szövetkezetének. Amikor emléktáblát állíttatott a telefonközpontnak, Reiszman Gyula az ötvenes évei közepén járt, mér régen a háztulajdonosi jövedelméből élt. Az 1942-es távbeszélő névsor szerint persze neki is volt telefonja: 189-315 hívószámmal. Reiszman Gyula nem élte túl a holokausztot. Nem emlékeztet őrá semmi más, csak a tábla a Királyi Pál utcában.

Csokimámor

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.05.29. 14:34

Fotó: A szerző felvétele
Azt mindig is tudtam, hogy meg tudnék békülni a világvége gondolatával, ha egy cukrászdában érne utol. Persze nem hirtelen érne véget az élet, nem ollóval vágnák el, mint, mondjuk, egy üstökös becsapódásakor, hanem elhúzódna, ahogy egy járvány esetén. Pár hétig biztosan. És akkor rá lehetne, sőt: rá kellene járni a sütikre. Egy ilyen utolsó menedék lehetne a bécsi Demel, ahol helyben (a kirakatban) készítik az omlós császármorzsát, a pihekönnyű buktát és fánkot. A vonzerőről legyen elég annyi, hogy az egykori császári és királyi udvari cukrászda lila színű ibolyafagylaltjának még Sisi sem tudott ellenállni, pedig ő mindent elkövetett azért (testi és lelki sanyargatás), hogy megőrizze a vonalait. Ellentétben velem, aki ugyan szeretne mindent elkövetni a szikárabb vonalak érdekében, de ahogy megérzem a citromos, vaníliás, vajhabos költemények illatát, vagyis amint az orr hitszegővé válik, megy utána a test a maga összes gyarlóságával. Egyedül a dobostortában találtunk kivetnivalót (a többi remekléshez képest meglehetősen ízetlen), úgy tűnik tehát, ahogy Pesten nem igazán jó a császármorzsa, úgy Bécsben sem találják Dobos C. József találmányának valódi titkát. Csak élethű utánzatra futja. Szóval, így gondoltam én ezt, ez volt a kényszer-bakancslistán, addig a percig, amíg el nem látogattunk családostul a csokimúzeumba. Naivan még úgy képzeltem, hogy az efféle program jobbára a tudás elmélyítésére szolgál, a kakaóbab évezredes kultúrájának feltérképezésére, és csak másodlagos elem a kóstolás, mert hát a puding próbája az evés. Az némi gyanakvásra adhatott volna okot, hogy a kérdéses csokimúzeum a Práter közelében van, de a tudás iránti vágy ekkor már elhomályosította a szememet. És tényleg: ahogy beléptünk a múzeum kapuján, a kasszáról már a „műhelyre” láttunk rá, ahol gépből folyt a csillogó, világos- (tejcsoki) és a sötétbarna massza (étcsoki). Négy gyerek sürgölődött a nagy asztal körül és látható élvezettel pakolták tele az épp készülő táblákat mindenféle finomsággal. Nem volt kérdés, hogy olyan jegyet veszünk, amellyel a kézművességet is ki lehet próbálni, hiszen a tudásnak nem elhanyagolható része a kézzel fogható tapasztalat. Nem mondom, kissé felületesen rohantuk végig a majáktól induló, majd Európába átcsapó, azt rövid időn belül meghódító (ezt jól demonstrálta a csokis szájú, amúgy méltóságteljes Ferenc József portré) kakaóbab történeti áttekintését. Átsuhantunk azon az adalékon is, hogy a kakaóbab a maják idején még fizetőeszköznek számított, egy nyúl például harminc, egy csirke pedig száz babot kóstált (de könnyen lehet, hogy a mámor már átírta bennem a számokat). Aztán már húztuk is fel a kötényünket, készen arra, hogy magunk is csokikészítő kisiparosokká vedledjünk át. Ekkor jött a meglepetés: fejenként három táblát pakolhattunk tele húsznál is több kiegészítővel a kókuszreszeléktől a pillecukorig, a chilis drazsétól a tört kakaóbabig, tökmagtól a sós perecig. És persze bármit meg lehetett kóstolni, a gépből folyó aranyló zuhatagot is. Két másodperc alatt előbújt mindenkiből a gyerek. Így fel sem tűnt Dusi áhítata, aki Isten profán házának, a megtestesülő mennyországnak kiáltotta ki a műhelyt, mint ahogy a maják is megsejtették anno, hogy bizony ilyen finomság egyenesen a Teremtő jókedvéből eredeztethető. A formákba csurgatott masszába így kezdtük hát beletömködni a mindenféle jókat. Volt, aki a zsúfoltságba szerelmesedett bele (Dusi és az anyósom), mások valamiféle rendszert és mintát varázsoltak a táblába (én; a többi hozzávalót persze felhabzsoltam), míg a nejem itt is próbálta tartani magát, ő három étcsokiszeletet díszített fel. A tudás egyre jobban kitöltött minket, szinte simogatta a bensőnket, úgy éreztük, hogy egyre több mindent sejtünk meg a csokoládé transzcendens mivoltából. Ha pia lett volna a csoki, akkor tajtrészegen hagyjuk ott a műhelyt. Mert a mámor után azért még visszatértünk a tárlathoz, amely igen szellemesen játszott el az akkor már kissé eltompult érzékeinkkel. A gyerek is türelmesebben hallgatta a magyarázatokat, és élvezte a műdzsungelben kanyargó műkígyót, mint a kísértés hírnökét. (Ha a kígyó annak idején nem almát, hanem csokit kínál fel, akkor tuti, hogy Ádám szegte volna meg a szabályokat.) Már rá se hederítettünk az életnagyságú csokialakokra, a csokis vízesésre, talán csak az gondolkodtatott el kissé, amikor a különféle csokifajtáknál pontosan kimérték a hozzávalókat. Mondani sem kell, a tejcsoki áttetsző hurkájában nőtt a legmagasabbra a fő elem: a cukor. De akkor már édes volt az univerzum, távoli a járvány és még távolibb a világvége. Az élet, egy jó nagy drazsé formájában elhelyezkedett a hasunkban, és mindenfélével kecsegtetett. Vadakat terelő juhászként, az emberiséget megmentő (kissé pocakos) szuperhősként láttuk magunkat, aki cammogva győz le minden nehézséget. Tán csak úgy, hogy megkínálja az ellent csokival. Egyél, ne háborúzz. Egy szó mint száz: többet tanultunk abban a műhelyben a belső békéről és az önmegvalósításról mint száz életvezetési bestsellerből. Időnként még most is rájárok: minden napra kell legalább egy jó tanács.